megmarad

– Gyönyörű hívatást választott: erdőmérnöknek tanult. Mégis az oktatás lett életének terepe. Miért váltott? Csak nem a családi tradíciók miatt?

– Messzebbről indítanék: már az erdőmérnöki hivatást is az élet hozta. A nyíregyházi 5. számú iskolában matematika tagozatra jártam – ami természetes volt, hiszem szüleim matematika-fizika szakos pedagógusok –, és tanárom, Bársony Erzsike néni is sokat tett azért, hogy megszeressem a tantárgyat. Mégsem éreztem magamhoz olyan közel a számok világát, hogy egész életemet azzal töltsem, akár tanárként, akár matematikusként. Barátaimmal sokszor megváltottuk a világot, beszélgetve a jövőről. Egyik osztálytársam, Ilosvai László ültette el bennem az érdeklődést jövendő pályám iránt. Volt egy távoli rokona, erdőmérnök, róla festette föl azt a romantikus képet, ami általában megvan az emberekben az erdészhivatásról. A romantikus kép azonban nem igaz, ezt a gyakorlati tapasztalat mondatja velem, de akkor nagyon fogékonynak mutatkoztam, tetszett az erdők világa. Gimnáziumba, a híres Krúdyba már nem is matematika, hanem biológia tagozatra mentem. Utóbb bebizonyosodott, jó választás volt, értékes alapképzettséget adott. Remek tanáraim voltak: Juhász Mária biológiatanár az osztályfőnököm, Vad Sándor kémiatanár, aki saját tantárgya tanítása közben a más tudományterületekkel kapcsolatos összefüggésekre is ráirányította a figyelmünket. Szívesen emlékszem Balogh Emil matematikatanárunkra, valamint Banner László igazgató úrra, aki az ország legjobb középiskolái közé kormányozta a Krúdyt. Az is szép volt a középiskolai években, hogy átjárhattunk a főiskolára, ahol az állattani, növénytani tanszéken nyitottan fogadták érdeklődésünket. Teljesen elköteleztem magam a biológia mellett, s 1975-ben az Erdészeti és Faipari Egyetem Erdőmérnöki Karára jelentkeztem. Fel is vettek; egyetemi életemet egy esztendei katonaság után kezdtem meg.

– Ne hagyjuk még el Nyíregyházát! A Bartha-család tősgyökeres szabolcsi?

– Nem. Őseim erdélyi származásúak, háromszékiek. Itt azért visszautalnék a pedagógushagyományokra is. Édesapámmal nemrégiben sorra vettük a felmenőinket, és kiderült: a húgommal együtt a tizedik pedagógusgenerációt képviseljük. A tradíció azonban nem lehet nagyon erős vagy meghatározó, mert például édesapámék hatan voltak testvérek, s nagybátyáim a legkülönbözőbb területeken dolgoztak: elektronikai- és agrármérnökként, mérnök-közgazdászként, de volt köztük jogtanácsos, orvos is. Én pedig kakukktojás vagyok, mert pedagógusdiploma nélkül, mérnökként lettem tanár. Hozzáteszem: sajátosság, hogy a felsőoktatásban dolgozók esetében nem követelmény a pedagógiai végzettség, holott szerintem igenis szükség lenne rá.

– Szakmai önéletrajza megszakítás nélküli, egyenes a pályaívet mutat: a néhány év erdészeti munka után aspirantúra, majd egyetemi oktatás: tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár, tanszék- majd intézetvezető, tankönyvíró, új egyetemi szakok megteremtője, a Magyar Tudományos Akadémia doktora… Így képzelte, amikor Szabolcsból elindult?

– Amikor Nyíregyházáról érettségizett diákként elindultam, nyilván nem. Egyetemi éveim végén azonban már gondoltam arra, hogy egyszer ugyanazon az egyetemen szeretnék tanítani, ahol én tanultam. Talán a hat év erdészeti szakmai munka lehet a kulcs. A fiatal egyetemi oktatók pályája többnyire úgy indul, hogy diplomázás után bennmaradnak az egyetemen, tanársegédként kezdik kutatói-oktatói munkájukat, különösebb gyakorlati tapasztalat nélkül. Amikor én aspiránsnak jelentkeztem a Magyar Tudományos Akadémia képzési programjába, értékes szakmai évek voltak mögöttem: Sárospatakon erdőművelési-erdőgazdálkodási, Debrecenben erdőtervezési, Nyíregyházán erdőfelügyelői tapasztalatokat szereztem. Magam kértem, hogy az aspirantúrát egykori egyetememen teljesíthessem, ott kutathassak. Visszatérésemkor Sopronban javarészt egykori tanáraim oktattak, örültek, hogy a gyakorlati életből jövök, kollégaként fogadtak, többen közülük atyai jóbarátaim lettek. A szakmai munkában töltött időszak hasznos volt a későbbi oktatói és kutatói tevékenységemben is, a tudományos problémák megoldásánál mindig kerestem azok gyakorlati kapcsolódásait. Tíz évvel később már nem csupán tanszékvezető voltam, hanem egyetemi tanárrá is előléptettek. Ez valóban a szokásosnál gyorsabb előmenetelnek számított. Persze, ha tovább nézzük a részleteket, nem mindig volt zökkenőmentes az előrehaladás, az akadémiai doktori fokozatot például jóval hosszabb idő alatt tudtam megszerezni, mint eredményeim alapján elképzelhető lett volna. Azonban a rögösebb út sem szegte kedvemet, dolgoztam, szeretem a munkámat.

– Kutatásainak terepe a biológiai-, erdészeti tudományok, szűkebben vett kutatási területe: dendrológia, vegetációtan, természetvédelmi növénytan, konzervációbiológia. Kérem, magyarázza meg a fogalmakat! Miről van szó valójában?

