Világméretű versenyben az alma
A Nyírség és Szatmár-Bereg nagy értéke az itt termő alma, amely munkaigényességével jelentős mértékben járul hozzá a gazdaság eredményességéhez. Amikor a politika számára fontos, hogy minél több itt élő embernek legyen munkája, mindig az érdeklődés homlokterébe kerül, hiszen a termesztés mellett a feldolgozás, a raktározás, a szállítás, az értékesítés megannyi közreműködőt igényel, a ládák, a raklapok készítése révén a faiparnak is munkát ad. Ahol nagyobb területen termesztenek almát – mint megyénkben is –, ott a családok számottevő hányada közvetlenül vagy közvetve abból szerzi jövedelme kisebb-nagyobb részét. Ha pedig erről a gyümölcsről van szó, kézenfekvő, hogy a 85 éves Pethő Ferenc professzort kérdezzük, akinek az oktatás és a termesztés révén hat évtizedes élő kapcsolata van a gyümölcskertészekkel. Megbecsült ember, több szakmai elismerés birtokosa, emellett kitüntették a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével, a Pro Comitatu (A Megyéért) Életmű-díjjal, Újfehértó város pedig díszpolgárává választotta.
– Mezőgazdasági középiskolába járt, az egyetemen gyümölcstermesztésből diplomázott, volt kutató, kísérleti intézeti vezető, egyetemi tanár, szakkönyvíró, országgyűlési képviselő, az Almatermesztők Szövetségének elnöke, ma pedig saját kertjében, faiskolájában tevékenykedik, ha esik, ha fúj. Ennyire rabul ejtette a kertészet?
– Gyümölcsfák nélkül nem tudom elképzelni az életem. Számomra olyanok, mint a szeretett családom: feleségem, gyermekeink, unokáink, dédunokáink. Velük együtt teljes az életem.
– A szabolcsi alma – például a Jonatán – nem is túl régen még olyan mennyiségben termett, hogy „a fél ország” itt segédkezett a szüreten: a termesztőkön és családtagjaikon kívül diákok, munkások, katonák jöttek leszedni a termést. Ez már a múlté. Vegyük sorra a karrier, a hanyatlás és az újbóli felfutás állomásait! Hogyan lett a Nyírség – Szatmárral és Bereggel együtt
– az ország sokat emlegetett almáskertje?
– Tévedés azt gondolni, hogy csak a tájak adottságaiban van a titok nyitja. Az alma is igényelné a jobb, tápanyagokkal bővebben megáldott, könnyebben öntözhető termőföldet. A föld azonban adottság. A megye területén élő emberek számára pedig az alma volt az, amelyet nyereségesen tudtak termeszteni. Ha csak egy évszázadra visszamenően megnézzük a birtokszerkezetet, akár kis-, akár nagygazdaságról volt szó, a terület átlagosnál némileg jobb adottságú részén gyümölcsöt termesztettek, jellemzően almát, kisebb területeken szilvát, meggyet, diót. Ezek jövedelme nélkülözhetetlen volt – és ma is az – az itt élő emberek számára. Ez igaz volt akkor is, amikor nagy földbirtokosok, például a Dessewffyek, a Lónyayak, a Kállayak, a Forgáchok, a Kendék uralták a megye gazdaságát, s ugyanez a tendencia folytatódott az állami gazdaságok, a termelőszövetkezetek idején is. Ezért kapott az alma mindig megkülönböztetett figyelmet, emiatt vállalták a vele járó sok munkát. Ami az ország almáskertje megnevezést illeti – valóban gyakran hallani ezt a hízelgő kifejezést. Csupán némi túlzással igaz: volt idő, amikor a szomszédos két megyével együtt ez a térség adta az ország almatermésének kétharmadát.
– Több évtizedre visszatekintve úgy tűnik, nagy hullámzások jellemzik az almatermesztést. Professzor úr ennek történetéről bőven publikált, így jogos lehet a kérdés: milyen távon mutatnak a statisztikai adatok felívelő és lejtmeneti adatokat?
– Az első – községi részletességű – statisztikai felmérés 1895-ben készült. Az adatok „Magyarország, Fiume és Horvát-Szlavónország” területén lévő gyümölcsfák számát mutatják, konkrétabb megjelölés nélkül. Az összes gyümölcsfaállomány 14,8%-át képviselte az alma. Már egy évszázaddal korábban megállapították, hogy a kedvező természeti adottságú területeken a „magától is termő”, szórványban, árterekben, különböző kertekben lévő gyümölcstermesztés üzemi szintű továbbfejlesztéséhez nemcsak optimális természeti tényezők kellenek. Egyre nagyobb szükség van a szakmai ismereteket elsajátító, a gyümölcsfák nevelését, ápolását ismerő, a többletmunkát vállaló emberekre is. Nekik köszönhető, hogy a 19. század második felében kialakult kezdetleges gyümölcstermesztés mellett a 20. század elején már céltudatos munkával korszerű fajtákból álló ültetvények is létesültek.
– Ehhez feltehetően akkor is fontos volt az állam támogatása…
– Valóban. Abban az időben kulcsszereplő volt a legjobb európai egyetemeken tanult kiváló szakember, Rudinai Molnár István, akit 1891-ben Bethlen András földművelésügyi miniszter bízott meg a gyümölcstermesztési és kertészeti miniszteri biztos teendőinek ellátásával. Ő alakította ki az állami faiskolák rendszerét, javaslatára alkották meg a községi faiskolákról szóló rendeletet 1894-ben. Az állami faiskolák létesítésével egy időben összeállította a nagy területen termeszthető fajták jegyzékét, és az országot gyümölcstermesztési körzetekre osztotta. Nagy gondot fordított a szakemberképzésre: európai tapasztalatok alapján megszervezte a Kertészeti Tanintézetet, amely 1894-ben nyitotta meg kapuit. Sajnos, mire az eredmények beértek, gyorsan fejlődő gyümölcstermesztésünket derékba törte az első világháború és az azt követő trianoni dekrétum.
