„Az egyház a családok családja”

Új elnököt választott szeptemberben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Veres András, a Szombathelyi Egyházmegye püspöke személyében, akit erős szálak kötnek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez is: Pócspetriben született, Nyíregyházán szentelték pappá. Az 56. évében járó püspök pályaíve emelkedő: egyházi tanulmányokat folytatott Egerben, Budapesten és Rómában, volt lelkipásztor, teológiai tanár, a Pápai Magyar Intézet rektora. II. János-Pál pápa szentelte püspökké a Szent Péterbazilikában – immár 15 esztendeje. Veres Andrással elnökké választása és az októberi püspöki szinódus után beszélgettünk Budapesten.

– Első kérdésünk – napjaink aktualitásai előtt – Ferenc pápa tervezett magyarországi látogatásáról szól. Az egyházfő Áder János köztársasági elnök meghívását 2013 szeptemberében fogadta el. A meghívás alapja, hogy 1700 éve az egykori Savariában, a mai Szombathelyen született Márton püspök, Európa egyik legismertebb szentje. Az évforduló 2016-ban lesz. Tudhatunk-e már részleteket, Magyarországra látogat-e jövőre Ferenc pápa?

– Természetesen arra készülünk, hogy a jeles évforduló esztendejében Magyarországon köszönthessük Ferenc pápát. Októberben a Vatikánban tartott családszinódus idején alkalmam nyílt arra, hogy a Szentatyát közvetlenül is megkérdezhessem: eleget tud-e tenni a fölkérésünknek. Nagyon diplomatikusan – mintegy elhárítva a konkrét válaszadást – arra utalt csak, hogy az argentínai Buenos Airesben az ő korábbi katedrálisa is Szent Márton oltalma alatt áll. Megkérdeztem a látogatás lehetőségéről Pietro Parolin bíboros urat, a vatikáni államtitkárság vezetőjét is. Ő azt mondta, foglalkoznak a magyarországi meghívással, de még nem tud pontos választ adni, mert a Szentatya külföldi útjainak 2016. évi terve csak később készül el.

– Az évforduló hazai előkészületei nyilván ettől függetlenül már korábban megkezdődtek…

– Igen. Az egyházmegyén belül előkészítő évet hirdettem, azzal a szándékkal, hogy híveinknek és papjainknak egyaránt lehetősége nyíljon arra, hogy egy esztendőn át a magunk belső, lelki építkezésével törődjünk. Így minden plébánián az ereklye jelenlétében megszervezték híveink számára az imádságos együttlétet. A papi továbbképzéseken is előtérbe helyeztük a Szent Mártonnal kapcsolatos ismereteket. Ennek egyik jelentős programja volt a szeptemberi egyházmegyei zarándoklat Tours-ba,ahol híveink is szép számban vettek részt. Úgy gondolom, akik eljöttek, lelkileg megerősödve készülhetnek a nagy ünnepünkre. A jubileumi esztendő számunkra novemberben, hivatalosan Szent Márton napján kezdődik. Azért hangsúlyozom a hivatalos jelzőt, mert az ünneplések az egyházmegyében már néhány nappal korábban megkezdődnek. Maga a jubileumi év idén november 11-étől a jövő év november 11-éig tart. Talán az is érdekes, vagy fontos lehet, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia országosan is meghirdette a Szent Márton Jubileumi Esztendőt, és ehhez a kezdeményezéshez a magyar kormány is csatlakozott. Bízom abban, hogy az egyháznak és a kormánynak együtt sikerül majd olyan szép programokat megvalósítani, amelyek Magyarország határain belül – itt a történelmi határokra gondolok –, minden ember, köztük a nem hívők számára is üzenetértékűek lehetnek. Szent Márton élete, lelkisége ugyanis nem csak a hívő embereknek fontos, a nem hívők is profitálhatnak belőle. Szükségünk is van arra, hogy Szent Márton lelkületét: a szolidaritást, az egymásra figyelést, a békeszeretetet, a másik ember felé fordulást – ahogy mindezeket az egyházmegyében az előkészületek programjában gyakoroljuk –, az ország figyelmébe is ajánljuk. Örömmel vesszük azt is, hogy sorozatosan jelentkeznek olyan zarándokcsoportok, amelyek papok, püspökök vezetésével érkeznek majd hozzánk. Legutóbb, amikor egyházmegyei zarándokcsoportunkkal Franciaországban jártunk, Tours püspöke is jelezte, hogy májusban népes csoporttal kíván elzarándokolni Szombathelyre. Remélem, tudunk majd számukra olyan méltó körülményeket teremteni, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy lelkileg töltekezni tudjanak, és jó hírünket vihessék.

