„… most szívlapátot kérek!” — Kun István

– István, nem érzel valami olyasmit, hogy amit évek óta írsz, az falra hányt borsó?

– Ezt nem lehet nem érezni…

– Sőt, már egyenesen lapátolás…

– Az is lehet. De akkor én most szívlapátot kérek! (2016) Kétezernyolc karácsonya előtt évődtünk így, amikor elküldte nekem az irodalmi-közéleti hetilapnak szánt, az uzsorahullám történetét boncolgató írását. Föl sem ötlött benne, hogy abbahagyja, vagy másról írjon, mint a perifériáról, a vergődő mezőgazdaságról, a szegényekről – ám mindig országos képbe helyezve a gondokat.

Elköszönés előtt még szót váltottunk a szívlapát jellemzőiről, hogy kőbányában vagy szénbányában használatos-e, és hogyan lehet egyetlen mozdulattal a hagyományos lapáthoz képest ötször nagyobb mennyiséget felemelni.

Ötödik éve leveleztünk. Akkor kezdtük 2004-ben, amikor ő modernebb számítógépre váltott, én pedig éppen státuszt cseréltem: negyven év után kiszálltam a napilapos taposómalomból, és friss nyugdíjasként a megye negyedéves folyóiratának szerkesztőségében igyekeztem hasznosítani tapasztalataimat. – Néha elküldöm majd, amit lekörmöltem, úgyis hiányozni fog neked a szerkesztés – írta akkor –, tőled elfogadom a kritikát is. Legföljebb nem fogadom meg… – tette hozzá szokásos fanyar humorával, hogy kedvet csináljon az olvasáshoz.

Én pedig hozzákezdtem olvasni a küldeményt.

„A perifériákon tapasztalható megélhetés-hiány következtében elsőnek a szatócsboltok füzeteit fektették föl, felírásra is lehetett náluk vásárolni. Vagyis adtak hitelt. Főként a romanép kényszerült erre, de nem csak ők. A fogyasztóvédők lelkesen ellenőrizték a kocsmákban kimért italok szintjét, és ha néhány milliliter hibádzott, akkor keményen büntettek. Vagy a súlycsonkításért is. A füzeteket soha senki nem ellenőrizte. Azok se, akiknek a neve föl volt benne írva. Biztosan tudom – legalább húsz felírásra vásárló kifaggatása után –, hogy egyik sem ismerte az árakat még körvonalaiban sem. Előfordult, hogy egy szinte éhező cigány családnak vásároltunk be nagyjából egy hónapig. Nem a szatócsnál, hanem hipermarketben. Nem sokkal többet fizettünk a szatócs által követelt havi összeg felénél, pedig minden héten vettünk valami édességet is a gyerekeknek. A lényeget egy tanyasi boltot működtető kereskedő mondta ki: »A nincstelenekből élünk!« Értsem, ahogy akarom.” Emlék után a jelen: képernyőmön gyászközlemény. „Dr. Kun István író, publicista, volt székelyi tsz-elnök 2015. október 19-én elhunyt. Temetése október 22-én 14 órakor lesz a székelyi temető ravatalozójából.” Kezem ügyében az Élet és Irodalom aznapi száma, benne István írása.Az egész oldalas, konkrét példákkal fűszerezett eszmefuttatás utolsó bekezdése: „Borzasztóan nehéz lesz az agrárvilágot rendbe hozni. Itt nem egyszerűen visszaállításról van szó – az eredeti modellek sem tekinthetők ideálisnak, se az átkosbeli, se a rendszerváltozás utáni –, hanem egy alapjaitól piacgazdasági viszonyokra váltó szerkezetnek kellene fölépülnie. Ma kétséges, mikor kerül erre sor, de bízzunk benne, hogy a társadalmak mindig igyekeztek fölszámolni a leginkább ordenáré politika következményeit is. Az út göröngyös lesz, buktatókkal teli, de végig kell rajta mennünk. Ha élni akarunk.”

A hogyan?-ra ezernyi javaslata volt. Bizonyíték erre ötven nagyobb riportja, publicisztikája az ÉS-ben, mintegy harminc tanulmánya a Mozgó Világban, több tucatnyi, jajkiáltással felérő írása a Népszabadságban, a Népszavában, a HVG-ben, a Magyar Narancsban, a Beszélőben, tizenkilenc publicisztika, szociográfia a főként esszéket, helyzetelemzéseket közlő Tekintet című folyóiratban, négy önéletrajzi ihletésű írás a szülőföld Eső című irodalmi folyóiratában Szolnokon. Megjelent három könyve is. És a sor korántsem teljes.

Még csak 75 éves lenne.

Haláláról a temetése napján értesültem Budapesten, már nem tudtam elmenni Székelybe. A távolban emlékeztem a szerkesztőségi évekre, az együtt töltött katonaidőre, és elkezdtem átlapozni a levélváltásainkat. Több mint négyszáz levél sorakozott a számítógépes keresőben, mintegy fele mellékletet, majdnem kész cikkeket is tartalmazott. Részletesebben újraolvasva a küldeményeket, arra gondoltam: utólag interjúvá szerkesztve mutatom meg az elmúlt bő három évtized legtermékenyebb megyei publicistájának hétköznapjait, hogyan harcolt az okszerűbb agrárgazdaságért, a paraszti jövendőért, de főképpen a periférián élőkért egy nyírségi kis faluból az ország nyilvánossága előtt.

Joggal tehető fel a kérdés: miért levelezik heti rendszerességgel két nyugdíjas, ahelyett, hogy leülnének néha és megbeszélnék az élet sorát. Az ok kegyetlen: István életének nagyobbik felében súlyosan hallássérült volt. 1977 nyarán vírus támadta meg a hallóidegeit, és nem tudták meggyógyítani. Székelyben megismert párja, Erika, valamint két felnőtt lányuk, Eszter és Ildikó segített a ritka személyes kommunikációkban. Szerteágazó kapcsolataiban azonban alapvető az írásbeliség volt.