– Csupán az idegen szavak, szakkifejezések nehezítik a tájékozódást a nem szakember számára. A dendrológia szóösszetétel, maga a dendron görög szó, az élő fát jelenti. Érdekes, hogy a kultúrnyelvek általában különbséget tesznek az élő fa és a holt fa között. A görögben a dendron és a xylon, a latinban arbor–lignum, az angolban tree–wood, a németben Baum–Holz ez a páros. A magyar nyelvben mindegy, hogy élő fáról vagy nem élő fáról, faanyagról van szó. A dendrológia nem más, mint a fásszárú élő növényekkel foglalkozó tudomány. Az erdőmérnök-képzésben ez az egyik legfontosabb alapozó tárgy, hacsak nem a legfontosabb, mert a fákat és a cserjéket ezen belül ismertetjük meg a hallgatókkal. Ezt a tárgyat az egyetemen 1990 óta én oktatom. Meg kell említenem, hogy a dendrológiai ismeretek számonkérése nálunk közismerten szigorú, az úgynevezett „kegyelemkettes” ismeretlen, sokan elbuknak, van, aki évekig próbálkozik.

– A következő kifejezés, a vegetáció már szélesebb körben is ismertebb…

– Ha pontosabban fogalmazunk, a vegetációtan egy adott területet borító növényzet vizsgálata. Én a Kárpát-medence területének szakkérdéseivel foglalkozom, elsősorban az erdővegetációval, annak történetével, átalakulásával. Utóbbi, sajnos, egybefonódik a degradáció, a leromlás fogalmával.

– A természetvédelmi növénytan, illetve maga a természetvédelem hogyan illeszkedik az egyetemi oktatásba?

– A mi egyetemünkön egyszerűen elválaszthatatlan. Nálam sem egy tanult valami, mélyebbről fakad. Magyarázatként elmondom, hogy a selmeci hagyományok alapján az elsőéves hallgatókat az egyetemen beavatják, balekká lesznek. Ez alias név adásával is jár, amit általában a legjellemzőbb tulajdonságaik alapján kapnak. Én balekként természetvédelmi elkötelezettségem miatt a Pro Natura nevet kaptam, amire ma is büszke vagyok. Arra nemkülönben, hogy a hazai természetvédelem legmagasabb kitüntetését, a Pro Natura-díjat már 1995-ben, tehát nagyon fiatalon megkaptam. Így talán természetes is, hogy vezetésem idején a karon megerősödött a természetvédelmi oktatás. Először a már dolgozó szakemberek számára szerveztem meg a szakmérnök-képzést, majd az egyetemi hallgatók lehetőségeit bővítettem a hároméves, később ötéves természetvédelmi mérnök-képzéssel, végül a természetvédelmi doktori programmal. Mindezeket már korán elkezdtem szervezni, 1990-ben, amint lehetőségem nyílt rá. Ennek rangját az is megadja, hogy újabban nem csak növénytani tanszék vagyunk, mint voltunk másfél évszázadon keresztül, hanem Növénytani és Természetvédelmi Intézet a hivatalos nevünk. Végül szót kell ejteni egy nem éppen szép nevű területről, ez a konzervációbiológia, ami valójában a természet megőrzésének biológiáját, annak tudományos alapjait, hátterét jelenti.

– Életrajza szerint szakmai pályafutásának eddigi legjelentősebb állomása egy kutatása, mely a „Magyarország természetes növényzeti örökségének felmérése és összehasonlító értékelése” címet viseli. Miért nagyjelentőségű ez a munka?

– Azért, mert szemünk előtt pusztul a természet, ráadásul folyamatosan gyorsuló ütemben. De fogalmazhatunk drasztikusabban is: nem egyszerűen pusztul a természet, hanem pusztítjuk. Mi, emberek. Szerencsére a kilencvenes években változás kezdődött, mert felnőtt egy új, fiatal botanikus generáció: doktoranduszokat, tehetséges egyetemistákat sikerült megnyerni a természetvédelem számára – részben a mi egyetemünk, tanszékünk jóvoltából. Elhatároztuk, hogy az ezredfordulón megpróbálunk leltárt készíteni, milyen állapotban van Magyarország természetes növényzeti öröksége. Elnyertünk egy kutatás-fejlesztési pályázati lehetőséget, amely abban az évben a legnagyobb összegű juttatás volt. A kutatómunka, amelynek projekt- és konzorciumi vezetője is voltam, 2002–2005 között számos egyetemi tanszék, kutatóhely részvételével történt. Jellemzi a vállalkozás nagyságát, hogy háromszáz terepi felmérő dolgozott évekig, majd következett a feldolgozás. Két nagy adatbázis készült el. Az egyik a növényfajokat veszi számba, hol fordulnak elő, és milyen állapotban vannak. Valamennyi Magyarországon élő növényfaj aktuális helyzetét rögzítettük – mintegy 2200-ról van szó. Eredményeinket atlasz formájában nyomtatásban is megjelentettük, újabban pedig elkészült a digitális változat is^[1], ami széles körben hozzáférhető. A munka másik része a növényzetről szól. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a megmaradt természetes növényzetünk milyen állapotban van. 284 ezer apró hatszögben rögzítettük az információkat, ebből is térképek sokasága készült, amelyeken a hazai növénytársulások, élőhelyek állapotát ábrázoljuk. E résznek is van honlapja,^[2] amit a szakemberek használnak is. Mindkét adatbázis az újabb szakmai munkák hivatkozási alapja. Aki ezentúl kutatást folytat, eddig megy vissza, úgymond ez a „0. kilométerkő”, ehhez viszonyít, ebből indul ki.

