„Az írás olyan volt neki, mint az isteni kinyilatkoztatás”

Ha Ratkó Józsefről beszélek, ritkán mondom a hivatalos teljes nevet. Mert ő „a Ratkó”, vagy „a Jóska”, legfeljebb „a Ratkó Jóska”. Az 1960-as esztendők elején rövid ideig egy szerkesztőségben dolgoztunk Nyíregyházán, a Kelet-Magyarországnál. Abban az időben nem a veretes mondatai tették rám a legnagyobb hatást, hanem a gyönyörű kézírása. Olyan betűkkel, mint az övé, nem is lehetett akármit papírra vetni. Azokban az években a szerkesztőségben egy fiatal újságírópalánta szinte belenőtt a kortárs irodalom szövetébe, értelmiségi találkozóhely is volt egyben az a munkahely. A halk szavú, érzékeny lelkű Sipkay Barna volt az irodalmi szerkesztő, Ratkó Jóska a folyamatos lázadó, Galambos Lajos a szülőföldre visszajött híres író. Mindhárman a hatvanas években részesültek József Attila-díjban, és fájdalmasan korán hagytak itt bennünket. Barna mindössze negyven, Jóska ötvenhárom, Lajos ötvenhat évet élt. Talán az ilyen emlékek, kötődések hatása, hogy mindig szívesen beszélgetek olyanokkal, akik ismerték őket. Tíz éve örömmel vállaltam tehát interjút Ratkó Józsefről az In-Forma Könyvek Általuk híres e föld című kötetébe. Antall István, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője Jóska életének egy fontos szakaszában szinte napi kapcsolatban volt a költővel. Joggal reméltem, hogy általa közelebb jutok a titokhoz, vajon miért is láthattam anno folyamatos lázadónak a húszas éveinek közepén járó szerkesztőségi társamat, a későbbi neves költőt. A titokhoz olyan áron jutottam közelebb, hogy az interjú több mint kétszer olyan hosszú lett, mint a rendelkezésre álló hely. A kimaradt részleteket mindketten sajnáltuk, hiszen egy ilyen beszélgetés általában megismételhetetlen. Ezért is tettem el, és vettem elő a kéziratot most, a Ratkó-év közepén, hogy megbeszéljük, újraszerkesszük, kiegészítsük.

– Amikor megismerkedtetek, Ratkó József a nagykállói könyvtárat vezette, te a Nyíregyházi Rádió munkatársa voltál, és nemcsak barátok lettetek, hanem sok közös munkátok is gazdagította a megyét és az irodalmat is. Hogyan találkoztatok először?

– A szüleim olvasó emberek voltak, anyám különösen kedvelte a verseket. Az Ünnepi Könyvhetek idején mindig megvette a Szép Versek antológiát, így már a hatvanas évek végétől forgathattam ezeket, és valahogy a gerincéről a fényképsorok közül mindig „kilógott” Jóska portréja. Tetszett nekem markáns férfiarca, mintha apámra hasonlított volna. Ráadásul egész gyermekkoromban mást se hallottam, csak azt, hogy Ratkó-gyerek vagyok. Az „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” – korszakából, amikor Ratkó Anna, Jóska nagynénje volt az egészségügyi miniszter, ekképpen biztatták a gyermekáldás vállalására a női nemet. Most persze lehet, hogy visszavetítem az élményeimet a számomra annyira meghatározó barátságból a korábbi időkre, mert Nyíregyházára kerülvén is hamarabb találkoztam Jóska híveivel, mint vele. Pedig a rajongótáboroktól mindig megrettenek egy kissé. Főiskolás társaim vittek el a „Zöld Elefánt” étterembe, amely esténként inkább kocsmaként működött a Vasvári Pál utca és az Északi körút sarkán. Meg kell ismerned Jóskát – bíztattak lelkesen. Hát mentem.

– És mit láttál?

– Az asztalhoz telepedve szembe találtam magamat egy nagydarab, érzékelhetően zilált, keserű emberrel, aki szinte fogadóórát tartott asztaltársaságának, nagyvonalú ígéreteket tett apró-cseprő munkahelyi vagy egzisztenciális gondok elintézésére. Irodalomról, versről, szépségről szó sem esett, inkább sommás kinyilatkozások hangzottak el a világ dolgairól. Ráadásul Jóska enyhén ittas volt. Nem éreztem magam jól, egyik percről a másikra ingerült lettem. Hányatott gyerekkoráról, sebezhetőségéről, iszonyatos tragédiájáról: gyermeke, a kilencéves Attila közeli elvesztéséről mit sem tudva, összeszólalkoztunk. Nagyképűen kioktattam, hogy aki olyan verseket ír, mint ő, hogyan lehet ilyen… Eléggé felemás módon váltunk el, de azt hiszem, megjegyzett magának. Közben én a főiskolai újság, a Tanítani közel négyévi szerkesztése után a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójához kerültem. Csinálgattam a műsoraimat szorgalmasan, talán már a kultúrával vagy az irodalommal is elmélyültebben foglalkoztam, de őt nem kerestem. Közös barátaink viszont, azt gondolom, hozták-vitték a hírt ügyeinkről.