– Még mielőtt az aktualitásokról beszélnénk, kérem, körvonalazza a Katolikus Egyház magyarországi jelenlétét!

– Magyarországon a katolikusság számaránya, a 2011. évi népszámlálási adatok szerint körülbelül a lakosság hatvan százaléka. Az országban a hagyományos tagolódás alapján öt főegyházmegye (érsekség) működik, székhelyük Eger, Esztergom-Budapest, Kalocsa, Veszprém, továbbá az új Hajdúdorogi Görögkatolikus Főegyházmegye (metropólia) Debrecen székhellyel.Annak ellenére, hogy hazánk területe nem nagy, az egyes érsekségek sajátos helyzetben működnek, szinte mindegyiküknél máshová kell helyezni a lelkipásztori élet súlypontjait.

– Kérem, emeljen ki néhány fontos teendőt!

– Ami mindenütt fontos része a lelkipásztori munkának – és a családszinódus után még inkább az –, a házasság és a család segítése, amelyet az eddigieknél is tudatosabban kell művelnünk. A házasság és a család két olyan alapvető emberi közösség, amely nélkül nem tud az ember teljes, boldog életet élni. Ezért gondolom azt, hogy ha erre a két területre helyezzük a hangsúlyt, akkor mindenképpen jót cselekszünk. Mindezek mellett a jövő nemzedékének nevelése, az egyházi iskolák fejlesztése is kiemelkedő fontosságú. Nagy gondot fordítunk továbbá arra is, hogy részt vállaljunk az idősek gondozásában, általában a közfeladatok ellátásának segítésében. A Magyar Katolikus Karitász, a Máltai Szeretetszolgálat, a Római Katolikus Szeretetszolgálat vallási hovatartozás nélkül foglalkozik a rászoruló emberek támogatásával. Sokszor példaértékű szolgálatot vállalnak, amiről a nem hívő emberek is mind szélesebb körben tudomást szereznek.

– Térjünk át az idei eseményekre! A Magyar Püspöki Konferencia őszi ülésén választották elnökké. Milyen érzésekkel fogadta, hogy többes jelölés után önnek szavaztak bizalmat püspöktársai?

– Meglepetésszerűen ért, nem gondoltam a megválasztásomra. Próbáltam utólag átgondolni, mi vezethette a püspök atyákat a szavazásnál. Bizonyára döntő vagy meghatározó volt az, hogy korábban a püspöki konferencia titkáraként dolgoztam, tehát az ügymenetet, a feladatokat ismerem. A meglepetés napjai után megbarátkoztam a gondolattal, bár kétségtelen, hogy ekkora távolságról – Szombathelyről Budapesten –, ellátni a tennivalókat különlegesen nagy erőfeszítést és áldozatot igényel. Ám ha a püspök atyák megtiszteltek bizalmukkal, igyekszem a legjobb tudásom szerint és minden áldozatot vállalva megfelelni a feladatoknak.

– Mint már említette, nem ismeretlen területről van szó, hiszen mielőtt Benedek pápa a Szombathelyi Egyházmegye püspökévé nevezte ki, nyolc évig a konferencia titkára volt. Beavatná olvasóinkat, hogy mi a feladata a testületnek, hogyan írható le a konferencia és a püspökök kapcsolatrendszere?

– A második vatikáni zsinat határozott a püspöki konferenciák létrehozásáról. Így minden országban – vagy egy-egy nagyobb területi egységben – működik ilyen szervezet. Magyarországon tizenhét egyházmegye vezetője tagja a testületnek. Feladata, hogy az egész országra kiterjedően törekedjen olyan lelkipásztori terveket szőni, amelyek mindenki igényét kielégítik. Egyeztetünk olyan témákban, mint a liturgia; a liturgikus könyvek kiadásának joga is a püspöki konferenciáé, mint ahogy a Biblia kiadásának joga is. A katolikus egyetem szintén a püspöki konferenciához tartozik. Számtalan intézményünk van az oktatás, a szociális gondoskodás területén, ezeknek felügyelete ugyancsak a püspöki konferencia hatásköre. Az egyházmegyékben azonban minden megyéspüspök teljes felelősséggel rendelkezik, fölöttük a konferenciának nincs hatalma, mint ahogyan sokan az ellenkezőjét gondolják. Nekem elnökként az a feladatom, hogy a munkát összehangoljam. A Püspöki Konferencia évente négyszer, a köztes időben pedig az Állandó Tanács havonta ülésezik. Utóbbi négy főből áll: tagja az elnök, az elnökhelyettes és két további választott tag. A folyamatos munkát a konferencia titkársága látja el, amelynek vezetője a titkár. Ő jár el a napi ügyekben az elnök vagy a konferencia nevében, gondoskodik arról, hogy a Püspöki Konferencia által irányított intézmények jól működjenek.