Levelezésünk elején jelent meg István beregi árvízről szóló kötete, amelynek kézirata már régebben készen volt, sokáig járta rögös útját a kiadói világban. Közben beleásta magát a munkaerőpiac gondjaiba. Utóbbiak megoldása az ország fejlődésének kulcsa lenne. A Dél-Nyírséget választotta „terepnek”.

– Árvízi köteted meghívója önmagában is több újdonságot tartalmazott: könyveddel indult újra a Magyarország felfedezése sorozat, az Osiris adta ki, amely tekintélyes könyvkiadó, a szakminiszter is szerepet vállalt a bemutatásban (két másik kötettel együtt),s mindez előkelő helyen, a Néprajzi Múzeumban. Hogyan született A feláldozott Bereg című szociográfiád?

– A Bereg feláldozása több kormány „műve”: az elkerülhetetlen gáterősítést egyszerűen elmulasztották, helyette egy elöntési terv készült a VITUKI-ban, védekezés címén. Az első publicisztikám közvetlenül a 2001. évi gátszakadás után jelent meg a Magyar Hírlapban Cserbenhagyott Bereg címmel. Ezt a kötet teljes egészében tartalmazza, úgy érzem, nem érdemtelenül. Az írás, szándékom szerint, megpróbálta a valóság kegyetlen voltát visszaadni. Nem szponzorálta ezt se építő, se hatóság, ám mindegyik kénytelen lesz szembenézni a viselt dolgaival. Mert az árvíz csak egy esemény volt – az is tömény politika, nem egyszerű katasztrófa –, ami meg utána következett, az a magyar társadalom jelenlegi tükre. Nem napi szenzáció, de nem is olyasféle, amit egyszer elolvas az ember, aztán eldobja. A kötet persze cikkekből áll, nem egy történet, nem regény, hanem kísérlet a válaszra, hogy tudunk-e kezdeni valamit egy ilyen gettósodó, észveszejtően sorvadó térséggel. A cikkek nagyobb része megjelent folyóiratokban, főleg a Mozgó Világban (lassanként húsz éve vagyok kapcsolatban velük!), némely részei a Forrásban (Kecskemét), az Élő Jászkunságban (Szolnok), a Tekintetben és másutt. Nem akartam kötélnek állni, hogy kötet legyen belőle. Hónapokig tartó ellenkezésem oka az volt, hogy tudtam, mennyi munka vár még rám, sok gond, kevés jövedelem. Meg a színvonal! … Kezdettől ismerem a sorozatot, és attól is tartottam, hogy nem leszek méltó a nagy elődökhöz, mert vannak ám ilyenek! Végül elkezdtem dolgozni. És tudod, mi a kínos? Az árvízi ügyek sokáig lezáratlanok voltak, évtizeddel későbbre is maradt belőlük. De a könyv hosszú várakozásának is története van.

– Az lenne meglepő, ha minden gördülékenyen menne! Ha nem pénzhiány, akkor érdekütközések vannak a háttérben. Esetedben?

– A Magyarország Felfedezése Alapítvány (MFA) a Magyar Könyvklubbal volt szerződésben. Három főszerkesztőnek küldtem el a lemezt, és mind a három eltávozott a Könyvklubtól. Bizakodom, hogy nem a Bereg olvastán támadt mehetnékjük… A Könyvklub csődbe ment, s noha két éve lényegében készen volt a kézirat, állt minden, mert a kiadó csak ígérgetni tudott. Aztán már azt se. Így keresett újabb kiadót az MFA – tehát nem én –, így kerültek az Osirishez. De ez csak egy dolog. A háttérben elég sok dilettantizmus állt (például a kiadó elmulasztotta időben benyújtani a pályázatot a kötetemmel kapcsolatban), s miközben a nyomda már el is készítette a Bereget – nekem még nem volt szerződésem.

– Mindez nem vette el a kedved? Elkészült a következő köteted…

– Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban: az új könyv csaknem készen áll – írta 2005 szeptemberében. – Ezer és ezer kilométereket mentünk és tetemes a telefonköltségünk is, mert sokan nem akarnak ám együttműködni a dologban. Polgármesterek sem, ők tudják, miért. Illetve én is tudom. Az Alamuszi napszám tervezett műhelycím ezek miatt is változott. Most a következő a favorit: Jelentés a vadmacskásból. A vadmacska is rejtőző életet él. Ez tényleg szociográfia, és megítélésem szerint lényegesen jobb a Beregnél: kevésbé száraz, kevesebb a dokumentum, azokat is szét lehetett szórni, inkább riport.

– Hogyan dolgoztál? Hiszen nehéz neked ismeretlenekkel beszélgetni…

– Mindkét szociográfia anyagát úgy szedtük össze az „asszisztensemmel” (Erikával), hogy ő jegyzetelt, akinél pedig nem okozott gondot, ott magnót is használtunk. (Amit aztán ő szó szerint lemásolt, olykor három napig körmölve.) De jegyzetelni akkor is jegyzetelt, hogy tudjam, hol tart a párbeszéd. Ez bizonyára még tévériportban is működne. Volt is ilyen kezdeményezés, amikor kiderült, hogy megjelenőben van egy szociográfia. Ám nem lett belőle semmi. Mert hát a hallássérült olyan különös emberfajta, hogy nemigen tudnak vele mit kezdeni. (Amúgy 500 ezer hazánkfiáról van szó.)

– Előfordult, hogy a riportúton hallottakon meglepődtél?