– Mit jelentett ez a gyümölcstermesztés, konkrétan az alma szempontjából?
– Lényeges változás történt az ország területét jellemző mezőgazdasági művelési ágakban. A megmaradt 92 ezer négyzetkilométernyi terület a háború előttinek egyharmada lett. Gyümölcstermesztésünket tekintve elvesztettük Erdély és Partium almát, szilvát, diót, gesztenyét termő, éppen fejlődésnek induló területeit. (Az alma hiánya olyan mértékű volt, hogy a budapesti piacokon megjelent az Észak-Amerikában termesztett alma. Érdemes megjegyezni, hogy a kaliforniai almának volt egy különösen lényeges tapasztalata, az „áruvá készítés” fontosságának felismerése. Az import gyümölcs ugyanis éveken át kiváló minőségben és tökéletes csomagolásban jelent meg a piacainkon – igaz, a népesség zöme számára megfizethetetlen magas áron.) A gyümölcstermesztés 19. század végén és 20. század elején megkezdett, sok szellemi energiát és anyagi áldozatot igénylő fejlesztését Trianon után egy új nemzedéknek, új gazdasági és külpiaci körülmények között kellett folytatnia.
– Kik voltak az „új nemzedék” tagjai?
– 1920-tól a szellemi irányító központot Mohácsy Mátyás, Horn János, Magyar Gyula, Korponai Gyula, Pohl Ferenc, Rozsnyay József, Nagy Sándor, Szakátsy Gyula hírneves kertészek alkották. Érdemes idézni az akkori időkből Okályi Iván egyetemi tanár szavait, aki szintén az időszak kiemelkedő kertésze volt. „A Mohácsy Mátyás volt professzoromtól nyert üzemi szemlélet, a külföldi üzemi gyakorlatom, és nem utolsó sorban a tiszaháti parasztok gazdag tapasztalata alakította ki azt a jellegzetes termesztési módot, amelyet számos kiváló kertésztársam tovább fejlesztett, és amellyel 1930–1940 között rövid tíz év alatt Európában a téli alma termesztésében a teljes ellátatlanságból az élre törtünk. Az amerikai alma kiszorult, belső ellátottságunk fokozódásával fogyasztásunk megkétszereződött. Az önköltséget csökkentettük, és 1935-től már a téli alma volt a kevés kiviteli cikkünk egyike.” Hangsúlyoznom kell: nagy elődeink már az 1920-as években világosan látták, hogy az egyszerű szántóföldi növénytermesztést és a külterjes állattenyésztést ismerő gazdálkodókat – nagy-, közép- és kisbirtokosokat egyaránt – csak rendszeres tanítással, kedvezményesen vásárolható, jó minőségű gyümölcsfa oltványok kínálatával lehet az üzemi gyümölcstermesztés felé fordítani.
– Mi lett e nagy ívű elképzelések hozadéka?
– A magyar mezőgazdaság második részletes statisztikai felmérése 1935ben történt meg. Ennek adatai szerint 1935-ben 5 963 608 almafa volt az országban. Átlagosan egy katasztrális holdra 0,37, egy lélekre 0,68 fa jutott. A területi koncentrációt alapul véve három tájegység, a Szatmár-Beregi-síkság, és a Nyírség, a Nyugat-magyarországi peremvidék, valamint a Duna-Tisza közi síkvidék egyes mikrotájai emelhetők ki. Az, hogy az 1920-tól 1935-ig eltelt, a gyümölcstermesztés oldaláról tekintve rövid tizenöt esztendős időszak milyen általános és termeléspolitikai hullámzásokat takar, jól jellemezhető Erdei Ferenc szavaival: „Európa nyugati országaiban (…) a földművelők és vidékiek civilizáltak, akik az európai kultúrember igényével nézik a természetet. (…) A nyugati parasztok földművelése már nem őstermelés, ősmesterség, hanem földművelői szakma. Tanult és különleges mesterség, amely a kézműiparral egyenlő szinten áll és ahhoz hasonló megbecsültetést élvez. Nem maradnak itt földművelők az emberek, hanem éppúgy kitanulják, mint a többi mesterségeket. Részben az otthoni gazdaságban, nagyobb részben pedig már iskolákban és szaktanfolyamokon vagy kísérleti állomásokon.” Kállay Miklós földművelésügyi miniszter 1933. évi megfogalmazása szerint: „Mára a gyümölcstermelés kilépett korábbi szerepéből, a mezőgazdasági termelés egyik igen fontos, nagy tudást, lankadatlan szorgalmat, meg nem szűnő gondosságot és szeretetteljes odaadást igénylő ágazata lett.”
– Tehát sikertörténetről beszélhetünk?
