„Egy nemzet legdrágább kincse a tehetség”

(2022) Orendi Mihály magyar sportvezető 75 éves, hivatalosan nyugdíjas. Kétszer visszavonult, de mindkét alkalommal újabb feladatra kapott felkérést. Sőt, ebben az időszakban választották meg a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökének is. A megbízatásokat sikeresen teljesítette, most úgy tűnik, már csupán az aktív életutat lezáró teendők vannak hátra. A nyíregyházi atlétikai csarnok premierje, a fedettpályás atlétikai országos bajnokság után beszélgettünk több mint fél évszázados sportvezetői munkájáról. Arra kértem, hogy mielőtt az új létesítményről szólna, idézzük fel a grémium közleményét, amelyben alelnöki tisztségéből búcsúztatták, mert az egyben több évtizedes munkájának mértékadó értékelése is. A testület így fogalmazott: „A MOB gratulál! Orendi Mihály azon kevés sportvezetők egyike a világ sportjában, aki tevőlegesen is részt vett egy téli és egy nyári olimpiai bajnoki cím elnyerésében. Rendíthetetlen hitével és kitartásával Risztov Évát, majd a férfi rövidpályás gyorskorcsolyaváltót is az ötkarikás játékok dobogójának legfelső fokára segítette, hazánk első hosszútávúszó, majd első téli olimpiai aranyát szerezve ezzel.”[^1]

– Kérem, ossza meg velünk, miként élte meg „a háttérben” a kiemelkedő sikerekhez vezető utat! Hogyan lett például Risztov Éva debreceni sportoló?

– Őstehetségként indult Hódmezővásárhelyen. 1999-ben, tizennégy évesen már hatszoros magyar bajnok volt, az ötven méter kivételével minden gyorsúszószámot megnyert, évekig sikert sikerre halmozott. 2005-ben részben váratlanul – bár baljós jelek után – jelentette be a visszavonulását. Még csak húszéves volt. Ebben az időben a Debreceni Sportcentrum vezetője voltam. Többször érdeklődtem Ruza Józsefnél, a szövetség akkori főtitkáránál, mi történt Évával, mert egyszerűen nem értettem, hogy egy sikeres élversenyző miért fordít hátat ilyen fiatalon kedvenc sportágának. Konkrét választ nem kaptam, ő sem tudta. 2009 tavaszán telefonált Jóska, hogy Éva sehogy sem találja a helyét, bajban van, esetleg tudnám-e foglalkoztatni úszóedzőként, hátha kilendülne az apátiából. Felhívtam, és már másnap megjelent Debrecenben. Legalább öt-hat órán át beszélgettünk. Megértettem, hogy kizárólag olimpiai bajnok akart lenni, mint példaképe, Egerszegi Krisztina. Számára az ezüst nem volt kielégítő. Ezért fordított hátat az úszásnak, három-négy évig talán be sem ugrott a medencébe. Magyarázata meggyőző volt, de azt is éreztem, van még benne bevethető tartalék erő. Új cél kellene, olyan, amit magáénak érezhet. Csupán azt a bizonyos első lépést lenne jó valahogyan megtenni. Közösen vázoltunk fel egy lehetséges jövőt: Debrecenbe költözik, edzőként fog dolgozni, egyetemi tanulmányokba kezd. Azután az uszodában kiderült, valójában a versenyzés is hiányzik neki.

– Végül hogyan fordult a „célegyenesre”?

– Talán a szerencse segített. Az újrakezdés a régi távokon számára nem volt járható út. Viszont önálló sportágként éppen akkoriban – 2008-ban Pekingben – lett az olimpiai program része a hosszútávú, pontosabban a tíz kilométeres nyíltvízi úszás. Tehát ismét felcsillant a vágyott lehetőség reménye, az olimpiai aranyérem. Amennyit Éva a következő három évben küzdött azért, hogy bajnok legyen, emberfeletti. Edzőivel két órán belüli eredmény elérését tűztük ki, ezt több versenyen biztonságosan teljesíteni tudta. A londoni részvételt, a kvótát kiharcolnia azonban csak a lehetséges utolsó(!) megmérettetésen, napokkal London előtt sikerült. Miközben a végletekig elszánt versenyző a vízben rótta a kilométerek százait, azalatt többen a háttérben dolgoztunk: meg kellett teremteni a feltételeket, jelentős erkölcsi és anyagi támogatásra volt szükség. E téren sokat jelentett, hogy Szabó Tünde, az úszószövetség akkori főtitkára Budapesten kereste a lehetőségeket. Nekünk Debrecenből kellett megnyernünk a legjobb felkészítőket – köztük Vajda Tamás mesteredzőt (aki például korábban a tizenhatszoros világkupagyőztes Kovács Rita felkészülését irányította a hosszú távra), Széles Sándor mesteredzőt, Dévai Lászlót és a további szakembereket. Ez az idő szorításában valódi szakmai csapatmunka volt. A teljesebb kép érdekében meg kell említenem Éva első edzőjét, Bán Sándort, akinek irányításával először jutott ki olimpiára, valamint Turi Györgyöt, aki korábban öt sikeres évben segítette, csiszolta tudását. Csapatmunka volt abban

az értelemben is, hogy nekünk, akik csupán egyengettük a versenyző útját, szintén kitartónak, találékonynak, sőt még lélekbúvárnak is kellett lennünk. Én például emlékeztem a számára kudarcként megélt 2004-es athéni olimpiára, amikor potyogtak a könnyei. Nagyon hiányolta az édesanyját, aki átsegíthette volna a holtponton, csakhogy nem volt ott. Talán akkor, elkeseredetten fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy felhagy az úszással. 2012-ben Éva anyukáját Kósa Lajossal titokban kiutaztattuk Londonba – hátha a döntő pillanatban tényleg pluszt tud adni lányának. Hihetetlen élmény volt látni a verseny előtti találkozásukat. Lelki

szemeim előtt felidéződött a három évvel korábbi beszélgetésünk borús hangulata, a felkészülés során látott, az emberi határokat feszegető küzdelem, majd az izgalom a kvótáért, a legutolsó pillanatban megragadott lehetőségért.