– Akadémiai doktori értekezésének címe – A magyarországi erdők természetessége – szintén magyarázatot igényel. Mit jelent ez a fogalom?

– Az ilyen típusú tudományos munkák akkor igazán jók, ha elméleti alapokból indulnak ki, amelyeket továbbfejlesztenek, de a nem túl távoli jövőben kapcsolódási pontokat találnak a gyakorlathoz. Saját akadémiai értekezésemet is így építettem föl. Nehéz elképzelni – de tegyünk egy gondolatkísérletet –, hogy a Földön nem élnének emberek. Ebben az esetben a mai Magyarország területének nagyjából 85 százalékát erdő borítaná, csak körülbelül 15 százalékán lennének vizek és más, fa nélküli élőhelyek. Ezzel szemben a tény: ma az ország területének csupán 20 százaléka „erdő”. Azért idézőjelben, mert a húsz százalék kétharmada emberi kéz munkája, például akácosok, nemesnyárasok, fenyvesek. A maradék egyharmad rész sem természetes állapotban él, mert ezeket az erdőket is használja az ember, kivágja, felújítja. Tehát kutatásaink során arra voltunk kíváncsiak, hogy a jelenlegi 20 százaléknyi erdőterületen valójában milyen állapotban vannak az erdeink. Erre találtuk ki a természetességi mutatót: viszonyítunk az ember nélküli állapothoz, és azt nézzük meg, milyenek az erdeink ahhoz képest. Közreadásakor kissé felborzolta a kedélyeket erdész szakmai körökben, mert addig csak mennyiségi mutatókkal jellemezték a helyzetet: hány hektár erdőnk van, hány köbméternyi faanyag van benne, mennyi az évi növedék. Amit mi kidolgoztunk, minőségi mutató, mégpedig olyan, amilyen korábban nem volt. Azért fontos a kettős egybevetés, mert a mennyiségi mutató a minőségivel együtt sokkal jobban fejezi ki a változást, hívja fel a figyelmet a tennivalókra. Ami különösen jelentős: a szakma az első fenntartások után elfogadta a hasznosságát, és már tartalmazza is a 2009-es erdőtörvény. Amikor felmérések készülnek, meg kell állapítani az erdők természetességét, s ami különösen fontos, hogy az nem romolhat tovább. Számomra azonban a lényeg, hogy nem csupán elméleti kutatást végeztünk, hanem kapcsolódtunk a gyakorlathoz, eredményünk törvényben megfogalmazott fontos szempont lett a gyakorló erdészek számára. Nem mindenki örül ennek, mert a munkát minősíti, egyben korlátoz is, viszont elősegíti erdeink megőrzését.

– Az elmondottakból úgy tűnik, a tudományos eredményeket többféleképpen lehet hasznosítani. Egyrészt az elméleti képzés keretében, az egyetemi oktatásban, ami viszonylag egyszerűnek látszik, mert csupán döntés kérdése. Másrészt az új eredményeket el kell juttatni a szakmát gyakorlatban művelőkhöz, ami már nehezebb lehet. Hogyan tudják ezt megvalósítani?

– A kérdés jogos, mert a kutatómunka eredményét tudományos közleményekben, idézettségben mérik, ezek helye a nemzetközi szakirodalom, többnyire angol nyelven. Lássuk be: a szakma gyakorló művelői közül csak egy szűk réteg olvas ilyeneket. Ezért nagyon fontos a jelenlét a magyar nyelvű szakirodalomban, és nem csak a szűken vett szakfolyóiratokban, hanem a népszerűsítő kiadványokban, sőt napi- valamint hetilapokban, folyóiratokban is. Új lehetőségeket teremt a világháló, az interneten elképesztő gyorsasággal terjedhetnek a tudományos érdekességek, tudományos eredmények is. Amit mi helyben megtehetünk, segítünk fiatal kutatóinknak eredményeik közreadásában. Intézetünk keretében több tudományos periodikát indítottunk el: a Tilia címűt 1994-ben, a Flora Pannonica címűt 2003-ban. Előbbi nagyobb lélegzetű tanulmányokat, monografikus feldolgozásokat, többek között doktori értekezéseket közöl a növényrendszertan és a vegetációtan területéről, utóbbi a magyarországi flóra különböző feldolgozása során született részeredményeket adja közre. Megemlítem még a legújabbat is, a Silva naturalis első száma 2013-ban jelent meg. A korábbiakhoz hasonlóan ez is pályázathoz kapcsolódik. E periodika célja a természetes erdő dinamikájának feltárása, hogyan működik „magától” az erdő – immár évezredek óta. Ha az erdész ezt ismeri, alkalmazza, nagy hibát aligha követ el. Reményeim szerint hallgatóink e periodikák révén a publikálás erejével, örömével is megismerkedhetnek, később más fórumokon is közreadják tudásukat – legalábbis a vezetésemre bízott doktoranduszok munkássága nyomán ezt igazolva látom. Meg kell említeni a tudománynépszerűsítő folyóiratokat, a tudományos egyesületek kiadványait, ezek is hozzájárulnak a szakmai eredmények megismeréséhez.

– Látok itt, az asztalon „erősebb” kiadványokat is: a Vörös Lista feltehetően a veszélyeztett növényeket sorolja föl, de Kék Listáról, Fekete Listáról még nem hallottam. Ezek mit tartalmaznak?