– Ezt nem lehet kijelenteni. A lelkesítő beszédek mellett már 1937-ben is készültek olyan jelentések, amelyekben a gazdák hibáiról, a gyümölcsfák gondozásával kapcsolatos hiányosságokról olvashatunk. „Amidőn örömmel állapítható meg Szabolcs vármegyében az állandóan fokozódó gyümölcsfa telepítési tevékenység, sajnálatos tényként kell megemlíteni azt is, hogy a gazdaközönség egy része a gyümölcsfákat megfelelő gondozásban nem részesíti, sem az új, sem a régi gyümölcsösökben.” 1939-ben memorandum készült Teleki Pál miniszterelnök számára a Szabolcs megyében megtermelt alma értékesítésével összefüggő problémákról. E szerint hiányoznak a hűtőkamrák, nincs elég hűtött vagon. A lendületes telepítések, az újabb fajták – elsősorban a Jonatán – bevezetése azonban gyorsan növelte az áruként értékesíthető gyümölcs mennyiségét. Tehát hullámzásokkal vészelte át az ágazat az 1920-tól 1945-ig terjedő huszonöt esztendőt. Ezt a munkát rombolta le a második világháború és az utána bekövetkezett társadalmi és gazdasági diktatúra, amely után ismét egy teljesen új – üzemi szemléletű – gyümölcstermesztés, oktatás és kutatás alapjait kellett megteremteni. Ez – figyelemre méltó módon – ugyanazokra a szaktekintélyekre várt, akik az 1945 előtti időszakban kialakították a magyar almatermesztés tájegységekre koncentrált termeléspolitikáját. A résztvevők köre – természetesen – kiegészült, mégpedig Mohácsy, Okályi, Probocskai professzorok fiatal tanítványaival. Kétségtelen, a társadalmi és gazdasági változások nélkül is változtatni kellett volna az alany- és a fajtahasználat, a koronaforma, a sor- és tőtávolság, a növényvédelem, az ipari feldolgozás, az áruvá készítés területén egyaránt. A szakmai változtatásokat azonban már nem a magántulajdon alapján álló gazdasági szerkezetben, hanem az állami és társadalmi tulajdonon alapuló rendszerben – állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben – valósították meg.
– Tegyük hozzá: látványos fejlődés következett be…
– Valóban, a magyar gyümölcstermesztés kiemelkedő évei következtek. A belső fogyasztásra, a feldolgozóipar igényére és az exportlehetőségekre épített területi fejlesztés az alma esetében volt a legerőteljesebb. A KSH adatai szerint a háború előtt, 1938-ban 80 ezer, 1950-ben 134 ezer, 1970-ben 670 ezer tonna alma termett az országban. A rendkívüli gyors területi fejlesztés mellett komoly hiányosságokra is felfigyelt a szakma, miközben további növekedés előtt álltunk. 1970-ben a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán szerveztük meg azt a széleskörű szakmai konferenciát, amelyen az almatermesztés problémáit, elsősorban az almatároló-építés szükségességét, a göngyölegellátás gondjait tártuk a minisztérium vezetői elé. Még ma is sokan emlegetik, hogy a Szovjetunióba indított almaszállítmányok áruvá készítésének igénytelensége – göngyöleg, csomagolás, osztályozás – nem kedvezett a magyar almatermesztés színvonalának. Utólag nehéz reális ítéletet mondani. Az kétségtelen, hogy a nagytömegű szovjet export sok embernek adott munkát, jelentős fejlesztéseket tett lehetővé. Ugyanakkor az előbbre látó gazdasági vezetők viszonylag kisebb tételekkel is komoly bevételeket értek el: ugyanabban az időben svájci, német, angol exportszállítmányaink is megállták helyüket, kifogástalan minőségűnek bizonyultak. Még egy adat a fenti sor kiegészítéseként: az 1986. évi termés meghaladta az 1,2 millió tonnát.
– Az almatermesztés szempontjából mely gazdaságok voltak a legjobbak megyénkben az 1960–1990 közötti években?
– Négy állami gazdaságot kell elsőként említeni: a Nyíregyházi és a Mátészalkai Tangazdaságot, valamint a Balkányi és a Nyírmadai Állami Gazdaságot. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek közül a tuzséri Rákóczi, a rakamazi Győzelem, a nábrádi Szikra, a fényeslitkei Tiszagyöngye, a vajai Rákóczi, valamint a tarpai Esze Tamás tsz volt mintaszerű. A sokszor kedvezőtlen és késői felső politikai döntések ellenére a felnövekvő generáció szakemberei 1990-re Európa-szerte elismert almatermesztést alakítottak ki.
– Mégis az 1980–1990 közötti években kezdődtek a tömeges fakivágások. Mi volt ennek az oka?
– Szakmai, termesztési szempontból nincs ebben ellentmondás. A nyolcvanas években derült ki, hogy megváltozott a világ. A keleti piac is igényesebbé vált, nyugatra dollárért csak a legjobb áru mehetett, sőt „bejött” a konkurencia, amely fel volt készülve a magasabb elvárásokra, és legnagyobb meglepetésünkre itt aratta le a minőségi fizetőképes kereslet minden előnyét. Röviden: több oldalról kezdték szorongatni a hazai gazdaságot. Ilyen körülmények között szinte törvényszerű volt, hogy egyre több almatermesztő vált veszteségessé. A világpiaci nyitás, a minőségi igények további növekedése általánosságban lehetetlenítette el az ágazatot. Ráadásul nem sokkal később, 1990 táján – a rendszerváltással egyidőben – elveszett a teljes szovjet piac, amely még akkor is felvette volna a termés ötödét. Az almatermesztés súlyos válságba került. Ezért kezdődtek meg a tömeges fakivágások. Tíz év alatt, a nyolcvanas évtizedben mintegy negyven százalékkal csökkent a termőterület.
– Az 1989–1990-ben bekövetkezett rendszerváltás jelentős változások eredője. Azóta eltelt újabb negyed század. Milyennek látja most az alma jövőjét?