– Végül is hogyan jöttetek össze?

– Egy alkalommal megállt az emeleti szerkesztőségi szoba ajtajában, a rádióban, le sem ült, csak szelíden mosolygott és megkért, hogy írjak egy kritikát az Alföld című folyóiratnak Péntek Imre Édesség anti-reklám című kötetéről (1980). Őt kérték, de neki most fontosabb munkája van, s úgy gondolja, meg tudnám csinálni. Majd ő átviszi a kéziratot Debrecenbe, ha kész vagyok. Csak zavartam mondtam, hogy jó, de akkor még fogalmam sem volt se Péntek Imréről, se a versértelmezésről, se a kritikaírásról. Örültem, hogy a rádiós műsoraim elkészülnek és megszólalhatok a mikrofon előtt.

– Megírtad végül azt a kritikát?

– Nem is írtam meg soha, de innentől számítom bontakozó, eleinte igencsak tartózkodó barátságunkat. A következő nagy pillanat már maga a Hangsúly. A politikailag legkényesebb pillanatban, a Mozgó Világ című folyóirat körüli balhék állandósulása idején, a Tiszatájban megjelenő írások miatti országos botrány és hatalmi ingerültség kellős közepén valami megyei kulturális fórumon fölállt Jóska és azt mondta, hogy: kell egy megyei irodalmi folyóirat! Keményen érvelt, hogy a Szabolcs-szatmári Szemle és a Pedagógiai Műhely „nem hallatszik a megyehatáron túlra”, provinciális, és hogy „mi vagyunk az utolsó megye, ahol ilyen lap nincs”, pedig a fél magyar irodalom innen való, a fiatal tehetségek ilyen műhely híján csak téblábolnak. Elképzelhető, hogy mekkora vihart kavart! Ekkortájt Nagy András László, a szerveződő színház rendezője több igazán izgalmas munkába kezdett. Megrendezte Móricz Úri muriját, Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című darabját és ezek egyszerre hozták közel Jóskához és riportalanyként hozzám. Laci azonnal beleszeretett Ratkó tehetségébe és már ekkor szó esett a Jóska műhelyében készülő drámával kapcsolatos elképzelésekről is. Így találkoztak a szándékok: a megye vezetésének beletörődése egy rádiós folyóiratba, a „szó elszáll” politikai óvatosságából kiindulva, a költő vágya egy otthonos folyóirat iránt, és Nagy András László színpadi tapasztalata, ami a közönség előtti rádiófelvételek elemi feltétele volt. (A végső rádiós összeállítások elkészítése már az én feladatom lett.) A Hangsúly csodás három, három és fél esztendeje következett, amelyet közben Görömbei András irodalomtörténész barátunk fölkészültsége, tájékozottsága, igényessége, kényes ízlése, pontossága gazdagított.

– Jóska nagyon kanyargós életutat járt be, mire révbe ért. Mit osztott meg veled ennek részleteiről?

– Sajnos, soha nem ért révbe! Sem a sorsa, sem a természete, sem a műfaja nem engedte, hogy megnyugodjék. A költészet az ő értelmezésében azt jelentette, hogy az egész világot, a világ minden gondját a vállán cipeli az ember, annak minden felelősségével együtt, míg „a tudós csak egy szeletét vizsgálja a világnak” – mondogatta. Költői alkata szerint nála nem volt szétválasztható az esztétikum, a szépség tudása és a morál, az igazság tudása. Otthonról hozta a lázadó, többet akaró ember tragikus életélményét. Apja alkoholizmusa, a nagyot akarás drámája, a szépre és a jóra vágyakozó ember bukása. Apja színésznek készült, verseket írt, s lett munkás, nagycsaládos nyomorgó, széteső életű, másokat is boldogtalanságba kergető lélek. Az anya csak az erején felül vállalt érzelmi utóvédharcokban vehetett részt. Minden erőfeszítése ellenére sem tudott biztonságot nyújtani gyermekeinek. Pedig a család tehetsége többszörösen igazolt, a gyerekek hányatott sorsuk ellenére tanultak, tanár, matematikus, költő, mindenféle kikerült közülük. Ratkó József a saját sorsával kapcsolatban hosszú személyes beszélgetéseinkben szemérmes volt, mint egy szerzetes. Nem titkolózott, inkább férfiatlannak, ízléstelennek gondolta az önsajnálatot. Családja drámájáról csak töredékeket villantott föl, azt is keserű humorral, ironikusan, megbocsátó szelídséggel. Inkább beszélt irodalomról. Hosszú utazásaink, bizalmas beszélgetéseink során nekem ő volt a bölcsészkar. A magyar lírát nemcsak ismerte, de fejből pontosan idézte legjobb darabjait. Elfogulatlan volt és tágas ízléssel bírt. Életműveket tekintett át Kassák Lajostól, Füst Milántól, Vas Istvántól, Sinka Istvánig, Illyés Gyuláig, Weöres Sándorig. Nagy Lászlót bámulta, Csoóri Sándort becsülte, Juhász Ferenc akkori közéleti szerepét, a hatalomhoz, Aczél Györgyhöz való személyes kötődését élesen elítélte. A kortárs költők legfiatalabb nemzedékéből is ismert mindent és mindenkit. A kismestereket is nagyra becsülte. Róluk is szívesen beszélt, ilyen ügyekről faggattam kilométerszám, mert kocsmai leülésekre magam alkalmatlan voltam. Igazi filosz veszett el benne, szinte sajnáltam, hogy soha nem fejezte be az egyetemet, mert szerintem az irodalomelmélethez is éppoly ihlete volt, mint a vershez, a drámához, a kisesszéhez, a veretes prózához. (Szerintem, ha megöregszik, regényt is tudott volna írni.) Inkább ilyen irodalmi, közéleti, emberi beszélgetéseink voltak, amelyben persze azért ott volt a személyes sorsa, a vallomás, a szelíd megmutatkozás is.