A BAJNOK SZAVAI. „Azt a lehetőséget, amelyet 2009-ben adott nekem Orendi Mihály, ma a legtöbben elutasítanák. Mert abban a lehetőségben nem játszottak szerepet az anyagiak és mindenféle javak – az a lehetőség nekem volt lehetőség, mert felkínálta, hogy az lehetek, ami mindig is akartam lenni: olimpiai bajnok.” (Nemzeti Sport, 2020. augusztus 11.)

„Életem legszebb ajándékát kaptam ma. Tudtam, hogy Debrecenből látogatók érkeznek hozzám. Vártam is őket a megbeszélt helyen. Vártam a kapuban, várakoztam, amikor is megállt egy pillanatra a szívverésem is, ugyanis az Olimpiai falu kapujában ÉDESANYUKÁMAT pillantottam meg. Életem legnagyobb meglepetése volt ez! Köszönöm azoknak, akik ezt megszervezték, és köszönöm azoknak, akik ezt mindvégig tudták és nem árulták el!!! KÖSZÖNÖM! (Facebook, 2012. augusztus 11.)

„A londoni győzelem meghatározó az életem hátralévő részében. Azért kezdtem el úszni, hogy olimpiai bajnok legyek és az álom végül valóra vált. Az élmény, maga az út, a küzdés volt számomra a fontos, ami ezzel az életvitellel járt. És az, hogy volt miért…” (vizipolo.hu, 2017. február 13.)

– Hat évvel később megismertük Pjongcsang település nevét. A 2018. évi téli olimpiai játékok helyszíne Dél-Koreában nevezetes város lett sporttörténelmünk lapjain, hiszen Magyarország a téli olimpiák történetében ott nyert először aranyérmet. A MOB alelnökeként ön vezette a magyar küldöttséget, és jól tippelt, amikor félévvel a verseny előtt a csapat bemutatkozó sajtótájékoztatóján azt mondta: egy érem és 12–16 olimpiai pont lehet reális. Mire alapozta?

– A számokra, a saját versenyzőink eredményeire és a versenytársak teljesítményére. Egy ilyen nagy megmérettetésen azért sohasem lehet biztosra menni, a pontszerző remények egy apró megingás miatt is elszállhatnak. Hat sportágban tizenkilenc magyar sportoló állt rajthoz. Végül a remélt egy érem a legfényesebb lett, ami kimondhatatlan örömet jelentett, hiszen tudtam, milyen hosszú, nehéz felkészülés alapozta meg. A rövidpályás gyorskorcsolya 5000 méteres férfi váltója az egyik legnehezebb, a „királyi” szám. Burján Csaba, Knoch Viktor és a két Liu fiú szinte csodát tett. A megszerzett 15 olimpiai pont, amire számítottam, majdnem elérte a maximumot. Hozzáteszem: magyar versenyzők korábban két ezüst- és négy bronzérmet gyűjtöttek téli játékokon. A negyvenezres dél-koreai város következetes pályázó volt, 2012, 2014 után harmadszorra lett nyertes helyszín. Hétszáz méter tengerszint feletti magasságával, kedvező klímájával jó választásnak bizonyult, és a rendező ország kitett magáért. Csak egy példa: Szöult, a fővárost a versenyhelyszínekkel 180 kilométeres nagysebességű vasút kötötte össze, amit az olimpiára építettek. Azóta tudjuk, hogy a sikerlistán számunkra Pjongcsang csupán az első helyszín volt, 2022 februárjában Pekingben a téli olimpián a magyar csapat szintet lépett.

– A bajnok fivérek Budapesten születtek, magyar édesanya és kínai édesapa – Szabó Szabina és Liu Sao-lin – gyermekeiként. Mióta olimpiai aranyérmesek lettek, nevüket az egész országban ismerik. Az ön kapcsolata a családdal viszont régebbi. Mit lehet róluk tudni, hogyan értek a csúcsra éppen rövidpályás gyorskorcsolyában?

– Először még a debreceni időkben találkoztunk versenyeken, s ki ne figyelne fel egy magyar színekben versenyző kínai testvérpárra. A nevüket kínai vagy angol nyelvről magyarra fordítva ismerjük, ezért a többféle változat. A szülők közösen nevelték a gyerekeket Budapesten, együtt kerestek nekik sportágat is, többet kipróbáltak. Egyszer a Jégcsarnok környékén sétált a család és bementek szétnézni. A gyorskorcsolya mindkét fiúnak megtetszett, Sanyit főképpen a sebesség, a száguldás fogta meg, öccsét a korcsolyapengék nyűgözték le. Később, már válogatott sportolóként úgy fogalmazták meg első élményüket, hogy a pályán látott fegyelmezettség, összehangolt mozgás tetszett meg nekik és elragadta őket a jó hangulat. Hamar kiderült, hogy a fiúk tehetségesek.[^2]

– Sok rátermett fiatal sportol, de – feltételezem – még kell valami plusz is a majdani aranyéremhez. A „mi fiaink” esetében mi lehetett az?

– Az élsport különleges világ, minden történet más. A Liu fiúk esetében 2007 lehetett a kulcs. Ekkor Budapesten rendezték a Korcsolya Világkupát, amelyen kínai csapat is versenyezett. Feltűnt, hogy a mieinknél jóval eredményesebbek. Ezt a helyszínen látta Liu apuka, és a vendég sportvezetőkkel gyorsan szót értett, elintézte, hogy a gyerekei egy ideig kinti korcsolyaedzőknél tanulhassanak. Csangcsunt ajánlották neki, amely kilencmillió lakosával közepes nagyságú város Északkelet-Kínában, egyetemi és autóipari központ, jó korcsolyaiskolával. Apjuk elvitte oda őket; Sanyi tizenegy, Ádó nyolcéves volt akkor. Tizenöt hónap múlva, amikor visszajöttek, a versenyeken sorra leelőzték korábbi társaikat. A szülők akkortájt már elváltak ugyan, de a Németországban élő festőművész édesapa rendszeresen látogatta, segítette fiait. Még kétszer készültek kínai edzőtáborban, immár rövidebb ideig, miközben itthon országos rekordokat futottak. A korcsolyaszövetségben az okokat keresve arra a következtetésre jutottak, hogy ottani edzőjüket meghívják szakmai beszélgetésre, tapasztalatcserére. A találkozás 2010-ben olyannyira sikeres volt, hogy tanácsadói szerződés követte. Ő Zhang Jing, aki azóta már Budapestre költözött és évek óta a magyar rövidpályás gyorskorcsolya-válogatott vezető edzője, a sikerek egyik pillére, Csang Csing-lina néven ismert. Többször beszélgettem a fiúkkal a kínai felkészülés titkáról, mi az edzések alapvető különbsége. Elmondták: több hónapra volt szükségük, hogy felvegyék a kínai ritmust. A