– Fontos kiadványok. Vörös listákat, vörös könyveket a tudományos műhelyek az 1960-as évek közepétől állítanak össze világszerte – rendszertani kategóriákra, élőhelytípusokra vagy adott területekre. E dokumentumok feladata az, hogy a veszélyeztetettség mértékéről számot adjanak, az illetékesek figyelmét felhívják. Az a Vörös Lista, amelyet a Soproni Egyetem Kiadó jelentetett meg az én összeállításomban, Magyarország veszélyeztetett fa- és cserjefajait tartalmazza. Mivel a fajok kipusztulását valószínűségi folyamatként kezeljük, ezért a veszélyeztetettségi, fenyegetettségi kategóriákba történő besorolás nem más, mint kipusztulási kockázatbecslés. Tehát a veszélyeztetettségi kategória azt mutatja meg, milyen valószínűsége van adott faj adott területen történő kipusztulásának. Ez, sajnos, nem csupán feltételezés: a legújabb listákban nem szerepel már például komlógyertyán, feketedő fűz, bérci ribiszke, tőzegrozmaring. A lista felsorolja a jellemző veszélyforrásokat is. Ezek közé tartozik például az intenzív erdőgazdálkodás vagy a túlszaporított nagyvad-állomány. Külön fokozat a súlyosan veszélyeztetett, sebezhető növények csoportja, amelyek egyedei még fellelhetőek ugyan, de ha nem vigyázunk, már nem sokáig.

– És a másik két könyv?

– A Kék Lista azokat a fajokat sorolja fel, amelyek esetében éppen ellentétes folyamatok történtek, tehát állapotuk javult. Ilyen azonban hazánkban alig-alig van. Másként fogalmazva: a ritka fa- és cserjefajokért keveset tettünk. A Fekete Lista pedig azokat a fafajokat és cserjéket tartalmazza, amelyek veszélyt jelenthetnek más növényekre, a gazdálkodásra, környezetünkre. Ezek többsége inváziós faj. Ilyen például az akác, a zöld juhar, az amerikai kőris.

– Az inváziós fajokról, amit az imént említett, sokat hallunk mostanában. Mit jelent a kifejezés, miért káros az ilyen növény? Hiszen ma például az akácot is közéjük sorolják, holott sokáig magyarként tekintettünk rá, szinte ősfaként.

– Inváziós (magyarul özön-) egy növény-, gomba- vagy állatfaj, ha az adott területen behatolónak számít, tehát nem őshonos, s rövid idő alatt meghódítja, esetleg fel is borítja a korábbi ökológiai egyensúlyt. Éppen ez utóbbi miatt nem kedveljük az inváziós növényeket, mert ha nem is megjelenésük után rögtön, hanem hosszabb-rövidebb idő elteltével, agresszivitásukkal okoznak gondot a természeti környezetben, a gazdálkodásban. Növények esetében például előfordul, hogy távoli földrészekről különleges dísznövénynek hoznak be – többnyire engedély nélkül – néhány példányt, ami aztán kedvező körülmények hatására elkezd szaporodni, terjedni. Ez sokszor már annak sincs kedvére, aki behozta, de ha egy folyamat elindul, nem mindig lehet ellenőrzés alatt tartani. Az akácot például díszfának hozták be Észak-Amerika keleti részéből. Éppen saját kutatásaim során derült ki, hogy először csak az 1630-as évek végén jelent meg Európában, Angliában. Való igaz, az akácvirágzás látványa, illata kellemes, de az ára nagy. Magyarországra az első akácfák az 1710-es években érkeztek, 1751-ben létesítették az első akácállományt Komárom mellett. Jó felújulóképességét, igénytelenségét látva az 1800-as években a futóhomok megkötésére kezdték használni. A vége az lett, hogy ott is elterjedt, ahol nem kellett volna. Ráadásul 1949-ben az országos fásítási akció is felkarolta. Ma a magyar erdők negyede akácos. Ami még nem volna baj, de ha jobban szemügyre vesszük, kiderül, hogy harmadának létjogosultsága sem lenne. Olyan rossz adottságú területen él ugyanis, hogy maga az akác is szenved. Ezeket hívjuk akáctemetőnek, bár a szakma az elnevezést nem szereti. Ennek fordítottja is ugyanúgy gond, mert olyan jó adottságú területeket is elfoglal, amelyek sokkal jobb hasznosítást tennének lehetővé. Ez nagy luxus. További megfigyelés, hogy szinte már nincs is olyan erdőrészletünk, amelybe – erős inváziós képessége miatt – nem jutott el az akác. Ahol megtelepedett, nagyon nehéz megszabadulni tőle, több erdőgazdaságunk tízmilliókat költ arra, hogy az akácot kordában tartsa. Nem sok sikerrel. Hallhatjuk a Nyírség aranyaként is emlegetni az akácot, de ez egyoldalúan kijelentve félrevezető. Amikor megítéljük, a kedvező és a káros hatásokat egyaránt mérlegre kellene tenni. Megjegyzem, már Selmecbányán is – tehát több mint száz éve – foglalkoztatta a szakembereket az „ákáczkérdés”, és azóta nemhogy javult, még romlott is a helyzet. Így érkezett el 2014, amikor hazánkban ismét akácvita robbant ki, ami az Európai Unióig gyűrűzött. Politikai háttere lett, amelyhez – sajnálatos módon – egyes erdészkollégák is asszisztáltak, sokakat megtévesztve. A következmény, hogy az akácot hungarikumnak választották. Ami képtelenség: egy észak-amerikai inváziós fafaj hungarikum… A vitát nem politikai, hanem szakmai érvek alapján kellett volna eldönteni.

– Térjünk át kellemesebb témára! Talán nem mindenki tudja a megyében, hogy „Az év fája” mozgalmat ön indította el. Minden évben tanulmányokat és népszerűsítő füzetet szentel a díjazott fának. Honnan vette a példát?