– Mindig a termelési adatok adják a legjobb eligazítást. 1990-ben – kerekítve – 950 ezer tonna alma termett az országban, 1996-ban 550 ezer. A privatizáció feldarabolta az összefüggő üzemi ültetvényeket. Az új tulajdonosok egy részének hiányos szakmai felkészültsége, a terület hasznosításával összefüggő távlati elképzelések hiánya vezetett a termés mennyiségének drasztikus csökkenéséhez, miközben minőségi problémák is adódtak. A jövőkép mégis kedvező. Kialakult ugyanis egy új tulajdonosi réteg, amely szakmailag felkészült, az almatermesztést választotta gazdasága fő kultúrájának. Mindegyik kormány mezőgazdasági politikájában szerepel a gyümölcstermesztés bizonyos, változó mértékű támogatása, a telepítés, a korszerű tárolók létesítésének ösztönzése, a gépi eszközök vásárlásának segítése. Ha most szétnézünk a megyében, újra nagyon szép, korszerű almáskerteket is láthatunk a Nyírségben, Szatmárban, Beregben egyaránt. Jó irányban változik a fajtaszerkezet, és jelentős számban épültek korszerű tárolók. Mindez azt jelenti, hogy az átmeneti megingás után az almatermesztés ismét felívelő szakaszban van, állapotát tekintve pedig igen biztató, hogy álljuk a versenyt a globális piacon.
– Ha azonban konkrétan a 2014-es esztendőt nézzük, máris a bőség zavarával küszködünk: legalább 800 ezer tonnára számít az agrárium, és a minőség is jó. Viszont a térségben ugyancsak sok alma termett, emiatt már a szüret idején mérséklődtek az árak, az orosz embargó pedig egy „kiütéssel” ért fel. Van egyáltalán jó megoldás?
– A választ két részre kell bontani. A globális politika sorscsapására – például nemzetközi embargóra – az átalagos gyümölcstermesztő nem tud felkészülni. Ez esetben elengedhetetlen az állam közbelépése, és a kényszerűen „benn ragadó” termés nagy részének felvásárlása. A hullámzó mennyiségű terméssel, az időjárási csapásokkal azonban a mezőgazdaságból élőknek mindig is szembe kellett nézniük. A régi gazdák ezért minimum három esztendőben gondolkodtak: miközben az aktuális év termése érett a gyümölcsösben, még értékesítették a raktárban lévő tavalyit (gyümölcsöt, sűrítményt, egyéb kész- vagy félkész terméket), s volt egy évre elegendő tartaléktőkéjük a bankban. Azt kell tehát elérni, hogy például pályázatok, támogatások révén, az adóztatási szabályok kedvezővé tételével hosszabb távon megerősödjenek a termelő kis- és közepes gazdaságok, ne „fogjanak padlót” egyetlen ütéstől, és ne kelljen például egy jégeső után azonnal „állam bácsihoz” szaladni, hogy előzze meg az összeomlást. Ez csak az utóbbi évtizedekben vált divattá. Persze a jó, netán ideális állapot eléréséhez még idő kell. Az is látszik azonban, hogy az elmúlt két és fél évtizedben gyorsabban stabilizálódhatott volna a magyar gyümölcstermesztés, ha az agráriumért felelős minisztérium vezetői, vagy legalább az ágazatokért felelős szakemberek nem cserélődtek volna indokolatlanul rövid időszakonként. A kutatás rendszere és finanszírozása, a szaktanácsadás kidolgozatlan formája még ma sem támogatja kellő mértékben a gyümölcstermesztést. Egy almáskert létesítése – a beruházás – 20–25 évre szóló tőkeigényes program, amelyet a termeléspolitika irányítói szakmailag helyes, távlati koncepciók kidolgozásával segíthetnének. Ez változatlanul várat magára.
– Tekintsünk ki a nagyvilágba! Hol termesztik a legtöbb almát?
– Ez folyamatosan változik. Kétezer éve Kína volt a meghatározó. Európa a 19. század közepén vette át a vezető szerepet, amelyet a 20. század elején kellett átadnia az Egyesült Államoknak. Egyébként Magyarországot már ekkoriban is Európa egyik jelentős gyümölcsöskertjének tekintették. A 20. század közepén Nyugat-Európa jelentette a meghatározó centrumot a Föld almatermesztésében, főként Olaszország, Franciaország, Anglia és Hollandia szerepe volt jelentős. A 20. század végén a világ almatermelése négypólusúvá vált: Kína–Európa–Egyesült Államok–a déli félteke országai (Chile, Argentína, Dél-Afrika, Új-Zéland). Jelenleg a Föld legjelentősebb tíz almatermesztő országa – Kína, Egyesült Államok, Olaszország, Franciaország, Németország, Törökország, Lengyelország, Irán, Oroszország, India – adja az összes termés közel háromnegyedét. Egyébként hazánk egy szegmensben a legnagyobbak között is „labdába rúghat”: a legtöbb almasűrítményt gyártó öt ország Kína, Lengyelország, Németország, Magyarország és Törökország. Megjegyzem, a nagyon jó minőségű magyar sűrítményt több országban a gyengébb termék feljavítására használják. A globális almapiacon nagy a konkurencia, sőt túltermelési válság jelei is felfedezhetők. Amit számunkra a prognózisok mutatnak: fontos az integrált termelési mód, a minőségbiztosítási rendszerek egységesítése, a korrekt együttműködés az üzletláncokkal, s mindezekhez a termelők összefogása.
– Kalandozzunk egy kicsit a régmúlt időkben! Mikortól élünk együtt az almával? A vallástörténészek szerint ugyan a Bibliában nem almáról vagy almafáról van szó, hanem a tudás fájáról, a híres reneszánsz festők mégis almával a kézben ábrázolták Ádámot, Évát. Vajon miért?