– Kérem, beszéljen elképzeléseiről, amelyekkel munkához látott!

– Megválasztásomtól beszélgetésünkig csupán néhány hét telt el, és ez idő alatt viszonylag sokat voltam távol. Talán elegendő, ha az egyhetes egyházmegyei zarándoklatot említem Tours-ban, majd a háromhetes szinódust a Vatikánban. Az elmúlt hetekben mégis tudatosan törekedtem arra, hogy néhány gondolatot megosszak a püspöktársaimmal. Ezeket viszont szeretném még velük részletesebben megbeszélni, és amit közösen el tudunk fogadni, azzal állnék majd a nyilvánosság elé.

– Elnöki tisztsége okán megkerülhetetlen a kérdés: hogyan értékeli az állam és az egyház viszonyát, mely tendenciákat tartja a legfontosabbaknak?

– A rendszerváltás után alapvető változások következtek be: megszületett az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény, majd az országgyűlés 1991-ben törvényben szabályozta az államosított egyházi ingatlanok tulajdonviszonyának rendezését. 1997-ben a Vatikán és a Magyar Köztársaság megkötötte a Vatikáni Szerződést, amely szabályozza az egyházi intézmények állami finanszírozását és az ingatlankárpótlás lezárását. Én 1998-ban tértem haza a külföldi szolgálatból. Addigra – mint az előzőekből kitűnik – többször viharos időszakot is átélt az egyház és a kormány kapcsolata, de az azt követő nyolc évben, amíg a püspöki konferencia titkára voltam, szintén sok megoldandó feladat volt. Ezekhez képest jelenleg nyugodt, kiegyensúlyozott, békés időszakot élünk. Természetesen vannak most is ügyek, amelyekről az első megközelítésben nem azonos felfogással rendelkezünk, de ezeket egyeztetéssel mindig meg tudjuk oldani. Most az egyik ilyen nagy terület az új törvénykezés az egyházakról. A magyar kormány, illetve az országgyűlés ugyanis az egyházi törvény módosítására készül a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága és a Velencei Bizottság szempontjai figyelembevételével. A törvénymódosítás folyamatában, természetesen, a mi javaslataink is szerepelnek majd. Időszerű továbbá bizonyos átalakulás a szociális területen, ahol az egyházak a korábbinál jelentősebb szerepet vállalnának. Nagy téma a környezetvédelem, amelyet a pápai enciklikaszóhasználatával mi teremtésvédelemként említünk.

– Miért a teremtésvédelem kifejezést használja az egyház?

– A parlament felsőházi üléstermében a „Közös otthonunk a teremtett világ” címmel szeptember végén megtartott konferencián elmondottak magyarázzák ezt. Ott elhangzott: hitünk szerint minden teremtmény önmagában értékes. Az enciklika azért beszél a teremtésről, és nem a természetről, mert Isten szeretettervéhez van köze. Innen fakad az ember tudatos és szabad cselekvése, amiből viszont kötelességek is származnak. Az ember ezáltal rádöbben, hogy nem önkényura, hanem gondozója a világnak. Jelzésértékű, hogy a konferencián az államelnök úr is részt vett, és előadásával is megtisztelt bennünket. Róla tudjuk, hogy személyesen is elkötelezettje környezetünk védelmének. Ezt jelzi, hogy éppen a mi beszélgetésünk előtt a mai napon református püspök-társammal hivatalában fogadott, és arról folytattunk eszmecserét, hogy a közös felelősség közös cselekvést követel, így azt is, hogy vallástól, világnézettől függetlenül szót kell emelnünk élő bolygónk védelme ügyében. Most, a klímacsúcsrakészülve mindez különösen fontos, mert a csúcsértekezlet az egész világ számára meghatározó döntést hozhat a teremtésvédelemmel kapcsolatban. Még van tennivalónk, hogy minél több ember gondolatában, mindennapi cselekedetében megerősödjön a teremtés iránti tisztelet, a védelem, hiszen nem mindegy, hogy milyen világban élünk, illetve, hogy milyen világot hagyunk az utánunk következő generációknak.