– Nem is egyszer! Például megírtam, hogyan fogyókúrázta le magát egy remek üzem kis-, majd mikróvállalkozássá… „A nyírbélteki üzemet 1978-ban hozta létre a Ganz Műszergyár. Közlekedési műszerekhez gyártottak alkatrészeket. Nem sufni jelleggel: 450 munkás dolgozott itt! És a településen csakis sóhajokat fakasztott az emlegetése. Kiváló munkahely volt! Ez téesztelen község. Itt nem alakult termelőszövetkezet, a rongy homokföldeken nem bízott a sikerben a megye, s igazából inkább megtűrte az egyéni gazdálkodást. Ez a gyár volt az első számú parancsolat. A megélhetés alapja. Gyarapodtak. Nem gazdagodtak meg, de tisztesen éltek. S a képzés! A faluban annyi műszerész élt, amennyi közepes városokban sem. És mindig gyakorolt az üzemi csarnokokban 15–20 ipari tanuló. Aztán a rendszerváltás nyomán az anyagyár egyre kevesebb munkát tudott adni, végül az addig bejáratott együttműködés is lehetetlenné vált. Privatizálták, hátha a magántőke többre képes. Nem volt az. 2004-re már mindössze tizenhárman dolgoztak itt. Ne kerülgessük, éhbérrel. Itt azonban, a perifériák legszélén, azt is meg kellett becsülni. Aztán a német megrendelő elvitte a termelést Kínába, s kezdődhetett elölről a stációk végigjárása. … Az új tulajdonos, Kovács Anita harminc év körüli programozó matematikus, férjével az immár a Nyír-Fa-Fém Kft. nevet viselő vállalkozás többségi tulajdonosa. – Hányan dolgoznak most az üzemben? – kérdeztem – Mi, hárman – feleli, és kapaszkodnom kell, nehogy leforduljak a székről.” És nem ez az egyetlen ilyen eset a környéken.

– Szinte tragédia a munka híján jövedelem nélkül maradt családoknak. S erről írtál te riportokat folyóiratokba már eddig is – nagy átérzéssel –, olyan krónikásként, aki szintén naponta éli meg a ritkán érkező bevételeket…

– Tudod, hogy langymeleg dolgokhoz hozzá sem kezdek. Valóban, az Alamuszi napszám két részre szabdalva megjelent a Beszélőben és a Mozgó Világban, noha azóta sem álltam le teljesen az anyaggyűjtéssel. Úgy néz ki, hogy 2006 tavaszán mindez kötetként is kijöhet.Nem MFA! Voltak kezdemények, de nem az én részemről, különben meg van a hírek szerint 76 pályázójuk – az se baj, ha sok a műkedvelő. Annyira új ez az egész – ki mer itt a foglalkoztatáspolitikába beletenyerelni? –, hogy fölöttébb izgat. Kiadót én kerestem – többnek is mustrát küldtem –, aztán egy belefogott. Az MFA a korábbi 200 ezres ösztöndíjat (ennyit kaptam) az új kötet esetében a kétszeresére emelte. Ez már képes fedezni az anyaggyűjtés ráfordításait, főleg, ha nem kell sokat utazni érte. Némi hitelt is fölvettem, mert a kiadások sorakoztak. Ráadásul az információk sincsenek mindig ingyen.

– A 2005-ös gazdatüntetés idején keményen nekimentél a felvonuló gazdáknak, ráadásul országos lapban. Kicsit erős. „Máris bejelentette a gazdák egyik fontos embere, ha árverezésre kerülne sor, akkor olyan, de olyan toporzékoló demonstrációkat szerveznek, hogy még a határokat is lezárják. Emlékezetes lesz, az biztos. És föltehetően eredményes is. Az adósságot ugyan vissza kell majd utána is fizetni valakinek, a birtokokat pedig ügyes spekulánsok vásárolják majd meg, a kormány viszont sírhat magának.” Garantált a vihar!

– Nem volt semmiféle vihar, még szellő se támadt. Pedig közben hosszú idő telt el. Először 1994 tavaszán mertem fölemelni a szót az MSZP-s képviselőjelölt akkori lakossági fórumán. Mondván: mit akar a (leendő) kormány? Nézett rám, mint az ütődöttre, nem értette, hogy átlagosan kéthektáros birtoknagysággal csak hobbikerteket lehet létrehozni, mezőgazdaságot nem – és aztán a parlament mezőgazdasági bizottságának alelnökeként el is felejthette tán röpke órányi szövegemet. Meg a saját múltját. Emiatt a következő évben kiszögeztem nézeteimet a templomajtóra Ekekapával Európába? címmel.Természetesen az égadta világon semmit nem használt. Azóta írom a magamét. Itt egy mérleg másfél évtizeddel később: A feneketlen hordó ábrándjai. Minden csatát elveszítettem. Hogy a jobboldal – és benne Torgyán – mit művelt, az csak a jéghegy csúcsa. A baloldal teljesítményén sincs mit szépíteni, számtalanszor megírtam: ügyetlenségek halmaza. … Lehet, hogy a háborút sem nyerem meg, ahhoz az egész hazai politikus ensemble (nem elit!, olyan nincs!) túlságosan populista. Vihar nem volt, nem lesz, hallgatás van és lesz, meg tehetségtelenség, félelem a szavazatok vesztésétől, populizmus a végtelenségig (azt mondani, amit a plebsz hallani szeretne, és csak azt), reszketés a népszerűtlen intézkedésektől. Azonnal be kellene vezetni a számviteli törvényt a mezőgazdaságban is, méghozzá minden szögletbe: adószám, számlázás, adóelszámolás, kedvezmények nélkül. Körülbelül fél millió embert érintene, tüntetnének, de nélküle előrelépés nincs – ám ez csak egy példa. Így mit várhatunk? Az egykor virágzó mezőgazdaság szép lassan tönkremegy. Na, ezért raktam össze a saját javaslataimat. Jó platform, és az lesz még sokáig.

– Tudom, állandóan beletenyerelsz a politikusok lelkivilágába, már évek óta. Hogyan jutott eszedbe például a Baradlay-effektus?