– Itt el kell oszlatni egy félreértést, pontosabban tisztázni szükséges. Ugyanis két különböző kezdeményezés vegyül a köztudatban. Az év fája az egyik, amit az Ökotárs Alapítvány menedzsel. Egy bizonyos nagy, vagy híres fa kiválasztását célozza, amely valamilyen szerepet tölt be az ott élők mindennapjaiban. Jelölést a közösségek tehetnek, zsűri választja ki azt a szűkebb kört, amelyre aztán az interneten szavazni lehet. 2019-ben egy kaposvári kocsányos tölgy lett Az év fája, amelyet kilencven évvel ezelőtt ültettek, Szabadságfa néven ismert. A másik akció az Országos Erdészeti Egyesülethez kötődik – amelynek meghirdetésében a kezdetektől, 1996-tól fogva részt vettem. A kevéssé ismert őshonos fafajok közül egynek a kiválasztására irányul, amelyet a meghirdetők három javaslatából az internet közönsége tehet meg. 2019-ben a fehér fűz, a fehér nyár és a sajmeggy közül lehetett választani, s az utóbbi lett Az év fafaja, amit egy évig népszerűsítenek a szakemberek továbbá az érdeklődő közönség körében egyaránt. A félreértést az okozza, hogy a közbeszédben ez utóbbit is az év fája kifejezéssel illetjük, mert a pontos név túl bonyolult lenne. A kezdeményezés egyébként németországi minta, illetve Az év madara választás alapján indult.

– Mindkét akció érdekes, bár a konkrét híres fa kiválasztása mintha ismertebb lenne, jobban mozgósítaná a szélesebb közönséget, a fafaj pedig inkább a valamilyen szinten hozzáértők érdeklődését válthatja ki. A megyéből minden évben jó javaslatokat küldenek, de még nem nyertek. Szakmai szemmel milyennek látszanak az otthoni esélyek?

– Sok értékes fa van Szabolcsban, Szatmárban, Beregben, bizonyára előbb-utóbb lesz kiválasztott is. A szamosszegi ezüst juhar, a Balkány-Csiffytanyán látható mamutfenyő, a nyírbátori kocsányos tölgy a legkiválóbb nevezetes fák közé tartozik. Sajnos, egyre többször érkezik hír, hogy nem vigyáznak még az ilyen emblematikus fákra sem, hiszen nem elég, hogy a nagyari Petőfi-fába villám csapott, utóbb tüzet raktak a megroskadt kocsányos tölgy üreges törzsében. Nevezetes a szabolcsbákai öreg hárs, az ország legidősebb hársfája. Sajnos sorozatosan érik csapások. A nyolcvanas években a vezérágát levágták, abból állítottak májusfát a falu legényei. Később a kiodvasodó részében tüzet gyújtottak, legutóbb pedig a földre hajló ágait feldarabolták. Holott utóbbi ritka jelenség volt, mert az ágak meg is gyökeresedtek. Nem csoda, hogy ez a matuzsálem is az utolsó napjait éli. Több mint négyszáz évig díszlett a szőlőhegyen, s most a civilizáció jelen szakaszában épp az ember pocsékolja el. Holott egy ilyen különlegesség ápolást, gondozást érdemelne. Hasonlóan meg vannak számlálva a császlói somfa életének napjai is. Ezek nagyon elszomorító dolgok.

– A magyarországi faóriások és famatuzsálemek összeírása hasonló az előzőkhez, de kedvezőbb a helyzet. Hány ilyen nevezetes fáról tudunk?

– A nagy és idős fák sok embert érdekelnek. Nekem is kedvenc foglalatosságaim közé tartozik ezek feltérképezése, megismertetése az érdeklődőkkel. Ez olyan terület, amelynek révén a tudományból kilépve a nem szakmabeli emberekhez is eljuthatunk. A mozgalmat nem én kezdtem, csak felélesztettem, 1990 óta koordinálom. Adatbázisunkban most több mint négyezer faegyed adatai lelhetők fel. Az összeírásban az újrainduláskor több mint száz fiatal vett részt, általános iskolásoktól egyetemi hallgatókig. Az adatok sorában szerepel a település neve, a fa kora, kerülete, magassága, hogy beteg vagy egészséges, vannak-e mellette fiatal példányok, s így tovább. Az eredmény nyilvános, az interneten is megtalálható^[3], de egy szép könyvet is megjelentettünk a nagy és öreg fákról. Időről időre felhívjuk a figyelmet ezekre a kincsekre, amelyek folyamatosan pusztulnak. Sajnos sorra kudarcot vallunk, főként azért, mert a szakterületnek nincs országos felelőse. Nem tartozik minisztériumhoz, közhivatalhoz, nincs, akihez fordulhatnánk ez ügyben. Legföljebb annyit tudunk tenni, hogy újságcikkeket jelentetünk meg, rádió-, tévémegjelenést kezdeményezünk. Ilyenkor megnyugszunk, hogy tettünk valamit, felhívtuk a figyelmet, de ténylegesen nem tudunk tenni semmit. Néha fájó az érdektelenség vagy tudatlanság. Van erre egy nyíregyházi történetem is. A múlt század harmincas éveiben felívelőben volt a nyíregyházi labdarúgócsapat karrierje, a sikereket megörökítendő az egyesület és a szurkolók 11 gyönyörű fehér nyárfát ültettek a játékosok tiszteletére. A történelem viharai során tíz fa elpusztult, de egy – amelyet vélhetően a kapus tiszteletére ültetettek – jó egészségben átvészelte a nehéz esztendőket. 1998-ban védetté nyilvánították, esélye volt, hogy mementóként megél még jónéhány évtizedet. Jobb helyeken az ilyet óvják, bekerítik, megjelölik, kiírják mellé a focisták nevét, akiknek tiszteletére ültették. A Bujtoson – a volt SZÉSE sportpályán – fondorlatos módon, az éj leple alatt pusztították el, mert „útban volt” egy bevásárlóközpont parkolójának építésekor. Pedig nem kellett volna nagy találékonyság ahhoz, hogy kikerüljék, megóvják, a faegyed ugyanis a tervezett kertészeti részleg előtt állt, így jelenlétével annak funkcióját hangsúlyozhatták volna.