– Mindig lázadó – ma úgy mondanánk, örök ellenzéki – volt. Mi inspirálta őt erre a szerepre?

– A fölöttébb erős igazságérzet. Az, hogy a „dolgozók társadalma” éppen a kétkeziekkel nem törődött. Hogy az emberiesség nevében az ember volt a legjelentéktelenebb érték. Hogy a társadalmi hierarchia és a kiszolgáltatottság mit sem változott a létező szocializmus ideje alatt. Hogy a megkésett feudalizmus merev alá-fölérendeltsége az emberek zsigereiben tovább élt. Hogy jelentős szakadék tátongott a szavak és a tettek között. Hogy a szociális igazságosság illúzió maradt, mert az államosított újraelosztás minden önállóságot, alkotókedvet kiölt, a merev központosítás képtelen volt demokratikussá tenni kicsiny világunkat. A magyar történelem iránti olthatatlan érdeklődése, fogékonysága, az évtizedes, évszázados elhallgatásokat, a politikai aktualitásoktól leválasztva, költői erővel hozta felszínre, ráadásul a köznapi beszélgetésekben is érvényesen. Ratkó József rendkívüli közvetlenséggel tudta és érezte a gazdaság, a társadalom egészének bajait. Szerintem esze ágában sem volt ellenzékinek lenni, csak ösztönei és tapasztalatai markánsabb számvetésre késztették őt, mint másokat. Találkozásunkkor magam tele voltam a hatvanas évek nyugati újbalos eszméivel, a marxizáló magyar értelmiség Lukács-rajongásával, doktriner küldetéstudattal, felszínes filozófiai, közéleti elgondolásokkal. Soha, egyetlen esetben sem próbált átprogramozni, meggyőzni, agitálni ez ügyben. Maximálisan tisztelte hitemet, meggyőződésemet. A vele töltött idő, az általa gyakorolt közéleti szigor, erkölcsi tartás, a történelmi tények újragondolása tett kételkedővé, majd érlelte meg bennem a felismerést, hogy itt az egész eszmerendszerrel, az egész társadalmi szerkezettel valami nincs rendjén. Nem volt sem benne, sem bennem semmi a tudatosan választott programos ellenzéki magatartásból. De máig ható éles tanulság számomra, hogy az úgynevezett „népi irodalom” (csak jobb híján sorolom ide Ratkó József és a Hetek költészetét) plebejus igazságérzetével, a szegénységgel, az elesettekkel, a kiszolgáltatottakkal való együttérzésével hogyan élt vissza a hatalom. Hogyan játszotta ki a politikai porondon a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpárt kétségtelen hitelét, hogyan operált az ötvenhat utáni konszolidáció idején ugyanezzel. Hogy aztán e gondolatkör jeleseire bármikor rásüthesse a kezelhetetlen narodnyik, az öncélú lázadó, az izgága nacionalista bélyegét. Ez máig ható, a mai közéleti bajokig elérő probléma, alapos és messzire mutató tanulmányt érdemelne.

– Milyen volt vele dolgozni? Hagyta egyáltalán magát befolyásolni? Elfogadta mások véleményét?