– Ön nemrégiben azt nyilatkozta Ferenc pápa körleveléről, hogy eddig még egy katolikus egyházfő sem szentelt egy egész enciklikát a környezetvédelemnek. Jelentheti ez, hogy az egyház az eddigieknél erőteljesebben fordul a környezetvédelem felé?

– Igen. Remélhetőleg az újságolvasók is fölfigyeltek az utóbbi időszak eseményeire. Ferenc pápa nemcsak enciklikát adott ki, hanem az ENSZ közgyűlésen elmondott felszólalásában is kitért a környezetvédelem fontosságára. Októberben, a családszinódus zárása idején a nagy földrészek püspökei, bíborosai a Szentatyával együtt levelet írtak a klímakonferenciához, azt kérve: valóban történjen valami a francia fővárosban. Ne csupán szép gondolatok hangozzanak el megint a teremtésvédelemmel, a természetvédelemmel kapcsolatosan. Tíz pontban fel is sorolták, hogy véleményük szerint mit kellene tenni. Mindezekből jól látszik, a Szentatya személyesen is elkötelezettje ennek a feladatnak. Úgy vélem, azok a gondolatok, amelyeket a pápai körlevélben leírt, megfontolandók hívőnek és nem hívőnek egyaránt. Nyilván a hívőknek még inkább, hiszen egyházunk legfőbb vezetője írta, ez már önmagában is különös figyelmet érdemel. A körlevél hangsúlyozza, hogy ez a Föld, a világ, ahol élünk, hívőnek és nem hívőnek egyaránt közös otthona, ugyanazt a vizet isszuk, ugyanazt a levegőt lélegezzük be, tehát közös felelősséget is kell, hogy érezzünk.

– A klímaváltozás már figyelmeztet is erre…

– Kétség nélkül állítható, hogy a világban elindult egyfajta átalakulás, klímaváltozás, amelynek negatív következményeivel már napjainkban is találkozhatunk. A Szentatya szerint mindez a gátlástalan vagyonszerzés következménye, a kapitalizmus legvadabb formája teremti ezt az egyre súlyosabb helyzetet. Jellemző, hogy bizonyos országok, nagyhatalmak alá sem írták a kiotói megállapodást,gazdasági előnyszerzésért nem hajlandók részt venni a terv megvalósításában. Ez önmagában felháborító, hiszen általuk még inkább szennyeződik ez a glóbusz, amelyen élünk. Azt is látnunk kell, hogy a legtöbb problémát egyes nagyvállalatok jelentik. A felfokozott ipari tevékenység által nagy rombolás ment végbe az elmúlt időszakban, e téren is gyökeresen új gondolkodásra van szükség. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy amit a Szentatya feladatként megfogalmazott számunkra, az nagyon hasznos. Fontos, ugyanis, hogy minden hívő a maga életében legyen összeszedettebb, figyelmesebb. Ne legyen közömbös, hogy mit használunk, mennyit használunk a javakból, mennyire van szükségünk, feleslegesen ne pazaroljunk. Ha mindenki a maga területén eredményt ér el, akkor talán remélhető az, hogy a sok kicsi összefogásból valami nagyobb, szép dolog tud megvalósulni. A Szentatya ezeket szeretné a maga eszközeivel segíteni, körlevélének közzétételével erősíteni.

– Mit tehet még az egyház?

– Az egyház lehetőségei korlátozottak, de ez nem jelenti azt, hogy közömbösen szemlélődhetünk. Tudjuk, hogy rövidtávon látványos, kirobbanó sikert nem lehet várni. De ha a papok a prédikációjukban, a hitoktatásban, a felnőtt katekézisbenezekről a kérdésekről is beszélnek, akkor az emberek egészen biztosan elkezdenek foglalkozni a nagy változások részterületeivel. Hiszen mindenki lát egy-egy újságcikket, vagy hall egy-egy rádiós, tévés beszámolót a klímaváltozásokkal kapcsolatos eseményekről és akkor összeáll a kép. Hiszem, hogy sikerül, vagy sikerülhet az emberek gondolkodásának és mindennapi viselkedésének befolyásolása, változtatása, még akkor is, ha ez lassú folyamat. Mégis mindenképpen meg kell tennünk. A politika sokkal gyorsabban tudna ezen a téren cselekedni, ha megvolna az erős szándék. Ma úgy tűnik, hogy ez a szándék hiányzik.