terhelést bírni volt a legnehezebb. Eleinte nagyon elfáradtak, az is előfordult, hogy elsírták magukat a kemény edzések után, de másnap folytatni kellett. Fizikailag megerősödtek, megszokták, hogy nincs könnyű nap, s egy idő után jönni kezdtek az eredmények. Ráadásul ezek a fiatalok nemcsak kitartóak, hanem ügyesek, kreatívok is. Pár éve egy verseny előtt arról beszélgettünk, hogy népszerűsíteni kellene a gyorskorcsolyát. Azonnal volt ötletük: versenyeznének egy drónnal, a gyorskorcsolyaváltó a jégen, az „ellenfél” a levegőben

hasítana. Szoros verseny volt, kiváló hírverés lett. Mindazonáltal az újabb, pekingi érmek fényében sem győzöm hangsúlyozni, hogy elképesztő, mennyit dolgoznak ezek a srácok. Szívem szerint nemcsak Ádónak és Sanyinak, hanem minden olyan versenyzőtársuknak adnék egy érmet, akik segítették őket. Ahogy a friss aranyérmesünk is fogalmazott, ez csapatteljesítmény. Most fő céljuk a részvétel a 2026-os milánói téli olimpián. Ádó egyébként a sporttal hosszú távon kötelezte el magát, a Debreceni Egyetemen tanul Sport és rekreáció szakon. Sanyi a divat, a média világa felé kacsingat, az Instagramon 1,3 millió követője van, sokan Kínából. Mindkét fiatal magas állami kitüntetésekkel rendelkezik. Az idősebb még csak 26, a fiatalabb pedig 24 éves.[^3]

LIU SAO-ANG A CSODÁRÓL. „Ami egy aranyéremhez kell: kitartás, elszántság és egy csapat. Mindazok áldozatos munkája, akik a sikerhez vezető úton végigkísérnek, akik segítségével a Csodák megtörténnek. Szerencsésnek gondolom magam, hogy Mihály Orendi (Misi bácsi) személyében olyan mentort tudhatott magáénak a sportágam, akivel mindez elérhetővé vált. Magam és csapattársaim nevében köszönöm szépen a támogatást, a feltétlen bizalmat és hitet, ARANYAT ÉRT!” (Facebook, 2018. május 7.)

– Az olimpiai aranyak szubjektív krónikája után áttérhetünk az új nyíregyházi atlétikai központra, amely első nagy megmérettetésének tényével elfoglalta egy képzeletbeli dobogó legfelső fokát. Ötven éven át minden fedettpályás országos atlétikai bajnokságot Budapesten rendeztek, ez változott meg most – Nyíregyháza jobb feltételeket kínált. Hogyan vélekedik a város sportéletének új büszkeségéről, amelynek avatásán díszvendégként volt jelen?

– Örömmel látom, hogy olyan kiváló feltételek várnak az atlétákra, amelyeknél jobbal és korszerűbbel az atlétikát szolgáló egyetlen hazai fedett létesítmény sem rendelkezik, akár Európa-bajnokság rendezésére is alkalmas. Ez azért nagyszerű, mert hat-nyolc évvel ezelőtt egy nagyobbacska iskolai tornaterem-szintű beruházás tervével találkoztam, amikor meghívtak az első előkészítő megbeszélésre. Rögtön elmondtam: negyedszázaddal a nyíregyházi atlétika aranykora után nem érdemes ilyenre költeni a pénzt. Ha építkezünk, a jövőnek kell megfelelni, és olyan létesítményt létrehozni, ami nemcsak viszi a pénzt, hanem hozza is, önfenntartó, jó esetben nyereséges lehet. Ehhez nemzetközi szintű beruházás kell. Persze előnyben voltam: Debrecenben és Pesten részese lehettem sportberuházások indításának, külföldön is láttam néhány jó példát. És a projektért felelős csapat elkezdett dolgozni, mindenki tette a dolgát. A városi vezetők küzdöttek a pénzért, így lett a beruházás a kormány Modern Városok Programjának része 2015-ben. 3,8 milliárd támogatás birtokában kezdődhetett a tervezés. Három évvel később sikerült újabb 3,3 milliárd forint támogatáshoz jutni, amely végül nemcsak a remélt nagyívű építkezést tette lehetővé, sőt bővítette, hanem fedezte az időközben megemelkedett költségeket. A beruházás részleteit, anyagi ügyeit nem ismerem, de az nem is a külső tanácsadó sportvezető dolga.

– Mi adja az új létesítmény különlegességét?

– Ötezer négyzetméter körüli atlétikai csarnok másik is van az országban, a miénk egyediségét a hatsávos, kétszáz méteres futóköre, és az annak belsejében kialakított nyolcsávos egyenes pálya jelenti. A fedett csarnok nemcsak a futóknak kínál a nemzetközi versenyelőírásoknak minden szempontból megfelelő feltételeket, hanem a magas-, a rúd-, a távol- és a hármasugrók, valamint a súlylökők számára is. Kedvező, hogy elegendő hely van a bemelegítésekre és komplett szabadtéri versenyeket tudunk rendezni. Fontos a hatszáz személyes szurkolói lelátó, a résztvevők és a nézők elsőrangú tájékoztatása, a média jó kiszolgálása. A további vonzerőt a közel ötvenszemélyes sportszálló és annak számos kiegészítő létesítménye jelenti. Ez nemcsak a helybeliek számára teszi lehetővé az atlétikai csarnok használatát, ami egyébként nagy luxus lenne. Az egész éves versenyzés, edzőtáborozás lehetősége az igazi kincs. Meggyőződésem, hogy a hazai és külföldi nagy csapatok, válogatottak közül jónéhány itt készül fel majd, amiből a létesítménynek jelentős bevétele származhat. Lényeges a városmarketing, az országos és nemzetközi rendezvények résztvevői Nyíregyháza jó hírnevét vihetik majd haza, amit kiegészíthetnek a médiaközvetítések.