– Nemcsak dolgozni volt nagyszerű vele, de egyszerűen együtt lenni is élmény volt. Olyan levegő volt körülötte, amiből annyit nyelt az ember, amennyit csak tudott. A barátsága nem egyszerűen rányitotta az ember szemét a világra, hanem megszólalása, hallgatása, jelenléte a vele lévők érzéseire, a hangulatára is hatott. Ha megbízhatatlan volt napi dolgaiban, abban mindig ott volt az, hogy a gondolatai, a fantáziája messze megelőzte cselekedeteit. Ha viszont leültünk verset válogatni, prózát olvasni, szerkeszteni, halálosan pontos volt. Véleménye minden esetben tömör, kristálytiszta volt és nagyon komolyan, meggyőzően tudott érvelni. Amikor sorozatban dobálta ki a verseket, amik nekem tetszettek, akkor azt mondtam neki, hogy: Nem! Álljunk meg! Magyarázd meg, hogy miért rossz egy vers? Visszalapozta, és elkezdte szóról szóra, mondatról mondatra, sorról sorra, rímről rímre, képről képre értelmezve olvasni. Olyan verselemzést rögtönzött, hogy tátott szájjal hallgattuk. Igaza volt. Teljesen igaza! A mutatós sorok mögül egyből kiugrott a klapancia… Szerencsére Nagy András Lászlónak több tapasztalata volt a versválogatásban, szövegértelmezésben, Görömbei Andrásról nem is beszélve. De nagyon komolyan, elmélyülten és hatékonyan lehetett vele dolgozni. Kitűnő szerkesztő lett volna, ha valaha igazi műhelybe kerül, valódi lehetőséget kap. Tudott munkát rendelni, kéziratot kérni, tervezni. Olyannyira meg lehetett győzni, hogy amikor jó emlékezetű stúdióvezetőm, Samu András (aki rádiós újságírói gyakorlata, vezetői tennivalói mellett kiváló kertészmérnök is maradt) jó érzékkel kiszúrta, hogy a kárpátaljai Fodor Géza versében a variola, a pusztító fekete himlő, maga a Szovjetunió, illetve ennek embert is fertőző nagyhatalmi kegyetlensége, akkor Jóska tudott engedni, belátóbb volt. Én persze hepciáskodtam, csapkodtam, üvöltöztem, Samu András emberségéből futotta a türelem. (Szegény, mit nyelt miattam!) Jóska elolvasta a verset, és azt mondta: higgadj. És ezzel a dolog el volt intézve. Mintha apám szólt volna, egyből magamhoz tértem.

– Mi volt Ratkó Jóska szerepe a Hangsúly című folyóiratban? Hogyan tudtatok együtt dolgozni ebben az időszakban? Mi ma a Hangsúly érdeme?

– Az ő neve volt a jelszó, amire megnyíltak az íróasztalfiókok és megnyíltak a szívek. Ő volt a garancia arra, hogy Czine Mihály, Kiss Ferenc, Görömbei András, Aczél Géza, Márkus Béla, Nagy Gáspár, Gál Sándor, Szöllősi Zoltán, Czakó Gábor, Makovecz Imre, Fekete Gyula, Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Kósa Ferenc az első szóra vonatra üljön, és előbb a két szép szemünkért, majd semmi kis honoráriumokért kéziratot hozzon, beszéljen, segítsen. Ahogy már említettem, Jóska valóban kitűnően tudott szerkesztőként működni. Tervei voltak, nemcsak ötletei. Messze túllátott a szellemi és politikai határokon. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ratkó József, a nagykállói Krúdy Gyula Könyvtár igazgatója, a költő, a dráma- és esszéíró nem volt provinciális jelenség. Hogy ezt megmutassa, erre is jó volt a Hangsúly. A helyi tehetségek mellett idehozta Debrecent, az országos szellemi mozgásokat, a határon túli törekvéseket, de még idejekorán az emigráció irodalmát is. Ratkó József valóban látta az országos jelentőségű és hatású folyóirat lehetőségét ebben a rádiós periodikában. Nem a meglévő helyi kiadványok ellen, hanem azok mellett. Ráadásul akaratlanul is – a maga rendkívül szerény eszközeivel – a Hangsúly része volt a rendszerváltást előkészítő szellemi mozgalmak láthatatlan hálózatának. Remekül tudtunk együtt dolgozni, a viták vagy az összekoccanások ellenére is. Négy különbözőbb lelki alkatú szerkesztőt el sem tudok képzelni, mint Ratkó Józsefet, Nagy András Lászlót, Görömbei Andrást és jómagamat. Az ihletett költői erő, a fölizzó-elhamvadó alkotókedv, és a torokszorító kállói magány Jóskánál, ország-világ színpadainak színessége és a színház lélektanilag is összetett világa Lacinál, az érzelemgazdag irodalom és emberszeretet, a tiszta minőségeszmény, az egyetemes tudás, a szerzetesi munkafegyelem Andrásnál és az izgága kíváncsiság nálam. Ha egyikünk belefáradt, a másik tartotta benne a lelket. Az együttműködésünk munkákat, kéziratokat inspirált, zenészeket csalt színpadra, művekkel találkoztatott, kritikai szellemet szült. A Hangsúlynak talán nem is érdeme, csak eredménye, hogy kialakult egy kisszámú törzsközönsége, volt egy hangulata, az állóvizet talán megmozgató szellemi izgalma. Áttekintve a felvételeket, a címeket, a verseket, drámakísérleteket, a zenét, amelyek immár digitalizálva a világhálón is föllelhetők a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár működtetésében a http://www.mzsk.hu:8008/hangsuly/ címen, úgy vélem, a legnagyobb dolog, hogy ma sincs rajta mit szégyellni. Értéket igyekezett közvetíteni, s talán egy sajátos műfajt is teremtett: folyóiratot mutatva, színházat, pódiumot, rádiót művelt a közönség előtt. Igazi öszvér volt, de nagyon teherbíró, hűséges jószág. Ehhez a tájhoz is hűséges.