– Jó esetben meddig élhet egy fa Európában?

– Nehéz erre válaszolni, mert egy famatuzsálemnél csak becsülni tudjuk a kort. Egészséges fák esetében százötven esztendeig aránylag biztonsággal meg tudjuk mondani az évek számát, fölötte már nagy a tévedés lehetősége. Szerencsére sok helyen vannak írásos emlékek arról, hogy mikor, milyen alkalomból ültettek egy bizonyos fát. Családi irattárak, levéltárak, helytörténeti munkák, irodalmi alkotások, újságok – mindegyikre van példa, érdemes búvárkodni. A szakirodalomból ismert, hogy a tölgyek, különösen a kocsányos tölgy, hat-nyolcszáz évet is megél. A fehér nyár kétszáz-kétszázötven évig élhet. De, hogy konkrétumot is mondjak: a már említett szabolcsbákai öreg hárs négyszáz évnél biztosan idősebb. Jobb sorsa van a cégénydányádi kastélypark óriás platánjának. 185 évesnek tartják, fatörzsének körmérete meghaladja a hét métert, magassága csaknem negyven méter, szinte saját élővilága van. Nemrégiben különleges gondozásban részesült: alpinista technikával stabilizálták csaknem ötven méter átmérőjű lombkoronájának főbb tartóágait. Ez a matuzsálem méltó versenytársa a jóval ismertebb kétszáz éves margitszigeti ősplatánnak.

– Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több híres erdő található: például a Sóstói-, a Bockereki-, a Baktai-erdő. Mit jelentenek ezek az erdők tudósának?

– Régtől fogva ismerem ezeket az erdőket és látom, hogyan változtak az utóbbi időszakban. Vannak még olyan erdőtömbök, amelyek természetszerű állapotban maradtak meg. Ezek közé tartozik például az említetteken kívül a Fényi-, a Lónyai-erdő nagy része is. Viszont azt is látni kell, hogy ezek területe az utóbbi évszázadokban lényegesen csökkent. Azért, mert a kocsányos tölgyesek helyébe – sajnálatos módon – gyorsan növő fafajokat ültettünk. Leginkább az akác özönlötte el a megyét, mellette a nemes nyár hódít, illetve az erdei- és a feketefenyő. Ezek mind tájtól idegen fafajok, mégis ilyenek uralják már, elsősorban a nyírségi területeket. Az a baj, hogy az akácos, a nemesnyáras, a kultúrfenyves élővilága nagyon szegényes. Ezek az erdők rekreációs szempontból nem jelentenek semmit, ilyenekbe az emberek nem mennek kirándulni, csupán faanyag-termesztésre jók. Ezért is lenne fontos, hogy a megmaradt természetszerű erdeinket megőrizzük. Ez azonban még a legszükségesebb mértékben sem sikerül. A Sóstói-erdő, a Baktai-erdő, de még a debreceni Nagyerdő is nagyon rossz állapotban van. Ennek lehetnek termőhelyi okai, például a talajvízszint csökkenése, de az erdészeti hozzáállás sem olyan, amilyet ezek az erdők megérdemelnének. Úgy tűnik, túl erős lett az a szempont, hogy az erdő főképpen faanyag-termesztésre kell. Legalábbis a legtöbb erdész szempontja ez. Nekünk, természetvédőknek pedig az, hogy jó állapotban, önfenntartó módon megőrizzük erdeinket. Kétségtelen, két érdek ütközik: az erdőgazdálkodásé és a természetvédelemé. Amíg ez az ellentét kibékíthetetlen, addig romlani fog az erdők állapota. Sajnos, a közeljövőben nem számítok változásra. Pedig látni lehet a példát: a Ricsikai-erdő nem is olyan régen még szép kocsányos tölgyes volt, ma pedig akácos. Nem mindegy.

– Publikációiból kitűnik, környezetében is látszik, beszélgetésünk során is többször szóba került már, hogy nagy Selmecbánya-rajongó. Hogyan alakult ki ez a vonzódás egy Nyírségből indult, az Alpok alján gyökeret eresztett pedagógus-erdészben?

– Ez összetett dolog. Amikor az ember először lép be a soproni egyetem főépületébe, akarva-akaratlan erőt vesz rajta a selmeci hatás. Mindenki tudja, hogy 1919-ben, miután Selmecbánya Csehszlovákiához került, a Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola – értékeit mentve már a trianoni aláírásokat megelőzően –, Sopronba települt át professzorostól, diákostól, könyvtárral, sokféle eszközzel. És hozta magával az 1735-től gyakorolt hagyományokat. Ezeket ma is őrzi az egyetem, erősítik az összetartozást, a közösségi érzést. Aki életében csak egyszer is járt az elragadó szépségű Selmecbányán, a látványt élete végéig megőrzi, aki csak egyszer vett részt Sopronban balekkeresztelőn vagy valétáláson, aligha felejti el, különösen, ha nemcsak nézője, hanem részese volt az eseménynek. Velem is sok minden történt az évtizedek során, de életem legnagyobb elismeréseként éltem meg, hogy 1981-ben valétaelnök lehettem évfolyamomban, évfolyamtársi közfelkiáltással.