– Tehát örül a város megelőlegezett sikerének. Annál inkább, mert egész pályafutása alatt tősgyökeres nyíregyháziként tartották számon – még a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökeként is így emlegették –, holott életútján a szabolcsi megyeszékhelyre költözés előtt és után is volt néhány jelképes mérföldkő. Hogyan alakultak a korai évei?

– Valójában „trianoni gyerek” vagyok. Nagyszüleim erdélyiek, szüleim pedig eredetileg Szatmáron éltek – nővérem ott is született. Amikor azonban látszott, hogy a világháború utáni politika újra átírja a határt, nem akarták vállalni a határon kívüli magyarok életét. Édesapám a vasútnál dolgozott, egy korábban átjött kollégája ajánlott lehetőséget Kisújszálláson. A vasúti osztálymérnökségen – ami mai fogalmak szerint a pályafenntartást jelentette –, ugyanaz volt a feladata, mint korábban, csak éppen a Püspökladány–Záhony vonalszakaszon. Így lett születési helyem 1947-ben Kisújszállás. Édesanyám, aki régi szatmári családból származik, imádta szép szülővárosát és sokáig abban reménykedett, hogy az egyszer újra magyarországi város lesz. Amikor apukám számára kínálkozott egy mátészalkai munkalehetőség, rögtön költöztek is, hátha egyszer…; legyenek a közelben. A határ azonban nem változott, sőt sokáig utazni sem lehetett, így három testvérem mátészalkai születésű, én pedig ottani kisdiák lettem. A szülővárosomról személyes emlékeim alig vannak, csak édesapám nosztalgiázott néha, amikor sportolni kezdtem, hogy biztosan azért, mert gyerekkoromban Puskás „Öcsi bácsi” térdén lovagoltam.

– Hogyan került a futball-legenda a történetbe?

– Szatmári kerülővel. Édesapám kisújszállási kollégája szüleimen kívül mást vagy másokat is átsegített Magyarországra. Közülük az egyik később magas rangú katonatiszt, a Budapesti Honvéd Sportegyesület vezetője lett, és a baráti kapcsolat révén többször elhozta a híres focicsapatot Kisújszállásra. Ilyenkor ebéd közben két-háromévesen sorra barátkoztam a bácsikkal. Valamikor a kilencvenes években egy fogadáson kerültem Puskás Ferenc közelébe és megemlítettem a történetemet. Kisújszállásra emlékezett, rám azonban nem; persze ezt nem is lehetett elvárni.

– Mikor, hogyan köteleződött el a sporttal?

– Elég későn. Középiskolásként jó tanuló voltam, főként a magyar irodalom, az irodalmi színpad kötött le, úgy tűnt, ez lesz az én utam. A hobbim pedig a fényképezés volt – ez mind a mai napig megmaradt. Testnevelő tanárom, Korompay Sándor látott bennem fantáziát, mert több sportágban jól mozogtam, atletizáltam, tornáztam és kitalálta, hogy háromtusázni kell. A futást és a lövészetet megkedveltem, de kiderült, hogy az úszást jobb lett volna gyermekkorban elkezdeni, abban a szükségesnél mindig gyengébb voltam. A sportban a sokoldalúság, a többféle erőpróba tetszett, olyannyira, hogy a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem, ahová elsőre felvettek. Akkoriban Balczó András volt a példaképem, később a szakdolgozatomat az ő technikájáról írtam. Tanáraim között olyan nagyformátumú pedagógusokat ismertem meg, akik meg tudták mutatni a hivatás szépségeit. Ilyenek voltak többek között Bácsalmási Péter olimpikon atléta, mesteredző, Békési Sándor tornász, Harmati Sándor dobóatléta, Koltai Jenő atléta-mesteredző, a TF első rektora, Szabó Sándor öttusa szakedző, Szécsényi József egykori kiváló diszkoszvető, és kiemelten Tóth Ákos tanszékvezető, mesteredző, aki úszásbeli hiányosságaimat igyekezett pótolni. A TF-en alakult ki bennem, hogy valójában nem sportoló vagy versenyző, hanem testnevelő tanár, edző akarok lenni. A nagyváros nem szippantott be. A tanulás és a sport mellett nem is volt túl sok szabadidőm, de az irodalmi érdeklődésem és a fotózás iránti szenvedélyem kiteljesedhetett. Például a legendás Peterdi Pál sportújságíró hívott, hogy fotózzak a Képes Sportnak, ami nagyon tetszett, mert pénzt kereshettem a hobbimmal. Amikor pályadíjakat nyertem a képeimmel, határtalan volt a boldogságom. Az egyetemistalét, annak szabadsága igazán imponált, nem is köteleztem el magam munkahelyre. 1969-ben végeztem diplomás testnevelő tanárként.

– Szándékosan keresett állást szülei közelében?

– Nem. Egy újságíró barátom, Kapusi Imre a Hajdúság és a Nyírség határán lévő tanyavilágról írt cikkeket a Képes Újságba – szóba került egy majdani könyv terve is –, megbeszéltük, hogy írásaihoz én készítem a fényképeket. Akkor derült ki, hogy a közeli újfehértói gimnáziumba éppen testnevelő tanárt keresnek. Az utolsó pillanatban jött össze minden, kis híján lekéstem a tanévnyitót.

– Örömmel fogadták?