– Szóba kerültek köztetek Jóska versei? Hogyan dolgozott – előbb őrlődött és aztán percek alatt készre írta, vagy folyamatosan javítgatta költeményeit?

– Érett benne a vers, de soha nem beszélt róla. Hordozta, alakította akár hetekig, hónapokig kizárólag magában. Valami megpendített benne egy szót, egy sort, egy gondolatot, egy érzést, egy képet, és azt hurcolta. Teljesen esetleges volt, hogy mikor fordul termőre a dolog. Ezért rendkívül szellemes szóalkotó, szójátékos is volt. Dőlt belőle az incselkedő nyelvi lelemény: pártékony elvtársak, mogorvos, nagykakálló stb. Ha viszont előkotorta a bal belső zsebéből, a szíve felől a kéziratot, akkor az teljesen tiszta volt, áttekinthető, szinte húzások és javítások nélküli. Egyébként is nagyon szép kiírt, mégis természetes kézírása volt. Ezért tudtunk később kézírásos könyvet is csinálni neki A kő alól (1987) címmel. Nem beszélt közvetlenül a vers születéséről, az írásról, de nagyon büszke voltam akkor, amikor reggel ragyogva beállított, s úgy kabátban, kalapban nekidőlve az asztalnak felolvasta a legfrissebb versét. Olyan élmény volt, mintha az alkotás titkainak közelébe kerülhetett volna az ember. A Hangsúly körüli munka fölszabadította, feladatokat talált, visszatért a munkakedve. Újból hitt a versben. Az biztos, hogy az írás olyan volt neki, mint az isteni kinyilatkoztatás. Csak úgy tudta gyakorolni, hogy a „válogatott szavakat” akár azonnal márványba lehessen vésni. Kezdetben nagyon nehezen tudtam rávenni a mikrofon előtti megszólalásokra, mert „kényes volt szavaira”, és csak költői monológban tudott megnyilvánulni. Közel érezte az írást a szóhoz, úgy gondolta, hogy az élőszónak is olyan veretesnek kell lennie, mint az írottnak. Ilyenkor nagyon koncentrált, eleinte sokat ismételtetett velem, aztán teljesen feloldódott, megbízott bennem, valóban beszélgetések születtek, a vágást is megismerte, elfogadta. Ha „megrendelésre” kellett dolgoznia, kínosan gondos volt, nagyon nehezen ült neki. Menekült a feladat elől. Ám ha nekifogott, akkor teljes költői erejével fordult ki a keze alól minden mondat. Öröm volt a kéziratait kézbe venni. Elemelte a szöveget a mindennapiságtól, drámai erejű tömörséggel fogalmazott.

– Mit tartott ő legértékesebb munkájának? Az írói, a költői vagy a publicisztikai részt?

– Költő volt ízig-vérig. Még ironizálhatnék is, hogy költőnek is közéleti, tehát publicisztikus, de ez teljesen igazságtalan lenne, mert a valóságot, annak részleteit úgy tudta megemelni, hogy az a szellem magasában ragyogjon. Nem adta alább a prózájában sem az esztétikai igényességet, mint a verseiben. A versei pedig legfőbb értékként az időtlenség érvényességével bírtak. Ezért volt szerintem képtelen a klasszikus újságírásra, mert a közvetlen köznapi élményt a maga pillanatnyi helyzetében nem tudta megközelíteni. A napi hír nem bírja az egyetemes összefüggéseket. Mert ne szégyelljük, a mi újságírói készenlétünk, a hírekre hangoltságunk, az aktualitás utáni loholásunk minden, csak nem az örökkévalóságnak szánt elmélyülés. Ő maga egésznek tekintette az életművét, minden megnyilvánulása egy egységes egész felé hatott, minden műfajban ugyanazzal a „szájtartással” beszélt, nem is tudott más szempont szerint gondolkozni. Ezt egyébként az a kitartó alapos és igényes munka igazolja, amit Babosi László végez a Ratkó-életmű publikálásával, Jánosi Zoltán pedig e művek, illetve a huszadik századi magyar költészet elméleti hátterének fölrajzolásával.

– Kiket tekintett barátjának, netán a költői munkásságban tekintélynek? Sokat küszködött a „hivatalosságokkal”?