– Ez esetben nem mehetünk el magyarázat nélkül, hogy mi is az a nevezetes valéta, a korsó- és szalagavató szakest…

– A valétálás, a diák-élettől való búcsúzkodás hazai szokása a selmecbányai akadémiáról származik. Ennek módosulása a ballagás, amely a II. világháború végétől – immáron soproni közvetítéssel – általánosan elterjedt a hazai közép- és felsőfokú oktatási intézményekben, mára már az óvodákban, általános iskolákban is. A név a latin (bene) valete szóból ered, mely magyarul annyit tesz: Isten veletek/éljetek boldogan! Az első valétálás (vagy röviden valéta) föltehetően 1830-ban volt Selmecbányán, legalábbis írásos emlékünk erről maradt fenn. Sopronban a valétálás estéjén (napszálltakor) a végzősök és az őket búcsúztató alsóbb évesek az egyetem főépülete előtt sorakoznak fel, természetesen ezen ünnepi alkalomból a hozzátartozók is elkísérik őket. A rektor és a valétaelnökök ünnepi beszéde után a búcsúzók átadják az egyetem zászlaját a búcsúztatóknak, majd a rektor kitárja az egyetem kapuját, s a valétamenet megindul. A diáknótákat éneklő lassú menet a Főtérre tart, útjukat a polgári házak ablakaiban égő gyertyák keretezik. A főtéri polgármesteri búcsúztatást valétabál követi, ahol éjfélkor a valétánsok leveszik a szalagjukat, s a valétaelnök is átadja tisztségét. Az ünnepségsorozat része, hogy a búcsúzó hallgatók korsókat készíttetnek (leginkább agyagból, de üvegből is, ez minden évfolyam saját döntése, a lényeg, hogy a korábbiaktól különbözzön). Ezeket a korsó- és szalagavató szakesten avatják fel, s velük az arra érdemes tanárokat is meg szokták ajándékozni. Nekem hatalmas korsógyűjteményem van. Egyfajta elismerés, hogy miközben a legszigorúbb oktatók egyikének tartanak az egyetemen, minden évben kapok újabb korsókat. Hogy összesen hány darab van, nem tudom, de azt igen, hogy huszonnégy folyóméternyi, ugyanis a könyvszekrények együttes hossza, amelyek tetején állnak, éppen ennyi. Itt az ideje gondolkodni, hogy ha még megtisztelnek diákjaim, 2020-ban hová helyezem el az újabbakat…

– Az érzelmi kapcsolat nyilvánul meg abban is, hogy könyvet, pontosabban könyveket írt Selmecbányáról. Ezek személyes tapasztalatokon vagy kutatásokon alapulnak?

– Mindkettőn, de tágabb keretbe helyezném a választ. Oroszi Sándor barátom évfolyamtársam volt az egyetemen, az ő történészi, történelmi érdeklődéséből jutott nekem is. Sokat, szívesen dolgozunk együtt. Miközben az én pályám gyakorló erdészként indult, ő a Mezőgazdasági Múzeum munkatársaként kezdett, majd erdész-történészként képviselte az erdésztársadalmat évtizedeken át, szakértőként mutatva be az erdőgazdálkodás történetét. Pályánk tehát kettéágazott, de a kapcsolat megmaradt. Külön-külön is számos könyvet írtunk, de Selmecbánya mindig összehozott bennünket, s ennek gyümölcse immár négy mutatós – és remélem, tartalmas – könyv. A negyedik éppen most jelent meg, a 100. évfordulóra. Ez egy nagy, albumszerű 400 oldalas munka, amiben a város történeti nevezetességeit mutatjuk be, mégpedig akként, hogy a száz esztendővel ezelőtti Selmecbányára kalauzoljuk az olvasót. Nekünk ugyanis főképpen az az érdekes, amikor az erdészképzés még ott volt. Nagy öröm számunkra, hogy korábbi könyveink is értéket képviselnek, ugyanis amikor Selmecbánya történelmi belvárosa 1994-ben az UNESCO világörökség részévé vált, első könyvünk hivatkozási alap volt, az abban foglalt tényeket, megállapításokat felhasználták a felterjesztés megírásához. Szintén jóleső érzés, hogy 2014-ben a selmeci diákhagyományokat – kezdeményezésemre – fel tudtuk vetetni a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékébe. Talán joggal feltételezem, hogy a mi rajongásunkat sikerül átörökíteni hallgatóinkba, minden diákunk a selmeci diákhagyományok részese, őrzője, ápolója. Többek között ez a mi egyetemünk, karunk különlegessége, ami ma nagyon ritka.

– Amikor ír, hogyan választja a témáit? Egyáltalán: szeret írni? Mikor van erre ideje?