– Abból a szempontból igen, hogy az addig nyitott álláshelyet be tudták tölteni és megoldódott egy régi gond. Azt csak feltételezem, hogy nem egy olyan csodabogarat vártak, mint amilyen akkor én voltam. Vállig érő haj, koptatott farmer, minden érdekli és sok mindent másként akar, mint addig megszokott volt. Azt pedig végképp nem tudták hová tenni, hogy rögtön nekiláttam irodalmi színpadot szervezni. „A tornatanár…” Számomra érdekes volt egy lényegében új gimnáziumban kezdeni, a néhány éve alapított középiskola épületei 1965-ben készültek el. A tornateremmel még nem is tudtak mit kezdeni, főleg a község nagyobb rendezvényeinek – esküvők, táncmulatságok és hasonlók – színhelye volt, amelyek után néhány vödör vízzel takarítottak; elég hullámos lett a parketta.

– Hány diák várta a náluk mindössze négy évvel idősebb „tanár bácsit”?

– Kétszázhúsz fiatallal kellett szót érteni. Az arányok egyoldalúak voltak, 200 leány és 20 fiú. Induláskor az atlétika tűnt kézenfekvőnek, mert futni, ugrani, dobni elvben mindenki tud vagy meg lehet tanítani, persze, ha van például futópálya. Nekünk nem volt, ezért először a tanyasi utakat vettük birtokba, majd kitaláltam, hogy az iskola és a közeli kollégium közötti belső utat alakítsuk át. Még nehezebb volt, amikor a versenysportról kellett dönteni. A fiúk focizni akartak, ami nem meglepő, csakhogy az épkézláb tizenegyet plusz tartalékokat kiállítani sem egyszerű. A lányokat viszont meg kellett szavaztatni, kis különbséggel a kosárlabda lett a nyertes. Mondani sem kell, hogy az alapozás kivette az erőnket, mert a következő tanévben mindenképpen el akartunk indulni a megyei középiskolai bajnokságon. Balszerencsénkre az első fordulóban a sokszoros bajnok pénzügyi technikum csapatával kellett mérkőznünk. Kikaptunk, máig emlékszem, 200:16-ra. El lehet képzelni a gyászos társaságot, amint a Báthori utcáról kullogtunk a vasútállomásra. Megálltunk a Gangesz becenevet viselő Ér-patak hídján és megkérdeztem: „Lányok, akartok bajnokok lenni?” Volt, aki nevetett, más pityergett. Azzal folytattam: „Ha megígéritek és mindent végrehajtotok, amit kérek, két év múlva megyei bajnokok lesztek. Ha nem, akkor itt ugrok be a csatornába, ruhástól.” Másfél év múlva, 1971-ben az újfehértói gimnázium kosárlabda-csapata állt a megyei középiskolai bajnokság eredményhirdetésénél a dobogó legfelső fokán… Máig őrzöm a bajnokcsapatról készült fényképet, meg is tudom mutatni, név szerint emlékezem mindenkire. Az álló sorban Petró Éva, Nagy Éva, Kardos Irén, Németh Ibolya, Bujdosó Katalin, Pocsai Mária, Papp Katalin, Szabó Margit, elől pedig Szigeti Erzsébet, Buzga Katalin, Mezei Ibolya, Zsippai Erzsébet, Lekli Ibolya, Varga Erzsébet. A két legjobb játékosunkat azonnal elvitték fővárosi nagycsapatok.

– Mi történt más sportágakban?

– Atlétáink munkája több év alatt érett be: a 4x800-as női váltónk az 1973. évi középiskolás bajnokságon új országos rekorddal győzött, miközben több újfehértói tanítványom élvonalbeli megyei együtteseket erősített. Akkoriban már a Nyíregyházi Sportiskola kihelyezett tagozataként működtünk, ez munkánk elismerése volt. Szép emlékek. Meglepett, ugyanakkor nagyon megörültem, hogy egykori gimnáziumi tanítványaim tavaly meghívtak az ötvenéves érettségi találkozójukra…

– Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy nemcsak a jó versenyzőit, hanem önt is „kiemelték”. Hogyan emlékszik erre?

– 1973-ban történt, váratlanul. Óra közben azzal a hírrel jött iskolánk mindenese, hogy várnak az igazgatói irodában, egy fontos vendég érkezett. A megyei tanács művelődési osztályának vezetője volt, Kuknyó János, aki gratulált a sporteredményeinkhez és rögtön hozzátette: nem csupán egyetlen újfehértói intézményben kellene felfuttatni a sportéletet, hanem valamennyi megyei iskolában. Azt kérte, vállaljam el Szabolcs-Szatmár megye iskolai sportjáért felelős főelőadói munkát. Közös családi latolgatás után döntöttem, mert magam ódzkodtam a hivatali munkától, jobban szerettem a konkrét feladatokat és a gyakorlattól sem akartam eltávolodni. Megfelelő feltételek születtek, utóbbit például úgy sikerült megoldani, hogy a nyíregyházi sportiskolában lehettem edző – társadalmi munkában. A fő munkaidőben pedig nem sokat koptattam a hivatali széket és asztalt, helyette többnyire az iskolákat, tornatermeket jártam.

– Miként rangsorolt a feladatok között?

– Szép és igaz gondolat, hogy egy nemzet legdrágább kincse a tehetség. A felfedezéshez vezető út pedig a kiválasztással kezdődik, azzal kezdtem én is. Néhány adat: a nemzetközi elemzések szerint egy sportágban a gyerekek egy-két százaléka lehet kiemelkedő tehetség, azaz Magyarországon évente 900–1000 fiatal. Nos, nem a véletlenre kellene hagyatkozni, hanem tudatosan kiválasztani őket. A következő lépcső a gondozás, a fejlesztés, a támogatás. Ehhez pedig megnyerni azokat, akik az első vonalban dolgoznak – a testnevelő tanárokat. Igyekeztem közülük minél többet személyesen megismerni, tanácsaikat és tapasztalataikat kérni. Szerencsés időszak volt ez, hiszen csupán Nyíregyházán olyan legendás személyiségek dolgoztak, mint Bársony Sanyi bácsi, Bécsi Zoltán, Fiedler Barna, Harcsa Zoltán, Tatos István, akiknek vigyázó szeme előtt, tevékeny közreműködésükkel fiatalok generációi fejlődtek. A megyeszékhelyen kívül is voltak nagyszerű, hozzáértő, ügyszerető emberek, mint az én hajdani tanárom, Korompay Sándor Mátészalkán. Vagy például a csengeri Pásztor István, aki az egyik tehetségfelmérő válogatáson ajánlotta, hogy meg kellene néznem egy szamosbecsi gyereket, aki könnyedén ugorja át a saját testmagasságát. Ugró atlétáknál ugyanis alap, hogy a (leendő) sportoló átsétál a léc alatt, majd átugrik fölötte. Csillogó szemű, mokány kissrác állt előttem, s a kérdésre büszkén mondta, hogy átugrik magasabbat is. Ő volt Pálóczi Gyula, aki az 1980-as, 1990-es években nyolcszoros magyar bajnok és Európa-bajnok lett. A mi kezünk alatt, Sigér Zoltán edző irányításával, vált kiválóan képzett, sokoldalú atlétává. Mindössze 158 centi volt, tehát alacsony növésű. Magasugrásban 211-et, távolugrásban 825-öt tudott ugrani, hármasban pedig 16,87 métert. Ezek ma is tiszteletet parancsoló eredmények. Dinamikus ugrásindítása, szép, könnyed mozgása a levegőben esztétikai élményt jelentett az atlétika barátainak. Nyíregyházán elért sikerei után először Tatabányán, majd a Budapesti Honvéd színeiben versenyzett.