– Illyés Gyula erkölcsi és költői tekintélyét haláláig tisztelte. Sokra tartotta a „gyémántarcú” Nagy Lászlót, költőként, rajzolóként, szerkesztőként, emberként egyaránt. A bohém, világlátott Kormos Istvánt és a verseit is meleg szeretettel emlegette. A Hetek közül talán leginkább Buda Ferencet érezte édes testvérének. Az ő természetes tömörsége, barbár ereje, fegyelme rokonnak tűnt előtte. De becsülte mindegyiküket. Talán Raffai Sarolta esett tőle a legtávolabb, közéleti szerepvállalása, hitekkel mértéken felül megtámogatott prózája miatt. Korai, kritikus, veszekedős barátság fűzte Váci Miskához, és ezt a barátságot sem tagadta meg soha. A hatvani könyvtároshoz, Kocsis Pistához, Kósa Ferenchez, Balczó Andráshoz, gyermekkora óta kötődött Bugya Istvánhoz, a mester-tanítvány viszonyt nagyon egyenrangú beszélgetésekben ápolgatta a nyírbátori Magyar Józseffel… Áttekinthetetlenül gazdag, országos kapcsolatrendszere ellenére valahogy mindig megveszekedett módon magányosnak láttam. Nagykállóban is, itt is, ott is lehetett társasága, de mintha Szabolcsban, Szatmárban nem talált volna igazi szellemi közegre, a költészetéhez, gondolkodásához felnövő mély, kitartó és nélkülözhetetlen barátságra. A közös rádiós, színházi játékok, ezek az élete utolsó fél évtizedét megtermékenyítő idők talán oldották ezt. Legalábbis remélem. A hivatalosságoktól, a hatalomtól, annak képviselőitől tartott. Félt, hogy az ilyen irányú kapcsolatok kikezdhetik az alkotói és erkölcsi szuverenitását. Akkor is sündisznóállásban fogadta a közeledést, ha az éppen nem volt rosszindulatú. Önnön rangját pontosan ismerte és költészetének közéleti magasából tudott kérni és kijárni is, mert a segélykérőket soha el nem utasította.

– Sajátjának érezte az ifjúkori (ötvenes évek közepén született) munkáit, vagy csak a későbbieket?

– Semmiképp nem így válogatott. Csak az izgatta, hogy a vers romlatlan legyen. A költészet már emlegetett örökkévalóságát kérte számon önmagától, a saját verseitől is, nem kevesebbet. Tudta, hogy a korai versek között is akad jó néhány érvényes darab, és halála előtt közvetlenül is volt olyan, amit „kiselejtezett”, tehát egy készülő kötetbe nem tett volna bele. Az önkritikája éppolyan szigorú volt, mint mikor más költő írásait válogatta. Sőt, mintha utóbb erősödött volna benne a szorongás az írással, pontosabban a versírással kapcsolatos felelősséggel szemben. Ez annyira meghökkentő alkotáslélektani jelenség volt, amit egy más műfajban, de hasonló sorsú művésznél, Holl Istvánnál is tapasztaltam: ahogy közeledett az esti színpadra lépés ideje, egyre feszültebb lett ez a színészóriás. Orvosi értelemben is mérhető módon, teljes tünetegyüttest mutatva betegedett bele abba, hogy föl kell mennie a színpadra. Ez a megmagyarázhatatlan rettegés Jóskában is dolgozott, különösen Attila fia elvesztése utáni évtizedben, az „utolsó versek”, a nagy közéleti csatározások, a Béres Cseppek körüli hercehurcák, az írószövetségi konfliktusok, a betiltások idején. De nagyon komolyan és hitelesen meg tudta ítélni a saját teljesítményét, bármikor született a vers.

– Melyik kötetét szerette legjobban? Esetleg volt olyan költeménye, amelyik szívéhez legközelebb állt?

– Véleményem szerint, talán a Törvénytelen halottaim (1975) volt számára az egyik legfontosabb. A halálhoz, a veszteségekhez, a hiányhoz való személyes viszonya itt emelkedett több nagy versben is egyetemessé. Ám a Félkenyér csillag (1984) volt az esszencia. Az ugyanis válogatott verseit tartalmazta, azt kapta föl, ha valahová indult, azt rendkívüli gondossággal állította össze. Persze a korábbiakat is, úgyhogy inkább az irodalomtörténészekre, a kritikusokra bízta a mérlegelést, ha valami megjelent tőle, a kötettel le is zárult a verssel való küzdelem. De ha választani kellett, tudta, mit mondjon! Már a nyolcvanas évek delelője felé járhattunk, amikor Lezsák Sándor egy bizonyos október 23-án (vagy akörül) a lakiteleki művelődési ház színpadára meghívta a magyar költészet akkoriban legizgalmasabb személyiségeit. Csak fejből mondom, sorrend, teljesség és válogatás nélkül: Szécsi Margit, Szervác József, Tóth Erzsébet, Baka István, Zalán Tibor, Buda Ferenc, Ágh István, Ratkó József és mások sorakoztak egymás után, és semmit nem tettek, csak elmondtak egyegy verset. A művelődési ház előcsarnokában kortárs képzőművészek kiállítása, a terem szakadásig tele, a feszült csendben az emberek lélegzetvételét is hallani lehetett. (Kinn volt egy rádiós közvetítő kocsi, egy konyakért, amit a kocsmában mérettem üvegbe, nekem, a nyíregyházi kollégának is rögzítették egy tekercsre az egészet, ami azért volt jó, mert az övékét, amikor visszaértek Pestre, a rádió udvarán azonnal elkobozták a „szervek”.) Ott, Lakitelken Jóska egy pillanatnyi gondolkodás után, Görömbei Andrásnak súgta oda a várakozó tömegben, hogy: Tánc. Görömbei bólintott, jó lesz. És akkor felment a színpadra (már a nevére tapsolt a közönség, de leintette őket) és elkezdte mondani: Magyarország, temetőföld, / posztumusz humusz / történelme soha el nem évülő priusz… Tudta, hogy melyik versét kell választania. Póztalanul, rekedtes hangján szinte csendes, monoton tartózkodással mondta, megrendítően szépen szólt a vers. Hiteles volt, és ennél több nem is kellett.