– Valóban hajlamosak vagyunk a Bibliára hivatkozni. De talán nem tévedünk nagyot, ha úgy fogalmazunk: azóta élhetünk együtt az almával, amióta az ember tudatos kapcsolatot ápol a természettel, megismerte, alakítja, élelemforrásként használja. Ebben a sorban mindenképpen az elsők között lehetett az alma, azaz egyidős az emberiséggel. Az ok egyszerű: több kontinens nagy területein ez az a gyümölcs, amely alapvetően járul hozzá az egészséges táplálkozáshoz. Nem véletlenül tartja magát a régi mondás: „Minden nap egy alma az orvost távol tartja.” Ebben is van némi túlzás, mint minden leegyszerűsített népi bölcsességben, de a lényege az, hogy sokoldalú gyümölcs. Mindenegyes alma annyi táplálékhoz, vitaminhoz, nyomelemhez juttatja a szervezetet, amennyi már jótékony hatással van az egészségre. Megközelíthetjük az alma kedveltségét más oldalról is. Ez az a ritka gyümölcs, amely szakszerű termesztés, raktározás esetén egész esztendőben hozzáférhető friss vagy tárolt formában. Az előző évi alma belső értékveszteség nélkül kitarthat a következő esztendőben a nyári szüretig. Felhasználása is sokoldalú: természetesen a frissen szedett a legjobb, de lehet tárolt, aszalt, szárított, szirom, készülhet belőle püré, lekvár, szűrt és rostos üdítőital, bor, pálinka, sőt még az almamagot is érdemes feldolgozni. Az alma sütve, főzve, kompótnak egyaránt jó – kevés az ilyen sok és ennyire jó tulajdonságokkal rendelkező gyümölcs.
– Néha elhangzik, hogy a tárolt alma – csakúgy, mint a más kontinensekről ide szállított egzotikus gyümölcs – kényszerérett, nem teljes értékű. Van ebben igazság?
– Ha az almáról beszélünk, röviden azt mondhatom, hogy nincs, de ez csak fontos feltételek teljesülésével igaz. Hosszabb távon nyári érésű almát nem tárolunk, nincs is értelme, mert egész nyáron van friss. Tavaszig, kora nyárig tárolni viszont csak a téli fajtákat érdemes, ám ne a pincében, garázsban tárolttól várjuk a változatlan minőséget. Ilyenről csak akkor beszélhetünk, ha az egészséges almát az érés utolsó szakaszában szedjük le, állandó hőmérsékletet tartó raktárban helyezzük el, ahol a levegő összetétele is szabályozható. És ha onnan kivesszük, két-három napon belül elfogyasztjuk. Itt minden szó lényeges: jól kezelt, egészséges, nem sérült téli alma tárolásáról van szó. Például a fajtától függően az sem mindegy, hogy egy vagy két Celsius fokon tároljuk, hány százalékos a páratartalom, mennyi a tárolótér széndioxid-tartalma, hányszor nyitják ki annak ajtaját, és így tovább. Ha mindez előírás szerint történik, az almának kifogástalannak kell lennie – nálam Golden Delicious, Jonatán, Jonagold is van a következő év nyári érésű almáinak szüretéig. A tavalyiak íze, színe, állaga szinte teljesen olyan, mintha frissen szedték volna a fáról.
– Nézzünk néhány pihentető kérdést! Miért asszociálunk – legalábbis Magyarországon – az almáról a pirosra, a piros almára? Holott van sárga, zöld is…
– Kétségtelen, nagyon szép piros almák is teremnek Magyarországon, s nemcsak a Jonatán. Ha visszatekintünk a korábbi időkre, a piros fedőszínnel rendelkező almafajtákat a vevők szinte mindig hamarabb megvették, mint a más színűeket. És ez nem az íz, az illat, vagy a gyümölcs állaga miatt volt, hanem az embernek a piros színhez való viszonya miatt. A nemzetiszín alkotó elemei, a piros, a fehér, a zöld mindig is kedveltebbek voltak, mint mások. Ezek szerepelnek a népdalokban, népmesékben is. Mindez szubjektív, hiszen a valóságban sok sárga színű, és zöld színű alma is fogy, az élettani hatásban sincs különbség. Nem vonnék le a színekből messzemenő következtetéseket.
– Igaz, hogy a hasznos alkotórészek többsége az alma héjában van?
– A biokémiai vizsgálatok arra utalnak, hogy az alma minden részében megtalálhatók, de a héjában és a közvetlenül alatta lévő rétegekben koncentráltabban fordulnak elő a hasznos tápanyagok. Tehát ezért ajánlják, hogy inkább megmosni kell az almát, mint hámozni. Ugyanakkor a növényvédelem, az esetleges vegyszermaradványok nemcsak a felszínre tapadnak. Én például – ha nem saját termésű almát adok az unokámnak –, meghámozom, míg ha én eszem, általában csak megmosom.
– Lépjünk vissza az időben néhány évtizedet! Az Újfehértói Kutató Állomás, amelynek tizenöt évig a vezetője is volt, tekintélyes fajtagyűjteménye révén a magyar almatermesztés kiemelkedő színtere. Hogyan, milyen körülmények között és miért éppen Újfehértón létesítették?