– Beszéljünk még arról, hogyan kezdték a tehetségek kiválasztását!

– Az egész megyére kiterjedt tehetségkutató, felmérő, kiválasztási és beiskolázási rendszert dolgoztunk ki a legjobb testnevelő tanárok közreműködésével. Járásonként minden hetedikosztályos gyermeket „felmértünk”. Hozzá kell tennem: ezt csak a megyei oktatásügyi vezetők hathatós támogatásával tudtuk megtenni. Az iskolák tanárait nem a tehetségek kiválasztására kértük, hanem éppen fordítva: azokat válogassák ki, akiket jobb, ha nem sportszempontból veszünk számításba, hanem például művészeti, tudományos vagy egyéb szakterületeken. A mi figyelmünkbe ajánlott fiatalokat a nyári szünetben egyhetes sporttáborba hívtuk, ahol már nemcsak a motorikus képességeket – a mozgások megtanulásának, végrehajtásának alapjait – vizsgáltuk, hanem a gyerekek pszichikai, mentális adottságait, küzdőképességét, intelligenciáját is. A legjobb eredményeket felmutatók szüleivel elbeszélgettünk, akarják-e, hogy gyermekük élsportoló legyen, vagy más jövőt tartanának fontosabbnak – bár e téren elég tág határok voltak. Gondoljunk csak a Jó tanuló – jó sportoló pályázatokra, díjakra. Mindent egybevetve a kétszeres felmérési rendszert követően egy-egy időszakban hozzávetőleg harminc tanulót választottunk ki, akiket beiskoláztunk a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumba, természetesen bennlakással. Szalka Géza barátom, kollégám hosszú évekig eredményesen vezette, irányította ezt a rendszert. Tanítványaink egy esztendő elteltével az atlétika különböző szakágaira specializálódtak. A Városi Sportiskolában, majd a vasutas sportegyesületben (NYVSC) folytatták pályafutásukat szakedzők irányításával. Jónéhány válogatott kerettagot adtunk a magyar sportnak, a már említett Pálóczi Gyulán kívül az országos rekordot elérő négyszázas futó Vasvári Sándort vagy a lányok közül Koleszár Évát, aki országos bajnok lett több futószámban. És sorolhatnám azoknak a neveit, akik minimum válogatott kerettagságig vitték, de csak felsorolásuk is oldalakat jelentene. Ma is büszke vagyok a nálunk kidolgozott tehetségkiválasztó, -gondozó rendszerünkre.[^4]

– 1979 végén új felkérést kapott: legyen az NYVSC vezetőedzője. Hogyan érintette?

– Csak formáját tekintve volt nagy a váltás, valójában teljes munkaidőben visszatérhettem a gyakorlati munkához, ám sok tapasztalattal felvértezve. Új feladat bőven volt, tíz-tizenöt edző dolgozott a szakosztályban, köztük négy-öt főállásban. Már 1980-ban megnyertük a Magyar Atlétikai Szövetség bajnoki pontversenyét, elsőként a vidéki szakosztályok közül. Folyamatosan 20–30 felnőtt és utánpótlás kerettagunk volt, olyan sportolók, mint Petrika Ibolya, a kiváló sprinter, olimpikon, Hrács Piroska, a remek futó, Tomasovszky Ágnes diszkoszvető, Ficsor József diszkoszvető olimpikon, Kerekes László diszkoszvető és tanítványa, Kürti Éva, aki a 200. olimpiai kvalifikációt szerezte az athéni olimpiára, Stefán László gerelyhajító, Molnár Tamás, a sokszoros országos bajnok sprinter. Fájó pont a ’84-es olimpia Los Angelesben, ahová a magyar csapat politikai okokból nem utazott el, holott csak a mi szakosztályunkból öten számítottak biztos résztvevőnek. Továbbá meg kell említeni azt is, hogy legjobbjaink számára folyamatos volt a csábítás az anyagilag tehetősebb egyesületek részéről. Volt persze olyan is, aki ellenállt: Bakosi Béla lezárva eredményes versenyzői életszakaszát, sikeres edzőként és sportszervezőként ma is Nyíregyházán dolgozik.

– Tíz sikeres, de fokozódó anyagi gondokkal terhes év után, mi történt a rendszerváltást követően?

– Mértéktartóan fogalmazva szűk esztendők következtek, például a MÁV azonnal felhagyott a pénzügyi támogatással.

– A többpártrendszer első nyíregyházi polgármestere, Mádi Zoltán közgazdász korábban eredményes atléta, országos versenyeken dobogós gerelyhajító volt. Segített a sportmúltja?