– A mezőgazdaságot sikerágazatnak tartja mind a kormányfő, mind a szakminiszter. Konkrétan 2008–2009-ban is. Minősítésüket nyugodt szívvel tekinthetjük propagandisztikusnak, mert az ágazat sorsa és helyzete a szabadon választott kormányaink kudarcsorozata. A hazai agrárstruktúra alkalmatlan rá, hogy tömegesen átvegye az új technológiákat. Vannak kiváló gazdaságok, ahol ezt hangsúlyosnak tekintik, ám nem ők jelentik a fősodort. A szerveződések lehetnének a piacszerzés motorjai. Ez így van a világ sok helyén, nálunk azonban ezek is megbuktak. Miért sikertelenek a mi tész-eink? Dilettáns szabályozás, átgondolatlan támogatási politika, fekete termékértékesítés. A piacszerzés reménytelenné vált. Egyre jobban kiszorul a hazai termelő nemcsak az áruházláncok polcairól, hanem a kisebb üzletekből is. És akkor is így lesz, ha törvényben kötelezi a parlament a boltokat a magyar termék forgalmazására. Ha ez majd bekövetkezik, Európa a bajsza alatt vidáman megmosolyog bennünket: ej, ezeknek a magyaroknak se a piacgazdaságról nincs fogalmuk, se az uniós elvekről és gyakorlatról. A helyzetet nem lehet a perifériák sorsától függetlenül értékelni. Itt él a regisztrált munkanélküliek 77 százaléka. A szám mégsem ad valóságos képet. Egy családban csak egy főt regisztrálnak, ám gyakran nemcsak a feleség nem dolgozik, hanem a gyerekeik sem. 7–800 ezerre tehető a tényleges szám. E többségében szakképzetlen, olykor funkcionális analfabéta tömegnek soha nem lesz elegendő ipari munkahely elérhető távolságban. A nagyüzemek szétszedetése létalapjukat szüntette meg. A mai gondok aggasztóak a segélyezéstől az uzsoráig, viszont eltörpülnek a várható társadalmi bajoktól. Az unió döntése figyelmeztető. Korszakhatárt jelez a magyar mezőgazdaságban. Aztán vagy felfogjuk a korparancsokat, vagy nem. Bizonyosnak látszik, hogy új agrármodellre van szükség, és új termelési szerkezetre. Ám egyáltalán nem vagyok optimista. A változások rég időszerűek lettek volna, de azokhoz se politikai akarat, se koncepció nem volt. Gyanítom, eztán sem lesz.

– Szerinted mi lenne a megoldás?

– Olvashattad, az is megjelent az ÉS-ben (némi szerkesztői hubával, a tész szavacskát tsz-re változtatták vagy két helyen). Nagyzolni fogok: egy új agrárpolitika meghirdetése. Nagyjából ez a szöveg volt decemberben a Pénzügykutató konferenciáján elmondott expozém (csak azt rövidítenem kellett). Amúgy az agrárkutatótól megkaptam az intézet és az agrárkamara által elkészített versenyképességi tanulmányt (illetve tervezetet, mert átdolgozzák). Tanulmányozgatom, de hát 156 oldal. A diagnózisunk csaknem ugyanaz, a terápiában viszont nagy eltéréseink vannak. Ami érthető: ők a gabonatermelő nagyüzemek szempontjából nézik a világot, én meg nem. A Bokros-csomagot elolvasni csak olyan mazochistáknak ajánlott, mint e levél írója, de neki is csak silány mentség, hogy a szerzőt másfél évtizede sokra, méghozzá nagyon sokra becsüli. Átlagolvasónak elég a Népszabadságbeli zanza, ha figyelmes. Jómagam az éjszaka elolvastam ott a kommenteket – rengeteg volt már akkor is –, és csodálkoztam, hogy csak a hozzászólók kétharmada ültetné máglyára Bokrost, egyharmad helyeselné az általa proponált intézkedéseket.

– Hogy-hogy ennyire bízol magadban? Azért vannak mások is, akik járatosak a mezőgazdaság dolgaiban…

– Amit írtam már sokszor. Függetlenül attól, hogy melyik oldal vagy párt van kormányon, a mezőgazdaságért felelősök ismerik ugyan a makro-összefüggéseket, de általában nem, vagy nem eléggé ismerik a gyakorlatot. Attól meg Isten mentsen, hogy az úgynevezett politikusok a saját kútfőjükre hagyatkozva döntsenek emberi sorsokról. Az pedig engem erősít, hogy mindkét oldal volt már kormányon, és az eredményeik az agrárgazdaságban kétségbeejtőek. A legszomorúbb, hogy vannak igazán kiváló szakértőik, csak ez a végső döntésekből nem tűnik ki. Vagyok némi baráti kapcsolatban egy s más akadémikussal, professzorral, akik kiállnak a javaslataim mellett. Nem csak én küldök nekik kéziratokat, ők is megtisztelnek kidolgozás alatt lévő fogalmazványaikkal. A lényeg: már 2006-ban ki kellett mondanom, hogy az MSZP már megint nem készült fel az agrárium kormányzására. (Sejtettem egyébként, hogy megnyeri a választást.) Az ember nem érti, hogyan lehet olyan emberekre bízni az agráriumot, akik egyszer vagy többször már megbuktak vele.

– Állandóan gyötröd magad! Nem tudnál kicsit kikapcsolódni?

– Dehogynem, de mindig közbejön valami. Most például erdei sétára készültem, amiből semmi nem lett. Erika ugyanis magházföldet kívánt szedni – meg is tette, kell a virágok alá –, én meg közben (gondoltam…) szétnézek gombaügyben. Szeretjük ugyanis, veszünk is csiperkét, de a bolti talán műanyagból van. Az igazi az erdőben terem. Miért nem lett az erdei sétámból semmi? Mert olyan szürke pereszke telepeket találtam, hogy holnap estig se bírnám fölszedni. Hajlongás, az igen, séta – semmi. Így szedtem egy kosárral, s még Erika is egy szütyővel. Nem szabad többet, mert ez a gomba az avar alól jön fel, és meg kell tisztítani. Ha sokáig áll, kikelnek benne a gombaszúnyog-lárvák. Amúgy „boszorkánykörökben” terem, vagyis mégy körben, és ha nem vigyázol, rálépsz. Különben sokszor teszünk nagy sétákat a Bence-hegyen (ez egy homokdomb, erdővel), ha lehet, gombát is szedünk. Szeretem és ismerem is a gombákat (amelyeket nem, vagy amelyik veszélyes, ahhoz hozzá se érek!), az idén szép őzlábgombák teremtek. Mindig az esőzések után jönnek a kedvenceim: a lila és a szürke pereszke, s talán a laskagomba is… A múltkor szememre vetetted a kikapcsolódás hiányát, én pedig a gombászásról írtam. De nem csak azt szeretem. Most éppen a juhászosom főzöm. Nemrégiben egy este, alighogy hazaértünk, telefonált a Borzsováról egy juhtartó (nem juhász!, ahhoz nem ért, amúgy presszós), hogy az Erikával megbeszéltek szerint levágta a hathónapos bárányt, reggel menjünk érte. Mentünk, trancsíroztam, fagyasztottuk, egy részből meg most főzöm az ebédet. Persze Erdei Ferenc néprajzi receptje után, mert az alapvető ennivalókat két évtizede csak ekként és csak én. (Gulyás, juhászos, disznótoros – ez nemcsak disznótorra készül –, halászlé, pörkölt, paprikás – és nem sorolom tovább. Csak a csirkepaprikás nem, azt én nem, nem, soha.)