– A történet 1949-ben kezdődött. A háború után az újjászerveződő kertészeti kutatás vezetői abból a koncepcióból indultak ki, hogy egy központi „agytröszttel” induló intézetnek az ország jellegzetes tájegységeiben legyenek úgynevezett tájtelepei. Így hozták létre Érden, Cegléden, Fertődön és Újfehértón a gyümölcstermesztést kutató állomásokat. Nyíregyháza város az akkor már működő Homokkísérleti telep mellett nem tudott megfelelő nagyságú területet felajánlani. Ezért Nagy Sándor, a megye akkori kertészeti felügyelője Újfehértót javasolta, ahol volt terület, bár nem elég jól megközelíthető helyen. Visszagondolva 1949-re nehéz megérteni, hogy egy országosan jelentős gyümölcstermesztéssel rendelkező megye székhelyének vezetői nem találtak helyet egy gyümölcstermesztési kutató állomás számára. Így lett a helyszín a szomszédos nagy település. A kutató állomás első vezetőjének Dániel Lajost, a Nyíregyházi Mezőgazdasági Technikum tanárát nevezték ki, aki Mohácsy-tanítvány volt. Működésének öt-hat éve alatt – a központi akaratnak megfelelően – létrehozott egy körülbelül 500 fajtából álló alma fajtagyűjteményt, továbbá kialakította a Szakátsy Gyula által tervezett „ültetési rendszer kísérlet” tízhektáros ültetvényét, valamint megvalósította a Probocskai Endre által tervezett almaalany kísérletet, amely 16 alanyt, 10 fajtát érintett. 1956-ban Szakátsy Gyula vette át a telep irányítását. Mindössze két évig – váratlan haláláig – dolgozott Újfehértón, neve és tevékenysége viszont máig fennmaradt. Ő javasolta bizonyos fajták elfogadását tájkultúrának, kidolgozva ezek gondozását, növényvédelmét. Kísérleti eredményei két évtizeden át szolgálták az egyre korszerűsödő almatermesztésünket. Szakátsy Gyula számos szakkönyvet írt, amelyek ma is aktuálisak. Egy tanulmányában már 1943-ban részletesen foglalkozott az almafák rendszeres terméshozamának, az „alternancia” enyhítésének lehetőségeivel. Főként az foglalkoztatta, hogy miért nem terem az alma egyenletesen. A fák egyik évben túl sok gyümölcsöt adtak, a másikban mintha „kipihenték” volna azt, és alig teremtek. Évekig dolgozott azon, hogy milyen módszerekkel lehetne elérni rendszeres terméshozamot. Erre egyaránt szükség volt a belső ellátáshoz és a növekvő exporthoz.
– Amikor az utódlásra került sor, hogyan esett éppen önre, a Magyar Agrártudományi Egyetem Budapesten oktató szakemberérére a választás?
– Egy átszervezést követően nem sokkal korábban lett az állomás a Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet osztálya. Terlanday Sándor főigazgató Okályi Ivánt, az egyetem gyümölcstermesztési tanszékének vezetőjét kérte meg, segítsen a vezető kiválasztásában. A professzor tudta, hogy én tokaji születésű, a Nyírséget ismerő ember vagyok és így engem javasolt. A kinevezést 1959. március 16-án kaptam meg. Harminc évesen, az aspirantúra befejezése után vállaltam a kutató állomás vezetését – bízva abban, hogy tanítómestereimtől és az Újfehértón dolgozó, termelést vezető szakemberektől megfelelő segítséget kapok. Nehezítette helyzetemet a politikailag terhelt időszak, ugyanis 1959–1960-ban kezdődött a második tsz-szervezés. Végül mégiscsak sikerült az indulás. Szakmai, kutatási területen újabb munkatársakat kerestem és találtam Zatykó Imre és Bubán Tamás személyében, akiket egyetemi tanársegédként már korábbról ismertem. Meg kell említenem Pálkövi József, Sallai Pál, Pusztai Bertalan, Gonda István, Szabó Tibor nevét is, akik tevékenyen vettek részt a szakmai fejlesztésben. Másfél évtized örömteli alkotómunka következett Újfehértón.
– Itt kezelik az almatermésűek génbankját, a félezres fajtagyűjtemény a kívülálló számára is impozáns. Hogyan lesz ilyen sokféle almafa?
– A fajta előállítás, a kiválogatás egyidős a gyümölcs gyűjtögetésével, a céltudatos termesztéssel – vallják a nemesítéssel foglalkozó kutatók. Az alma a mérsékelt égöv szinte minden részén megtalálható, ami azért lehetséges, mert igen jelentős a genetikai változékonysága. Ez lehetővé teszi az alkalmazkodást a különböző környezeti adottságokhoz, tehát segíti az eltérő tulajdonságokkal rendelkező egyedek létrejöttét. Kezdetben a természet biztosította az ivaros szaporodást, később az ember által végzett fajta-keresztezéses, szintén ivaros szaporítás révén jöttek létre a különböző adottságú egyedek, fajták. E mellett – valószínű, hogy a légköri sugárzás és a biokémiai hatások következtében – úgynevezett rügymutációk is keletkeztek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természet és részben az ember egy „terített asztalt” biztosított, amelyből vagy maga a termesztő, vagy a képzett nemesítő válogathatott.
– A nemesítés ma is ugyanúgy történik, mint régen, például egy évszázada?
– Nem ugyanúgy, de hasonlóképpen. Az elődök munkája, a tudomány eredményei alapján ma a szülőfajtákat az elérendő cél – gyümölcsnagyság, szín, alak, betegségekkel szembeni ellenálló képesség – alapján válogatják ki és társítják. Érdemes megjegyezni, hogy a termesztett világfajták, a Jonathan, a Golden Delicious, a Starking Delicious változatok alapfajtái a „természet ajándékai”, de az alapfajták utódai már ember által végzett fajtakeresztezésekből és a termesztés, a szaporítás révén létrejött eltérő tulajdonságokkal rendelkező egyedekből keletkeztek. A különbség érési időben és a gyümölcs színeződésében van. A szenzáció, a kiemelkedően jó fajta türelmet, sok időt igénylő munka, gyakran tíz-húsz év eredménye. A jó fajta pedig a gyümölcstermelés egyik alappillére, mivel a termesztés jövedelmezőségének meghatározó tényezője.
– Mi a titka a Jonatán hosszú karrierjének? Mitől függ, hogy valamely fajtából világszenzáció lesz, vagy megmarad helyi különlegességnek?