– Talán igen. Az általa vezetett testület a városi stadion üzemeltetését a klubunkra bízta, így vállalkozhattunk, ezáltal saját bevételekre is szert tettünk, ami segítette a túlélést. Éltető levegőhöz jutottunk, amikor a városvezetés támogatta az 1995. évi ifjúsági atlétikai Európa-bajnokság rendezői jogáért benyújtott pályázatunkat. Debrecen visszalépése kiugróan sikeres lehetőséghez juttatott bennünket. Teltházas esemény is volt a stadionban, húszezer szurkoló nézte meg a döntőket – azóta sem rendeztek ilyet a városban. Sajnos, a remélt magyar aranyérem nem vált valóra, de maga a nemzetközi verseny eredményes lebonyolítása reményt adott számunkra.

– Nem sokkal ezután kipróbálta magát a helyi politika porondján. Milyen tapasztalatokat szerzett?

– Jobb lett volna, ha nem teszem, ezen a téren naiv voltam. 1998-ban a Fidesz támogatásával próbáltam meg mandátumhoz jutni a nyíregyházi városi önkormányzatban, de alulmaradtam. Utána nem a sportban általános fair play következett a vesztessel szemben, lényegében pokol lett az életem. Megváltásként érkezett Kósa Lajos polgármester hívása Debrecenből: a városi sportlétesítmények működtetésének irányítására kért fel. Tapasztalataimnak megfelelő munka volt, örömmel vállaltam, egyetlen kikötést támasztottam: ne intézményi, hanem vállalkozási formában működtessük a létesítményeket. Ez nagyobb kockázattal járt ugyan, de csak a közgyűlésnek volt joga beleszólni a munkámba. Jó startot vettünk: megpályáztuk az 2001-es Ifjúsági Atlétikai Világbajnokság rendezési jogát, amit elnyertünk. Sikeresen rendeztük meg a versenyt, amit a Nemzetközi Atlétikai Szövetség az esztendő legsikeresebb atlétikai rendezvényeként értékelt – ezzel elindult egy tizenöt évig tartó sorozat.

– Mit tart a debreceni évek legfontosabb eredményeinek?

– Ha egy konkrét eredményről van szó, a csúcs Risztov Éva londoni aranya. Ha folyamatokról beszélünk, a legfontosabb egy nagyon jó szakmai csapat kialakítása volt, amelyre mindenkor számíthattam. Mérföldkő, hogy 2006-tól a városi sportiskola is a mi irányításunk alá került, ami tizenegy szakosztályt, ezernél több sportolót, negyven edzőt jelentett. Akkor újra szembe

kellett nézni a tehetségek kiválasztásával, gondozásával. A helyzet két évtized alatt alig változott, legfeljebb annyiban, hogy az élsport időközben több támogatáshoz jutott. Amikor megkérdeztem a sportiskola vezetőjét, hogyan választják ki a hozzájuk kerülő gyerekeket, meglepődtem a válaszon. Szinte véletlenszerűen, többnyire a szülők hozták őket. Elkezdtük meghonosítani a Szabolcsban korábban bevált módszereket. Debrecenben született meg az általunk csak Kincskeresőnek nevezett tehetségkutató program, ami természetesen új tudományos eredményekkel bővült, hiszen ma már nagy verseny folyik minden másodpercért, milliméterért, grammért, de ismerni kell a teljesítőképesség határait. Visszatérve az eredeti kérdéshez: siker volt, hogy 2013-ban a miénk lett Az év legjobb sportiskolája megtisztelő cím.

A VILÁG SPORTTÉRKÉPÉN. Debrecen Város Hajós Alfréd-díját 2011-ben Orendi Mihálynak adományozták. „Az ezredfordulót követő egy évtized alatt munkájának köszönhetően Debrecen városa felkerült a világ sporttérképére. Vezetője volt hat világbajnokságnak, tizenegy Európa-bajnokságnak, számos nemzetközi és hazai sportesemény szervezésének. Munkája során kiemelt figyelmet fordított az utánpótlás-nevelésre. A magyar sportiskolák között, valamint a felnőtt nemzetközi és hazai mezőnyben a Debreceni Sportcentrum-Sportiskola versenyzői évek óta számtalan kiemelkedő eredményt érnek el. Jelenleg tizenkét szakosztályban 1200 gyerek sportol nap, mint nap a sportiskola keretei között. Több sportág felkarolásában (atlétika, triatlon, úszás) és városunkban történő meghonosításában vállalt szerepe példaértékű mindannyiunk számára.”[^5]

– Munkatársaival sok tehetséget nevelt, kiemelkedő sportversenyeket szervezett, mígnem napra pontosan a Debrecenbe érkezését követő tizenötödik évben magas állami kitüntetést vehetett át, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, a neve után pedig odakerült a „nyugdíjas” szó. Mihez kezdett, le lehet állítani a magas fordulatszámot egyik napról a másikra?

– 2014-ben teljes leállásról nem volt szó, legfeljebb lassításról. A Debreceni Egyetem címzetes docenseként sportszervezést tanítottam, sportlétesítmények üzemeltetését oktattam és a 2017. évi Úszó Világbajnokság szervezését, rendezését intéző kft. felügyelő bizottságának elnöke voltam. Aztán „menetrendszerűen” telefonhívást kaptam Kósa Lajostól, aki akkor már nem polgármester volt Debrecenben, hanem képviselőként a Fidesz parlamenti frakcióvezetője Budapesten, egyben a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség elnöke. Arra kért, hogy vállaljam el a szövetség ügyvezető igazgatói tisztségét. Egy olimpiai ciklusra vállaltam. 2015 februárjában kezdtem az eredetileg a debreceninél kevésbé bonyolultnak látszó munkát, de az öt szakág – műkorcsolya, rövidpályás gyorskorcsolya, jégtánc, gyorskorcsolya, szinkronkorcsolya – és maga a szövetség működtetése korántsem egyszerű feladat. A sportág nem volt ismeretlen számomra, hiszen Debrecent jó korcsolyaélet jellemezte, egy évtizede fedett csarnokunk is volt, és éppen 2014-re készült el a Jégcsarnok ikertestvére. A fővárosban az időszerű tennivalók mellett két középtávú célt állítottunk magunk elé: a Testnevelési Egyetemmel együttműködve indítsuk el a korcsolyaszakedzői képzést, amely nélkülözhetetlennek látszott a sportág szakmai színvonalának emeléséhez, és hozzuk létre a korcsolyaakadémiát, amely a felkészülés központi létesítménye lesz. Az előbbi látszott könnyebben kivitelezhetőnek: 2017-ben már megkezdődött valamennyi jeges sportág számára a felsőfokú szakedzői képzés. Ez nem a végállomás: mesterképzést, nemzetközi oktatást is tervezünk, hiszen ma a tudásexport az egyik legjobb befektetés. Hozzáláttunk a Nemzeti Korcsolyázó Központ beruházásának előkészítéséhez is, amely a szövetség történetének legnagyobb vállalkozásaként indult, negyvenmilliárdot meghaladó program. Jelenleg a tervezés befejező része tart. Teljesen fedett, multifunkcionális sportlétesítményről van szó, amelynek központi eleme egy 400 méteres gyorskorcsolya-versenypálya a hozzá tartozó lelátókkal és kiszolgáló funkciókkal. Úgy készülünk, hogy a beruházás teljes mértékben megfeleljen a nemzetközi szövetségek előírásainak, azaz a sportág csaknem minden világversenyét meg tudjuk rendezni, miközben – természetesen – az új jeges központ az utánpótlás-nevelés centruma is lesz.