– Miért hivatkozol mindig Erdei Ferencre?

– Elmesélek egy történetet. Pár éve egy örökbecsűben leírtam, hogy a pörkölt NEM ZSÍROS ÉTEL, mire az egész Mozgó Világ „hanyatt esett”, élen a redaktorokkal. Magyarázkodnom kellett. Ők nem (ők sem) tudták, mi az a pörkölt. Ezt szerénységem egy Erdei Ferenc által jegyzett brosúrából – Néprajzi ínyesmesterség – tanulta meg, aztán háziasszonyokat azzal bosszantottam, hogy kérdeztem: Mi a pörkölt és a paprikás között a különbség? Eddig három tudta, pedig száznál többet faggattam. (Százig számoltam, azóta nem.) És a gulyás? Amit gulyás címen kapsz akár étteremben, akár a szoboszlói éteksoron, annak semmi köze az igazi gulyáshoz (E. F.), amit egykor a pásztorok főztek. Nem tudom, milyen tudós volt Erdei, magam ambivalens vagyok vele, s be kell vallanom, több munkáját nem is olvastam. De az általam sokra becsült barátok – Romány Pál, Varga Gyula professzor – magasztalják. Ráadásul Erdei születésének századik évfordulójára kiadványt tervez az emlékét őrző társaság, amelynek Varga az elnöke, és tőlem is írást kért. Jól nézek ki! A lényeg: a magyar konyhát a zsírral lejáratták, amely azonban nem kell bele. Ha jól készítik, egyiknek a tetején sincs zsír! A pörköltön se!

– Ezek szerint én is ugyanúgy levizsgáznék nálad, mint a kifaggatott háziasszonyok… De amikor a kikapcsolódásról kérdeztelek, nemcsak kulináris élvezetekre gondoltam, hanem a szellemiekre is…

– Tudod, hogy mindig rengeteget olvasok. Azt pedig gondolhatod, hogy nemcsak szakkönyveket, tanulmányokat, cikkeket. Kell amúgy is pallérozódni. Természetesen beiratkoztam a megyei könyvtárba is. Legutóbb nem kölcsönöztem – van itt pár ezer oldal elhanyagolt olvasnivalóm, Spiró: Fogság, aztán a Da Vinci-kód, Rab László-kötet, a lányaim által idehozott háromkilós csomagot még ki sem bontottam, a Népszabadság ajándékát sem –, csak az olvasóteremben töltöttem el fél napot. Ebbe a Szemle áttekintése is belefért, már az olyan számoké, amelyeket se meg nem kaptam, se meg nem vettem.

– Akkor most van itt az idő, amire azt lehet mondani: „akasztják a hóhért…”. Annyi cikket küldtél már nekem, most én ajánlom amerikai jegyzeteimet. A New York-i Columbia Egyetemen jártam, kinéztem az US Openre is, hogyan menetel Fucsovics Marci 2010-ben. A Klubhálón jelent meg…

– Ismersz, mindenevő vagyok, úti beszámolóidat is olvastam. Különösen tetszett a Flushing Meadows-ról szóló két munka. Új információkra tettem szert, olyasmikre, amilyenekre eddig nem is gondoltam. Soha nem teniszeztem, rakett sem volt még a kezemben, de nagyon is érdekel ez a sport. (Nem sok szórakozásom van, ezért a sportok némely ágát nem hagyhatom ki. Nehéz kikapcsolni, igazán jó film ritkán fut, feliratos még ritkábban, azt meg már embertelenség lenne kérni, hogy a Főnök (Erika…) írja nekem a párbeszédeket. Sokáig írta, aztán abbahagyattam vele.) Képes vagyok fél éjszakát eltölteni az US Opent nézve, vagy az auszik esetében hajnali háromkor fölkelni, és nézni a soros meccset. Ezért is érdekelt oly nagyon az amerikai stadionkomplexumról írt riport. Egyesült Államok… Szóval Márka Szabolcs teljesítménye nem akármi, de ha legközelebb ott jársz, vagy ha innen eléred, azért kérlek, nézz körül más ügyben is. Utolsó információm szerint 93 ezer dél-koreai diák tanult ott. Nem hinném, hogy filozófiát, inkább üzemgazdaságtant. A nyolcvanas években viszonylagos rendszerességgel írt az ÉS-be Papp Zsolt. Egy alkalommal közreadott egy esetet heidelbergi tapasztalataiból. A menzán dél-koreai diákokkal találkozott, és az egyik nagyon elcsodálkozott, hogy P. Zs. magyar. „– Mit tanulsz, magyar? – Filozófiát. – Hányan vagytok itt az egyetemen magyarok? – Egyedül én vagyok. És te mit tanulsz, koreai? – Üzemgazdaságtant.