– Hogyan született a Segítsd a királyt! című drámája? Mit tudsz ennek kulisszatitkairól?

– Tartok egy kissé a történetekre rakódó mítoszoktól, de mégis el kell mesélnem, hogy már az első Hangsúly közönség előtti rádiófelvételének izgalmában Nagy András László Skodáján pöfögtünk ki Nagykállóba, szerkesztőtársunkhoz, mert egy sornyi kéziratunk sem volt a Segítsd a királyt! című darabból, aminek bemutatóját a plakátra már kinyomtattuk. Némi unszolás után Jóska előkotort néhány cetlit, kocsmai árcédulát, lefirkantott ötletet, de jelenet, párbeszéd, összefüggő szöveg sehol! Végtelenül csalódottak voltunk Lacival. Ám Nagy András László mégis higgadtabb, kedvesebb, sokat látott, tapasztalt, színészeken edzett, emberekkel bánni tudó lélek, én azonban fölcsattantam. Hát ennyit ér a barátságunk? Ennyit ér a szavad? Kész darabról beszéltél, aztán nincs itt semmi! Nem hiába mondják a hátad mögött, hogy nem írsz már semmi fontosat, nem kell tőled tartani! Jóska ült velünk szemben, ott tornyosodott valami fotelben, nyelt, nyelt, aztán kihajított minket. Hazafelé mondogatta is Laci, hogy a fene tudja, mihez kezdünk ezután. Másnap hajnali öt órakor csöngettek a házgyári kis lakás negyedik emeleti ajtaján. Kitámolyogtam. Jóska volt. Engedj be, főzz kávét! Kicsapta a konyhaasztalra a salátáit, és elkezdte: „Segítsd a királyt, első szín, első jelenet, az öreg mondja: Király temet királyt, apa fiút…” Ültem a hajnali szürkeségben, egy szál alsógatyában a hokedlin és tudtam, hogy egy megismételhetetlen csoda részese vagyok. Ilyen pillanat nem lesz még egy az életemben. Éreztem, sejtettem, hogy ebben a néhány mondatban évtizedes munka van. Ratkó József egy éjjel több verssort írt le, mint amit korábban egy kötetbe szánt. Olvasás, rengeteg olvasás, jegyzetelés, az „apa temet fiút” kétségbeejtő helyzetének átélése, a temetetlen holtak örökös tudat alatti számontartása, a levert és elhazudott szabadságharcok, az elkótyavetyélt igazságtételek halmozódtak, a magyar történelem helybejárásának keserű tapasztalata a huszadik század hatvanas, hetvenes éveitől… Személyes és közösségi sors, ösztönök, megszerzett tudás, egy sajátos karakterű lelki alkat, különös tehetség érett be. Mert mi nem látjuk munkának a füstös, mocskos és kisszerű kocsmákban eltöltött mérhetetlen időt, nem látjuk munkának a vitákat, a beszélgetéseket, a hadakozásokat, nem látjuk munkának az olvasást, a keresgélést, a gondolatokat, az önkínzást, a terméketlen kételyt, a töredék verssorok időtlen várakozását. Ezt egy belső földindulás, a szanaszét járó fogaskerekek szinte hangtalan helyrezökkenése, a dolgok végső elrendezése beindítja és kisszerű hitetlenkedésünk egy pillanat alatt foszlik szerte. Azon a hétvégén a közönség előtt elhangzottak az első sorok. És ez csak a kezdet volt! A kéthavonta történő rádiófelvételek kérték, követelték a következő részeket. Volt olyan, hogy Jóska egy emelettel lentebb még írt, fenn a közönség előtt már ment a részlet eleje. Már bemutattunk vagy hat-nyolc jelenetet, és a szűk rádiós, színész, tollforgató összeesküvésen kívül szinte még mindig senki nem hitte el, hogy ebből lesz valami. Csak amikor az olvasópróbán, négy és fél óra után az István imájának utolsó sorait is elmondta Csikos Sándor. Akkor kezdődött az igazi munka, de az már Nagy András László személyes története, ha úgy tetszik, pályáját befolyásoló drámája.

– Hogyan fogadta az elismeréseket, a kitüntetéseket?