– Úgy tűnik, hogy az ön esetében az egyik feladat hozza a másikat, mert a kétévnyi korcsolyaszövetségi tevékenysége után a Magyar Olimpiai Bizottság tagjának, sőt alelnökének is megválasztották. Milyen feladatai lettek ebben a tisztségben?

– Az volt a kézenfekvő, hogy közvetlenül a téli olimpia sportágainak felelőse legyek, így csupán részben kellett új feladatokat vállalni, pontosabban a szövetségi munka helyeződött szélesebb összefüggésbe. Persze alelnökként a MOB sportszakmai bizottságában is dolgoztam, de ott a napi munka a hivatásos szakemberek feladata volt. Fontosnak tartom elmondani, hogy a titkos szavazás után jóleső érzés töltött el: nem kijelölt személyként, „ejtőernyősként” fogadtak. A 2017. május 2-án tartott tisztújító közgyűlésen én kaptam a legtöbb szavazatot. Nem mellékes, hogy már jóval korábban, 2008-ban érdemesnek tartottak a MOB-díjra, a Magyar Olimpiai Bizottság legmagasabb elismerésére.

– Hogyan lehet, hogy fél életen át ingázott, de a családi otthon mindvégig nyíregyházi maradt?

– 1981 előtt ez nem volt téma, mert abban az esztendőben történt „az Orendi fiú esete Tóth Marival”, azaz a házasságkötésünk. (Feleségem leánykori neve Tóth Mária.) Addig egyedülálló voltam, ott éltem, ahová a munkám kötött, többnyire csak aludni jártam haza, amennyiben a szolgálati férőhelyek valódi otthont jelentettek. Az elköltözésünk 1999-ben került komolyabban szóba, Debrecenbe. Családi tanácsot tartottunk, ahogy azt a „Nagykönyvben” leírták, mindenki elmondta a véleményét. Feleségem az Egészségügyi Főiskolai Karon jól érezte magát, szerette sportoktatói munkáját. Fiaink – a ’84-ben született Gergő, a ’85-ös Botond, – szívesen maradtak volna még régi iskolájukban, a Zrínyiben, illetve a Vasváriban. A család 3:1 arányban finoman ugyan, de a változtatás ellen szavazott. Három-

négy év múlva családi házról volt szó a környéken, de költözés helyett inkább nagy átalakításba kezdtünk az egyébként szép helyen – a Szarvas utcai Csillag Csemege fölött – lévő jó lakásunkban, ma is ott élünk. Valójában ez nekem sem volt ellenemre, mert Nyíregyházát kedvelem, én ide mindig hazaérkezem. Talán nem túlzás, szeretem is a várost. Főképpen azt, hogy emberléptékű, működnek a személyes kapcsolatok, vannak jó színházi, zenei programok. Ide kötnek korai éveim meghatározó sikerei, és a Sóstói-erdő, ami éppen a stadion mellett kezdődik. Máig ható élmény, hogy annak idején magunk mértük ki acélszalaggal a futóköröket, szinte minden ösvényt, erdei utat ismerek, sőt sok jellegzetes fát is.

– Öt éve a város díszpolgára. Mi jutott eszébe, amikor megkapta a hivatalos értesítést a rangos elismerésről?[^6]

– 1973, amikor fiatalon Nyíregyházára jöttem!

A korcsolyázó Liu-testvérek helyzete 2022 végén alapvető fordulatot vett. E kötet kéziratának lezárása előtt rövid kommentárra kértük Orendi Mihályt. Így fogalmazott: „Nem lehetett elkerülni. Ezért is nehéz lenne most bárkit is hibáztatni. A fiúk szinte anyaként tisztelték, szerették, pontosabban szeretik, tisztelik edzőjüket, Zhang Jinget, aki Magyarországon Csang Csing-lina, röviden Lina néven ismert. Miután a szakember úgy döntött, hogy hazamegy Kínába, ez önmagában is elegendő oka lett volna, hogy Sanyi és Adó kövessék. De nemcsak ez volt az oka. A korcsolyázók édesapja kínai és ő is mindent megtett annak érdekében, hogy a fiúk – apjuk tanácsának is eleget téve – Kínába költözésük mellett döntsenek. Lina tíz esztendeig dolgozott a Magyar Szövetségben. Minden álma az volt, hogy egyszer hazája szövetségi kapitánya legyen. És kínai szövetség a pekingi olimpia után kínai szövetségi kapitánynak hívta haza. Ezzel minden el is dőlt. Sajnos!”

NÉVJEGY

KÉPES OLDAL:

1 Váratlan találkozás Londonban: Risztov Éva és édesanyja

2 Az Év gyorskorcsolyázója Liu Sao-ang; köszöntés a Korcsolyázó Szövetségben (2018)

3 Megyei középiskolai bajnok az újfehértói gimnázium kosárlabda-csapata (1971)

4 A MOB-díj (2008)

5 Egy korábbi karácsony: együtt az Orendi-család

6 Nyíregyháza város díszpolgára

7 Orendi Mihály legkedvesebb saját felvétele Nyíregyházáról