– És hányan tanultok itt? – Több százan. – És a többiek mit tanulnak? – Mind üzemgazdaságtant!” Hol volt Dél-Korea pár évtizede? És hol van ma? És hol leszünk mi holnap? Minket az ilyesmi nem érdekel. Odáig vagyunk néhány tehetségünkkel, és közben a saját gazdaságunk (nem a multiké, mert azok hozzáértőbbek egy kicsit) szépen elrohad. Mert nem értünk hozzá. Nálunk a humán tárgyak vezetnek. És az egyetemek „termelik” a diplomás, vagy abszolutóriumos munkanélküliek seregét.

– Ha már a pihentetésnél tartunk, leírtad valaha, hogy miként lettél újságíró. 1965-ben néhány hónappal utánam érkeztél a Kelet-Magyarországhoz, korábban természetesnek tűnt, ugyanis hónapokig bűnügyi tudósításokat hoztál a Keletnek, miközben az ügyészségen dolgoztál, majd egyik napról a másikra belső munkatárs lettél. Akkor pedig hamar átnyergeltél a mezőgazdaságra. Hogyan történt ez?

– Hát persze, hogy leírtam! Ahogy az ember korosodik, visszaemlékezéseket is ír. Nem feltétlenül a megjelentetés céljából, de azért később többnyire meg is jelenik. Az én történetem a következő. Már egyetemista voltam, amikor a Legfőbb Ügyészség társadalmi ösztöndíjat hirdetett. Vidéki munkahelyekre. Ez nagyjából havi hatszáz forintra rúgott, olykor kicsit több, máskor némileg kevesebb, a vizsgáim eredményétől függően. A baj csak az volt, hogy nyaranta gyakorlatot követeltek a nyíregyházi ügyészségen. Éhbérért. Közben új pénzforrásom buggyant. Filléres, de megbecsültem. Sipkay Barna volt a megyei lap olvasószerkesztője, hívott, hogy dolgozzak a Keletnek. Írtam Pestről filmleveleket, amit többek között az is segített, hogy mindenféle filmklubokba jártam. Premier előttibe is. Mindez jól jött a végeken, mert ott gyakran csak késve mutattak be filmeket, különösen, ha nem vígjátékot hozott a hét. Ordas Nándor főszerkesztő meglepődött, amikor az egyetem után nem a szerkesztőség tagja lettem, hanem (kötelezően) az ügyészségen kellett heti hat napot gályáznom. Szombaton is, hiszen akkor még nem jött szokásba az ötnapos munkahét. Persze ott akartam hagyni az ügyészséget. Hiába a jó hangulatú kollektíva, úgy döntöttem, nem a vádhatóságnál fogok megöregedni. A céget azonban úgy emlegették, mint sajátságos egérfogót. Csak befelé lehetett menni, kifelé nem vezetett út. A főszerkesztő közbenjárására azonban én mégis távozhattam az ügyészségről. Precízen kiszámolták, hogy négy éven át kaptam az ösztöndíjat, bő egy évet dolgoztam, tehát a három évre folyósított összeget vissza kell fizetnem. Tizenháromezer hétszázötven forintot.

– Milyennek láttad a szerkesztőséget, immár belülről?

– Az első napon igyekeztem mindenkinek bemutatkozni a redakcióban. Ratkó Jóskának persze nem kellett, mert volt idő, amikor egy középiskolába jártunk. Leültetett az asztala mellé, aztán mondta a magáét: „Kisapikám, ez itt mesterség. Nem művészet, nem versek, nem novellák. Nyavalyát! Itt meg kell tanulni mínuszos hírt írni, meg húszsoros tudósítást a nagy ember megjelenéséről. Egyszerű szakma ez, de te most még biztosan csak inas lehetsz benne.” És verte tovább az írógépet. Nem láttam vidámnak. Miközben tanultam a szakmát, persze figyeltem a környezetet. Megtudtam, hogy Apagyon „fejre állt” a téesz, és csaknem a zavargásokig feszült a hangulat. A falu 17 kilométerre fekszik Nyíregyházától. Engedélyt kértem Ordastól, hogy kimenjek egy napra. Másnap kettőzött erővel dolgoztam a híreken, hogy megint szabaddá tehessem magamat a téesz közgyűlésére. Ez sikerült, aztán a tapasztalataimat megírtam. Már a főszerkesztő bírálata is furcsa tekinteteket indukált. „Tiszta műfajú riport – mondta. – Ritkaság ez manapság.” Aztán következett a prémiumosztás. Természetesen örültem neki, hogy csaknem annyit kaptam, mint a szerkesztők és a rovatvezetők. Slapaj létemre. „Ne örülj olyan nagyon – hűtött Sipkay. – Itt döbbenetesen nagy úr az irigység.” Szeptembertől aztán hetente jártam Budapestre, a Bajza utca sarkára, tanulni az újságírást.

– Miért hagytad el hat év után – szinte egyik napról a másikra – a szerkesztőséget, holott szerettél írni, sikereid voltak?

– Alig múltam harminc éves, amikor megválasztottak téeszelnöknek. Akkor már korántsem voltam kezdő az agrárpolitikában. Újságíróként főként gazdasági témákkal foglalkoztam. A lapnál úgy hozta a szokás, hogy ha valamely elegáns zárszámadásra kifáradt egy helyi ajatollah, akkor a szerkesztőbizottság elitjének egy tagja kísérte. Ahol a bajok sűrűsödtek, oda mehettem én – ám ott lehetett tanulni. Csakhogy untam a katasztrófajelentéseket, s egyszer elmormogtam, hogy inkább csinálnám már, mint írnám. S volt, aki szavamon fogott… A kijelölt téesz közgyűlésén kizárólag megfeszített munkát ígértem a tagságnak, némi „meglepetésre” mégis megválasztottak. Az elődömre egy szavazat jutott, további kettőt pedig Leonyid Brezsnyevre adtak. Micsoda ellenfelek! Hogy a megye legtoprongyosabb téesze lett volna? Nem hiszem. Öldöklő versengés folyt ezért a címért, s talán némi bírói segítséggel a dobogóra felférhetett. Hamar szembesültem a rideg valósággal.