– Méltósággal. Az az ember, aki Nagykállóból tudta észrevetetni magát, és semmi mással csak verseivel, ebben a történelme miatt agyonközpontosított Magyarországon, annak nem kellett semmi önáltató hiúság. Nem is volt benne egy szemernyi sem. Ráadásul ez a vidékinél is vidékibb lét különös mítoszt teremtett köré, a tisztaságnak és az érdek nélküli munkálkodásnak a hírét. A hallgatása fölértékelte a megszólalásait. Tehát, ha észrevették, ha díjjal, kitüntetéssel jutalmazták, akkor rá se rántott. Amikor készen volt a munkáival, akkor már egy kissé túl is volt rajtuk, eltávolodott tőlük. A József Attila-díj akkor jóval rangosabb volt, nem kor- és időfüggő, mint ma. Inkább a szakma díja volt, a teljesítményt elismerő. A SZOT-díj mögött is az írótársadalom javaslatai álltak. A Szép Ernő-jutalom ismét csak az első dráma költői erejét díjazta. Az év drámája elismerés megint csak szakmai ügy. Szóval, ha kapott valamit, akkor örült neki, még egy kissé zavarba is ejtette, de nem izgatta igazán.

– Milyen volt embernek? Szerette családját? Szeretett enni, mulatni? Volt kedvenc nótája, étele, bora? Bírta a terhelést?

– Az alkotás mint lelkiállapot leválasztja az embert a környezetéről. A napi gondok pedig kibillentik a termékeny állapotból. A holt idők feszültsége a szűkebb környezetet, a családot is megterheli. A költő, még ha könyvtárigazgató is, nem élhetett köznapi életet. Emberek keresték nap mint nap a világ négy égtájáról, versekkel, zenével, néprajzi gyűjtő utakhoz szakértelemért, tanácsért, filmötletekkel, forgatókönyvvel, interjúkéréssel, gondjaikkal, családi, munkahelyi bajaikkal. Ez az állandó búcsújárás is átzúgott az otthonán. Nagyon mélyen és nagyon szemérmes szerelemmel szerette feleségét, és ugyanilyen szeretettel gyermekeit, akikkel persze amennyire tehette, igyekezett igényes lenni, de a család mindennapi ügye, baja, inkább Csöppre, a feleségére hárult, amennyire én láthattam, tapasztalhattam. A nagy törést, kisfia betegségét, majd halálát végtelen fájdalommal viselték a szülők, és nyilván erősen hatott a testvérekre, a gyerekekre is. Hogy ez mennyire volt jóvátehetetlen trauma életükben, ezt kívülálló föl nem foghatja. Biztos, hogy volt Jóskában valami örök menekülés, menésre sarkalló nyugtalanság, keresés, vándorlási kényszer. Az Ördög Máriához fűződő tiszta szép szerelem során is megmaradt a családhoz, feleségéhez, gyermekeihez való erős ragaszkodása. Ez az újabb kapcsolat nyilvánvalóan súlyos érzelmi megrázkódtatást jelentett mindenki számára. Ebben az időben már nem voltunk napi kapcsolatban, a Debrecen és Nagykálló közötti állandó utazás zaklatottságát már nem érzékelhettem.

– Ratkó Józsefről sokat írtak, tekintélyes az irodalma. Vajon miért hiányzik mégis egy átfogó értékelés a munkásságáról?

– A feladathoz a megfelelő forrásokat éppen Babosi László munkája teremti meg. A versek és a drámák kötete után elkészült a prózai írások gyűjteménye is. Babosi László alapkutatása kell ahhoz, hogy egyáltalán lássuk az életmű teljességét. Személyében egy, a munkája iránt mélyen elkötelezett kutató dolgozik a Ratkó-életmű gondozásán. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő maga is folytatja majd a feltárásokkal párhuzamos résztanulmányok közlését, amíg meg nem érik benne egy átfogó munka igénye. Már eddig is fantasztikus részleteket ismerhettünk meg általa, például Ratkó és Illyés levelezéséről. Ratkó József rendkívül népszerű, sokak által kedvelt, a versmondók viszonylag szűk körén kívül, a határokon túl is ismert költő. Hogy drámáit ma nem játsszák, ez megítélésem szerint egyszerűen a színházi világ, a magyar szellemi élet lassan két évtizedes lázas átalakulásának következménye. Persze annak az értékválságnak is, amit éppen a politikai szabadság, illetve a vele járó szertelen szabadosság kelt. Élek a gyanúperrel, hogy a politika szereplői közül nem egynek érdeke a tömegek minél teljesebb elbutítása, hiszen a fogyasztás engedelmes alanyai nem gondolkozhatnak világmegváltó kérdésekről vagy klasszikus drámákról. Pedig Ratkó Antigoné-fordítása nyelvileg, költészettanilag is új fejezetet nyit a Nyugat nagy fordítói után, Kreón személye köré szőtt drámatöredéke is remek színházi feladat. És egészen biztos vagyok benne, hogy a populáris, és így nagyon népszerű István, a király című rockoperát messze túléli a Segítsd a királyt! költői, drámai ereje, összetettsége, történelmi érzékenysége. Eljön annak a darabnak is a maga ideje, ahogy biztos vagyok benne, hogy az életműsorozat harmadik kötete, a prózagyűjtemény is igazi meglepetés lesz. Ezután kezdődhet el egy átfogó monográfia megírása, a teljes életmű elemzése, értelmezése.