– A Jonathan fajta szárazságtűrése, termőképessége, gyümölcsének alakja, színe, a kellemes cukor-sav arány – vagyis az íze –, a hús szilárdsága rendkívül kedvező tulajdonságok együttese. Ezen tulajdonságok tették lehetővé a fajta termesztését több mint száz éven át szerte a nagyvilágban. Sajnos, nemcsak jó tulajdonságai vannak: nagy gond a gombabetegségekkel – elsősorban a lisztharmattal – szembeni fogékonysága, valamint a tárolás alatt fellépő élettani betegségekkel (Jonathan-folt) összefüggő érzékenysége. Ezek miatt szorul vissza a termesztése hazánkban is.
– Vannak olyan fajták, melyek ma világszerte ugyanolyan kedveltnek számítanak, mint korábban a Jonatán? Mondhatjuk azt valamely almáról, hogy őshonos magyar fajta?
– A Jonatánhoz hasonló karriert futott be a Golden Delicious, amely jelenleg a világ vezető almafajtája. A kettejük keresztezéséből született a Jonagold. A harmadik világfajta a Delicious, amely egy egész fajtacsoport kiinduló pontja. Érdekes történet a felfedezésről és az elnevezésről: 1894-ben az amerikai Missouriban működő Stark faiskola gyümölcskiállításra invitálta a termesztőket, jutalmat ajánlott fel az ismert és a még ismeretlen legjobb fajtákért. A bírálatra beküldött tételek között volt egy nagy piros almákkal teli kosár. A faiskola tulajdonosa felkiáltott: „Delicious!” (vagyis magyarul: pompás, gyönyörű). Később ezen a néven forgalmazták. Hazánkban az utódok Red Delicious, Starking, Starkrimson, Redspur néven ismertek. Arra, hogy vane úgynevezett őshonos almánk, talán csak úgy lehet válaszolni, hogy a 19. században Szatmár, Bereg folyói mentén született-talált Batul, Kenézi piros, Húsvéti rozmaring valódi magyar fajták, de a termesztésben ezek már nem szerepelnek. Jelenleg a leghosszabb ideje termesztett almafajta a Jonatán, és a Nyírségben, Szatmárban talált Jonathan-változatok nyugodtan viselhetik a Magyar Jonatán nevet.
– Néhány évtizede tekintélyes mennyiségű Jonatán-csemetét exportáltunk a Távol-Keletre, ám sem Kínában, sem Koreában nem sikerült hasonló minőséget szüretelni, vajon miért?
– Az alma a mérsékelt égöv növénye, de ezen belül rendkívül különböző talajú, domborzatú és mikroklímájú tájegység található. A Kárpát-medence különleges adottságú tája a mérsékelt égövnek, amelyben nemcsak az alma, hanem szinte minden gyümölcs kellemesebb ízű és illatú, mint másutt. A zöldségnövények – például a fűszerpaprika, a paradicsom – esetében is tapasztalható ez a különbség. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Kárpát-medencén belül is előfordul különbség ízben, illatban, színben. A Tisza-, a Szamos-mente, valamint a Mátra, a Bükk, a Zemplén hegység mikrotájaiban termett alma jobb a Duna-Tisza közén, sőt a Nyírségben termesztett almánál. A szélsőségesen meleg és az erősen felmelegedő talajú területek nem kedveznek a kellemes íz, a zamatanyagok kialakulásának. Ez lehet az egyik ok. A másik pedig az apáról fiúra szálló termesztési kultúra, a gyümölcs szeretete.
– Térjünk vissza az Újfehértón megélt másfél évtizedre. Nagy átszervezés után lett vezető, s mielőtt átadta utódjának a vezetői posztot, szintén jelentős szervezeti változtatások történtek. Mi következett be akkoriban?
– A kertészeti kutatás országos átszervezése nyomán az állomás (szervezetileg) a Kertészeti Kutató Intézet jogutódjához, a Gyümölcs és Dísznövény-termesztési Kutató Intézethez került. A központi szervezet által adott lehetőségekkel élve profiltisztítást hajtottak végre az egyes állomásokon, így az almatermesztéssel kapcsolatos országos ügyekért Újfehértó vált felelőssé, növekedett az állomás presztízse. Tehát jó időszakban adtam át a vezetői posztot 1974-ben Harmath László kollegámnak, aki csaknem két évtizedig irányította az Újfehértón folyó tevékenységet. És megemlíteném még egy kiváló szakember nevét: 1992-től Inántsy Ferenc vezeti és fejleszti az állomás tevékenységét.
– Nagy munkák közepette búcsúzott 1974-ben Újfehértótól. Miért?
– Egy idő után úgy éreztem, nagyon összetorlódnak a feladatok. A Kutató Állomás vezetése mellett évek óta az akkori központunk, a Kísérleti Intézet főigazgató-helyettese is voltam, tanítottam a nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán, 1970-ben országgyűlési képviselőnek választottak. Minden amellett szólt, hogy csökkentenem kell a terhelést. Bár összefonódtak ezek a tevékenységek, mindegyik teljes embert kívánt volna, különösen a rendkívül nagy feladatok megoldásán dolgozó Kutató Állomásé.
– Mi történt az életében ezt követően?
– Jobbára a közélet és a tanítás váltakozott, hol az egyik, hol a másik volt nagyobb arányú. Aktív éveim utolsó két évtizedét, 65 éves koromig a felsőoktatás töltötte ki: a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola főigazgatójaként, majd csaknem másfél évtizedig a Debreceni Agrártudományi Egyetem tanáraként, tanszékvezetőjeként mindvégig azon dolgoztam, hogy szakmai tapasztalataim legjavát átadhassam a következő kertészgenerációknak.
– Van néhány régebben megjelent szakkönyve, amelyeket megjelenésük után évtizedekkel is haszonnal forgatnak az érdeklődők. Tervez még újabbakat?