– Ez persze nem keserített el. Hogyan emlékszel tsz-elnöki éveidre, hiszen rengeteg újítással kezdted? Átlátható számvitel, korszerű szervezet, olyan új termékek, mint a brokkoli, amiről akkor sokan azt sem tudták, mi fán terem, távlatos együttműködés a baromfifeldolgozóval, és – hogy egy „abszurdat” említsek – tiltás helyett autóbusz kiállítása a tsz-tagok számára a máriapócsi búcsúra…

– Ez mind igaz, s történt sok más is, közte jó és rossz egyaránt. Nagy kár, hogy a munkám torzó maradt, sokra jutottunk volna, ha rokkantnyugdíj helyett a kibontakozásra kapok lehetőséget. De sokat tanultam. Ennek is lett haszna, amikor – kényszerűségből – visszatértem az íráshoz. Csak az a baj, hogy sok a falra hányt borsó, a lapátolás…

– Megint dohogtál. Miért nem örültél például, mi a gondod a tiszadobi Andrássy-kastéllyal, hiszen olyan gyönyörű lett, mint új korában?

– Már akartam írni pár napja, de mindig közbejött valami – utasítások beszerzésekre, halpucolás, dió- majd mogyorótörés, ilyesmik –, most azonban pár órára szabad vagyok, mint a kalitkába zárt kanári. Szóval az Andrássykastély mellé nemigen építenék szállodát, akárhány milliárdom lenne rá. Nehéz lesz azt a következő öt évtizedben idegenforgalmi bázissá fejleszteni, s ennek – az elvetélt ügyeink mellett – mélyreható okai vannak. Pontokba szedem. 1. A turistának mindenre szüksége van, amire a helyi lakosnak is. Ez többek között érvényes az infrastruktúrára, a helyi ellátásra, utakra, egyebekre. 2. A turistának nem elég, ha gyönyörködik egy kastélyban – van neki olyanja tucatjával közelebb. A turistának műsor kell, ha nem is izgalmas, de az idejét szórakoztatóan lekötő műsor. A hazai idegenforgalomnak ebbe szép számmal beletört a bicskája, s ez az egyik alapvető oka a falusi turizmus mélyrepülésének is. Márpedig Tiszadobon évi egy-két napot kivéve szórakoztatásról nem fogunk beszélni. Sajnos. 3. A vadászat számba jöhetne, de ahhoz kevés a vad. Kevés a környék vadeltartó képessége. Szarvas csak tévedésből, dám talán, vaddisznó jobban, meg hát apróvad. A vadászat szezonja azonban legföljebb öt hónap, ténylegesen a fele. A Kemecsei Állami Gazdaságnak anno 35 ezer hektáros kizárólagos vadászterülete volt, mégis állandósult az ágazat vesztesége. Annak ellenére, hogy saját vadászházukban szállásolták el a vendégeket. A tiszai horgászat se sokkal ígéretesebb. 4. A marketingre óriási összegek kellenek. Milliárdok, uram! Kinek van annyija? Ha néznéd pl. az Eurosportot, látnád, hogy Románia naponta millió eurókat költ idegenforgalmi reklámjára (amúgy rosszul), az eredmény pedig nem tapsikolható meg. Átütő marketing nélkül csak a vájtfülűek jönnek el Tiszadobra, s ők nem verik majd nagydobra az élményeiket, mert nem szeretnének tömegnyomort. – A kastélyt viszont valóban föl kellett újítani, s nem csak azért, mert így emelünk kalapot egykori tulajdonosainak emléke előtt.

– Legszívesebben sorra venném visszatérő témáidat – alma, meggy, napraforgó, burgonya, tej, baromfi és így tovább a szegénységig, a munkanélküliségig… – mindegyik új szempontokat is képbe hozó elemzés. Terjedelmi okok miatt azonban ez nem lehetséges. Viszont itt van két nagyobb ívű elemzésesed a mezőgazdaságról, a Pénzügykutató konferenciáján elmondottak, illetve a Zalakaroson öt megye agráriusai előtt tartott előadásod. Hogyan születtek ezek?

– Az egészről annyit, hogy a szándékaim szerint a Pénzügykutatónál elhangzottak egy új agrárpolitika megalapozását jelentik. Készen van a modellem is, ami más, tele van népszerűtlen intézkedésekkel. De hát nem megy másként. Az előadás során ezt is figyeltem, vagyis a reakciókat. A modellről persze nem ejtettem szót, csupán a szemléleti változást forszíroztam: vajon lesz-e ellenkezés? Nem volt. Sőt! Mégsem reménykedem. A politikusaink úgy rettegnek minden értelmes reformtól – és ez nem Gyurcsánnyal kezdődött, vagyis nem az ő fiaskójával –, hanem eleve. Ripp Zoltán politikai elemző szerint hazánkban nem lehet választást nyerni reformok ígéretével. A paraszti jövendő kérdőjelei szívmelengető előzmény után született. Történt, hogy október vége felé a bajai téeszszövetség kérte az ÉS szerkesztőségének segítségét, hogy kapcsolatba léphessenek velem. Egy előadásra akarnának meghívni – olvasgatják a szövegeimet –, öt megye mezőgazdasági szakembereinek számára rendeznek konferenciát. Birizgált, hogy mit is mondhatnék. Raktam össze a téziseimet, és mellettük megírtam ezt a dolgozatot.Az előadásra végül 2013. január közepén, Zalakaroson, egy négycsillagos hotelban került sor. Ez volt a konferencia negyedik napja, és a hallgatóság mintegy kétszáz fő. (Előző nap: Bod Péter Ákos…) Jó volt értő szemek előtt beszélni, jó mikrofonnal, projektorral. Két órát beszéltem.

– Mi újat tudtál mondani?