A tudományos életben nagyon fontos, hogy kutatásaink eredményeit másokkal is megosszuk, ezért az írás a napi munka része. A szakma, esetemben a dendrológia, erdőkutatás természetesen elsőbbséget élvez, de kutatás közben nem lehet figyelmen kívül hagyni a fő cél mellett látókörbe kerülő további tényeket sem, amelyek között sok lehet a mások számára is érdekes. Ilyenek például a történelmi kapcsolódások, így például kedvenc területem az erdészet- és botanikatörténet is. A sok publikáció ellenére nem írok könnyen. Előfordul, hogy egy közleményre évtizedekig készülök. Vannak dobozaim, dossziéim, amelyek egy-egy területet ölelnek fel. Ezekbe gyűjtöm a kutatási eredményeket, publikációkat, minden olyan tényt, adatot, ami hasznos lehet. Amikor úgy érzem, „megérett” a publikálásra egy téma, akkor veszem elő a gyűjtést, a friss elemzés alapjaként. A folyamat minden eleme fontos, a gyűjtéstől az érlelésen át a megírásig. Az erdőkutatás egyébként is olyan téma, amelyben hosszú távú folyamatokat kell bemutatni, egyik napról a másikra nem lehet eredményeket produkálni. Egyébként van egy latin szentencia: Nulla dies sine linea, azaz egyetlen nap se múljon el (toll)vonás nélkül. Igyekszem ehhez tartani magam, valóban kevés olyan napom van, amikor nem írok. Ezt többnyire otthon, este teszem, mert az íráshoz nyugalom kell, az egyetemen pedig nem lehet bezárni az ajtót. Mindig adódik valami intézni való, ha más nem, egy telefonhívás, és az ember kizökken a gondolatmenetből, könnyen zaklatottá válik az írás, amit utólag nehéz helyrehozni. Általában szeretem az írásokat papíron, kinyomtatva látni, számomra a könyv ma is pótolhatatlan. Vallom, hogy csak a könyv kapcsol múltat a jövőbe. Régi szakkönyvekből komoly gyűjteményem van, a legrégebbi botanikai témájú ritkaság az 1700-as évekből való. Számomra a könyveket már a polcról kiválasztani is jó érzés, nemkülönben kézbe venni, lapozgatni. Természetesen használom az internetet, számítógépet is, de jobbára csak napi, praktikus feladatokra.

– Térjünk vissza a szülőföldhöz! Vannak kapcsolatai Nyíregyházán, a megyében?

– Családi van, szakmai inkább csak volt, főképpen pályakezdésem idején. Amikor Sopronba költöztem, ahol családot alapítottam, megritkult a szabolcsi kapcsolat. Egyszer vett újra lendületet, amikor 2004–2010 között Kaknics Lajos volt a Nyírerdő Zrt. vezérigazgatója, erdőmérnök, maga is egykori soproni diák. Ekkoriban értékes szakmai könyvek születtek a cég mecenatúrája révén, például monográfia a Bockereki-, a Baktai-, a Sóstói-erdőről, növény-, gomba- és állatvilágukról, történetükről. Ezek időtálló munkák. Hasonlókat terveztünk a debreceni Nagyerdőről, a Guti-erdőről, de a vezetőváltás után az együttműködés megszakadt, ma már legfeljebb alkalminak mondanám.

– Egyetemi dolgozószobáját szépszámú trófea díszíti. Kedvtelésből vadászik?

– Egykori egyetemi társaimmal alakítottunk vadásztársaságot. A vadászatok többnyire baráti találkozások az idényben, a vadászatokon csak az évfolyamtársi körben érzem jól magam, más emberekkel együtt vadászni ódzkodom. Gyakoribb, hogy horgászom. Már gyermekkoromban is voltak akváriumi halaim, gondoztam, megfigyeltem azokat. Akváriumom most sem csak a munkahelyemen van, hanem otthon is. A halak szeretetével beoltottam Tamás fiúnkat is, mint ahogy én is édesapámtól örököltem a horgászat szenvedélyét. Az az igazi, amikor három Bartha ül a parton, s beszélgetünk. Ám ha megmozdul a bot, feszült csendben figyeljük a kapást.

– Mi volt a legemlékezetesebb zsákmány?

– Nagykálló mellett horgásztunk, szokás szerint hármasban. Azon a napon közel egyidőben volt mindannyiunknak kapása, egymás közelében fárasztottuk a halakat, végül három öt kiló körüli pontyot fogtunk. Nagy élmény volt. Ezt azonban felülmúlta 2019 szeptembere. Ugyancsak nagykállói horgásztúrán öt nap alatt tizennyolc hal akadt horogra, mind tíz kilogramm fölötti. A zsákmány felét atyám segítette partra.

– Ezek szerint gyakran jár „haza”, pedig az majdnem ötszáz kilométer…

– Azt nem mondanám, hogy gyakran, de rendszeresen. Hol édesapám, hol én veszek egy hétvégi bérletet, s olyankor a tóparton beszéljük meg a világ sorát.

– Sopronban csak az egyetemnek és családjának él, vagy beépült a város társadalmi életébe is?

– Nem lehetett kimaradni. Egykori professzorom, Kubinszky Mihály hamar bevont a városszépítő egyesület munkájába, ahol értékes emberi kapcsolatokra találtam, s már fiatalon alelnöke lettem. Ebből következett az együttműködés a Soproni Szemlével, amelynek előbb szerkesztő bizottsági tagja lettem, jelenleg pedig a kuratórium elnöke vagyok. Külön megtiszteltetés, hogy a Kitaibel Pál Természettudományi Asztaltárság tagságára is érdemesnek tartottak, pedig ott a többség tősgyökeres – ráadásul idős – soproni polgár, akik között 63 évemmel én vagyok a legfiatalabb. Nem soproni kapcsolat, de megemlítem: szívügyem az Őrség. Még 1984-ben hárman – egykori hallgatók – megvettünk egy öreg parasztházat Szalafőn. Amint megismertük a gyönyörű vidék mérhetetlenül hátrányos helyzetét, elhatároztam, hogy pihenés közben – a megfelelő szakemberek bevonásával – összegyűjtjük a megvédendő értékeket. Tíz kötetnyi, minden részterületet felölelő tanulmányt adtunk át a minisztériumnak. 2002-ben koronázta siker önkéntes munkánkat: nemzeti parkká avatták az Őrséget, ami azóta sokat segített a térség felemelkedésében.

EREDETILEG MEGJELENT A SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE 2020. TAVASZI (1). SZÁMÁBAN

Lábjegyzetek

1.   http://floraatlasz.uni-sopron.hu ↑

2.   http://novenyzetiterkep.hu ↑

3.   http://oregfak.emk.nyme.hu ↑