– Amikor azok a könyvek íródtak, még nagy hiány volt szakkönyvekben. Írás közben elsősorban nem a képzett, nagyüzemi gyümölcstermesztők érdeklődésére gondoltam, hanem a kisebb, háztáji kertek gazdáira figyeltem, miként lehetnének szebbek, szakszerűbben kezeltek az ő fáik. Így készült el a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában, 1969-ben az Almatermesztés című könyvem, a kertbarát klubokban néha még ma is kérdeznek a benne szereplő témákról. Ugyanaz a kiadó jelentette meg 1984-ben az Alma című könyvemet, az antikváriumokban ma is csak előjegyzést vesznek fel rá – ebből gondolom, érdemes volt megírnom. 1984-ben azt tapasztaltuk, hogy a nagyüzemi almatermesztés mellett nagyjelentőségű a háztáji, házikerti termesztés is, részben a piaci választék növelése, részben a családi szükséglet kielégítése szempontjából. Ezért írtam meg az Almatermesztés a házikertben című könyvemet. Újabb szakkönyvet nem tervezek, de talán nem is kell, ma már szinte minden hozzáférhető az interneten.
– Írt jövőre vonatkozó tanulmányt és múltbeli visszatekintést is. Miként látja ezeket most, utólag?
– Mindegyik időtálló munkának bizonyult, bár menet közben sok minden megváltozott. A gyümölcstermesztés szakmai része azonban nem módosul olyan viharos gyorsasággal, mint a gazdaságpolitikai környezet. A szabolcsi alma fénykorában, 1979-ben írtam Az almatermesztés programja az ezredfordulóig című tanulmányomat. Mennyiség, minőség, piac – ezek voltak a kulcsszavak. Nem könnyű megbecsülni, hogy bizonyos mennyiségű, jó minőségű almát biztonságosan megtermelni mekkora területen lehet, s ha már megtermeltük, hogyan lehet tárolni, szállítani, „piacosítani”. Annyi minden fenyegeti a termést: aszály, jégeső, vírusok, gombák, bogarak. A vevőt, természetesen, mindez nem érdekli, neki határidőre a jó minőségű áru kell, amit nem egy termelő szállít, hanem sok. Furcsa, hogy egyszerre van túltermelés és hiány. Ez ma is így van. A kertészek arra panaszkodnak, hogy nem tudják eladni az almájukat, a kereskedők pedig arra, hogy például egy áruházlánc képtelen összeszedni egy időpontban tíz-húsz tonna azonos nagyságú, minőségű, fajtájú almát. Mindezeket összhangba kellene hozni, de hogyan? Erre kerestem a választ három évtizede, és a szakmai részletek ma is alig különböznek, holott a rendszerváltás után a korábbitól lényegesen eltérő feltételek között kell dolgozni. Más típusú a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gyümölcstermesztésének története 1945-ig című könyvem, amely az előzőekhez képest jóval későbbi munka, 2005-ben adta ki az Északkelet-Magyarországi Gyümölcs Kutatás-Fejlesztési Alapítvány. Akkoriban ezt írtam a bevezetőben: „Nem tettem egyebet, mint összegyűjtöttem a Nyírség, a Rétköz, a Szatmár–beregi sík területi részeit magába foglaló Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék írásos anyagának és egyes emberek emlékeinek egy részét. Ezeket kronológiai sorrendbe rakva idéztem, esetenként értelmeztem, hogy a következő nemzedékek könnyebben eligazodjanak a múlt eseményei, elődeink cselekvései, a tudomány és gyakorlat sokszor nehezen alakuló eredményei között.”
– A szerény szavak mögött valójában több évtizedes gyűjtő-, elemző-, értékelő-munka rejlik. Kertészeti kultúránk múltjának áttekintése nem vesztett aktualitásából, mert jelenleg is nagy átalakulások szemtanúi vagyunk a gyümölcstermesztésben, s nem árt figyelembe venni a múlt tapasztalatait. Volna kedve megírni a folytatást, például hasonló összefoglalást az 1945–1990 közötti évekről, illetve a rendszerváltástól napjainkig?
– Kedvem még csak lenne, és hasznos is lehetne, de el kell döntenem, hogy a levéltárban üldögélek naphosszat, és lapozgatom a régi iratokat, vagy megyek a gyümölcsösbe, és a jó levegőn, napfényben gyönyörködöm a fáimban, gondozom, ápolom azokat. A szívem a fáimhoz húz, a kutatásokat majd elvégzik a fiatalabbak.
– A 65 évesen bekövetkezett nyugdíjazása óta is húsz év telt már, de egyáltalán nem látszik, hogy a kilencedik évtizedének második felében jár. Feltételezem, nem tipikus nyugdíjas életet él…
– Lassanként azért visszaveszek a társadalmi elfoglaltságokból, pontosabban sok kötelező elfoglaltsággal járó választott tisztségeket már nem vállalok. De ma is gyakran beülök az autómba, amelyet magam vezetek, és járom a megyét. Megnézem, milyen lett mára egyik-másik általunk telepített gyümölcsöskert, jókat beszélgetünk a kertbarát körökben, szívesen adok tanácsokat fizetség nélkül. Nyíregyháza közelében van egy kis gyümölcsösöm, faiskolával, itt kiélhetem a szakmai szenvedélyemet; mire mások felkelnek, ledolgozom egy fél műszakot. Ez éltet, a jó levegő, a mozgás, a rendszeres fizikai munka.
*** Az interjú eredeti megjelenését követően elkészült a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gyümölcstermesztésének története 1945-től napjainkig című könyv is, amely az ágazat 1945 előtti időszakát dokumentáló korábbi kötet folytatása. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat támogatásával jelent meg 2018 márciusában.