– A cím fennhéjázó. A paraszti jövendő szóösszetétel az elmúlt évtizedekben kétszer fordult elő a hazai közéletben. Veres Péter 1948-ban adta ki a hasonló című könyvét, amelyet aztán a hatalom – a kezdődő Rákosi-éra – villámgyorsan begyűjtött. Jelentős hatást a megjelenésének évében sem ért el, ma pedig más a hasfájásaink oka. A Veres Péter Társaság aztán 1988-ban ugyanezen a címen rendezett jelentős vitát az MSZMP Politikai Főiskoláján (!). A vita során nyíltan nem, de a sorok között több hozzászólónál is érzékelni lehetett a negyven évvel korábbi gondolatot: a parasztgazdaságoké a jövő. Hogy jövök én ahhoz pimasz módon, hogy a nagy elődök szavait használjam? Egyrészt marad a tisztelet irántuk (némi kivétel azért megbocsátható), másrészt úgy vélem, hogy mindkét esetre olyan helyzetben került sor, amikorra már nyilvánvalóvá vált a sorsforduló. Most éppen ilyen helyzetbe kerültünk. A mezőgazdaság furcsa szerzet, teli ellentmondásokkal. Az egykori agrárország nemzeti jövedeleméből immár csupán három százalék jut neki, tehát ha el nem hanyagolható is, már nem zászlóshajó. A legfőbb ellentmondás azonban társadalmi: bármilyen csekély az agrárvilág részesedése, mégis legalább négymillió hazánkfia életét közvetlenül és egyelőre elkerülhetetlenül érinti. A szóban lévők negyedrészénél – a perifériákon – ez az érintés létkérdés. A helyzet fölismerése sem igazán könnyű, nincsenek kézenfekvő válaszok, a következmények – a várható társadalmi robbanás – pedig ma még beláthatatlanok. Sorra vettem a birtokpolitikát, az agrárpolitikát, a hozamokat, a termelékenységet, a technológiát, az innovációt, az elbillent szerkezetet, a sertésváltozatokat, a zöldségtermesztést, a piacszerzés törvényeit, a foglalkoztatás kérdéseit.

– Tehát mi a paraszti jövendő?

– Kérdőjelek sokasága! Bő negyven éve Bábolna és Nádudvar forradalmi nóvumot ültetett a mezőgazdaságba: gondolatot. A rendszerváltozás óta a gondolat hiányzik, és ezt az új agrárstratégia is kristálytisztán igazolja. A jelenlegi kormányzati szándékokat a MAGOSZ alakítja, és ez a szervezet nem érdekelt a modernizációban, mert elveszítené tagságát. Semmilyen hatalom nem képes azonban visszavetni száz évvel a mezőgazdaságot, bármilyen módon próbálja megakasztani a haladást. A paraszti jövendő kérdőjelei most vaskosak, s azokat a gazdasági válság hizlalja is, a talány mégis csupán az, mikor jönnek el a víg esztendők. Hogyan, s főleg kivel. Csak azok bírnak megkapaszkodni, akik fölismerik a korparancsokat, és tesznek is értük. A gyakran emlegetett, ám levegőben lógó versenyképesség azonban kevés. A magyar mezőgazdaság egyetlen értelmes célja a világ élvonalába való betagozódás! Minden más lehetőség kudarc. Ezt sokan tudják ma is, habár a szükségesnél kevesebben, és folyik a küzdelem a létért. A küzdelemben a politikának nem akadályokat kellene képeznie, hanem sima pályát építeni a legértékesebb szegmensnek. A pálya pedig kisimul majd valamikor. A helyzet kikényszeríti.

– A szerkesztőségek, amelyek írásaidat közölték, számontartottak, nívódíjakkal is kifejezték megbecsülésüket. Számomra ezek közül a legemlékezetesebb a Mozgó Világ 2007. októberi számában megjelent írásodért neked ítélt nívódíj laudációja. Zárásként ebből idézek néhány mondatot.

„Mit állít Kun? Semmi olyan újat, amit ne sejtenénk valamennyien, akik itt élünk. De csupa olyan újat, amitől össze kellene omolnia minden jóérzésű magyar embernek, amikor a közös sejtéseket így leírva és összegyűjtve látja. Gondolatmenete két pillérre épül, egyik feketébb, mint a másik. – Az őstermelés mítosza című példaszerű dolgozat első részéből kitűnik, hogy mezőgazdaságunk tartósnak bizonyuló tarthatatlan »19. századi állapotainak« napjainkig érő békés tovább élése mennyiben akadályozza ma, itt és most Magyarország érdemi átalakulását. Hogy a hunyorítós Umbulda speciális formája, a háztáji gazdaság – ahogy a régi brosúrákban mondták – miként vált mára a »fejlődés kerékkötőjévé«. Hogy a hajdani betyáros, rendszert lazító virtus – átkeresztelődve természetesen őstermelői ágazattá – az adókötelezettség áthágásával miképpen gyengíti immár a versenyképes piacgazdaságot. Hogy a technológiai buherák elfogadtatásával miképpen veszélyezteti a kontrollálható népegészségügyet. Hogy az ágazat leghangosabb, de nem föltétlenül legérvényesebb képviselői a politikai zsarolások, a nyomásgyakorlások, a megfélemlítő akciók sorával miképpen nehezítik az uniós integrációt. – Kun másik fekete pillére – mi más is lehetne – az olvasóhoz intézett indulatos interrogációk összefogott kötege.

– Miből akarnak a mi gazdáink jövedelmet? Az anarchiából? Az áttekinthetetlen viszonyokból? A feketeüzletből? Az alacsony színvonalú termelésből? Ezek persze költői kérdések. Kun a választ pontosan tudja. – A Mozgó Világ praxisában ritkán fordul elő ugyanis, hogy egy szerző nem a kívül rekedtek alulnézetből fogalmazott dühével és nem a tudomány klímabiztos tornyából letekintve, fölülnézetből elemezze vizsgálatának tárgyát. Kun István szemmagasságból szórja az érveket. Sportszerűen. Gátlásmentesen. Szakértelemmel. Gyakorlati tudással. A citoyenek rendíthetetlen bátorságával. Mondandóját laikusnak éppen úgy szánja, mint akadémikusnak, tüntetőnek éppúgy, mint kormánytagnak. Bárkinek. Fegyvere semmi más, csak a józan ész.”

Kun István a fegyverét már nem tudja felvenni. Nincs már több borsólapátolás, szívlapáttal sem…