– Témát váltva: a rendszerváltást követően szemmel látható változások következtek be: megújultak egyházi iskolák, oktatási intézmények, új egyházi intézmények létesültek. Hogyan tudták színvonalas tartalommal megtölteni ezeket?

– Hála Istennek, iskoláink száma folyamatosan növekszik, ha nem is túl nagy ütemben, de létszámban mindenképpen. Amit ezzel kapcsolatban fontosnak tartok kiemelni – hogy a külvilág is érzékelje –, egy iskola attól természetesen nem lesz katolikussá, hogy kicserélik a táblát, fenntartót vált az intézmény. Szellemi, lelki átalakulásra van szükség. Azokban az esetekben, ahol a tantestület tagjai és a gyermekek is eleve katolikus vagy egyházi intézményben kezdenek, egészen más a helyzet, mint ott, ahol átvettük a tantestületet, illetve a gyermekeket, és csak később, a következő fölvételeknél tudjuk az egyházi szempontokat érvényesíteni. Azt gondolom azonban, hogy mindenütt megvan a nyitottság és készség arra, hogy ez az átalakulás végbe menjen. Annak idején magam is egyházi iskolába jártam. Ezért állíthatom biztonsággal, egészen más volt a helyzet, amikor szerzetesek tartották fönn az iskolát és tanították a gyermekeket. Ma erről már szerzetesi iskolákban is alig-alig lehet szó, hiszen kevesebb szerzetes van, nagyon sok civil tanárt foglalkoztatnak. Amelyik iskolában azonban szerzetes közösség jelenik meg – legyen az férfi vagy női szerzetes közösség –, ott a vallásos lelkület kialakítása is sokkal könnyebb. Természetesen nagyon sok elkötelezett világi ember is van, akinek a vallásos élet, az egyházi értékrend, a krisztusi lelkület fontos. Bízom abban, hogy az ilyen igazgatók, vezetők segítségével a folyamatos átalakulás megtörténik.

– Az új evangelizáció fogalmát még II. János Pál pápa vitte be a köztudatba. Mit takar ez a fogalom? Vannak-e már értékelhető eredmények?

– A Vatikánban XVI. Benedek pápa döntése alapján külön tanács jött létre az evangelizálásra Új Evangelizáció Pápai Tanács elnevezéssel. Vezetője egykori tanárom, Salvatore Rino Fisichella érsek, aki szintén ott volt a családszinóduson, nem is messze ült tőlem Az Evangélium hirdetése állandóan az egyház evidenciái között van, az egyik legfontosabb terület. A hit továbbadása elsődlegesen a családban történhet, történik meg. Ebben a pap, a hitoktató, az úgynevezett hivatalos egyház csak segítséget tud adni. Viszont azt látjuk, hogy az elmúlt időszakban politikai vagy hitgyengeségből fakadó okok miatt nem minden család, sőt nagyon kevés család tudta továbbadni a hitet gyermekeinek, unokáinak. Tehát most sokkal több feladat, teher nehezedik a hitoktatókra, a papokra. Ha egy-két generáció kiesett a hit folyamatos továbbadásából – sajnos ez a valóság –, akkor kívülről kell őket megsegíteni abban, hogy a szükséges hitismeretre szert tegyenek, és ebből fakadóan a személyes istenkapcsolatra, az imádságos életre eljussanak. Ez napjaink nagy kihívása. Az egyháznak a megváltozott körülmények figyelembevételével kell az evangelizációt végezni, amit szervezetten, sokféle új módszert, új eszközt bevetve kell megtennie. Keressük ezeket az utakat. Nem könnyű, hiszen, ha a magyarországi helyzetet nézzük, nem csak azt látjuk, hogy sokan nincsenek a világos, tiszta hitismeret birtokában, hanem az is gondot jelent, hogy egyfajta egyház- vagy hitellenességet neveltek az emberekbe. Ez elutasításként él az emberek egy részében anélkül, hogy megfontolnák az egyház tanítását, vagy megismernék a Bibliát, netán olvasgatnák az evangéliumokat. Tehát ilyen ismeretek nélkül él elutasító vagy tartózkodó magatartás bennük. A falak lebontása hosszú-hosszú időt vesz igénybe.

– Püspöki jelmondata: „Adduxit eum ad Jesum” – „Elvitte őt Jézushoz”. Miért éppen ezt választotta?

– Amikor egy pap megkapja a hírt, hogy püspökké szentelik, akkor egyik feladata, hogy eldöntse, milyen mottót akar a püspöksége idejére. Így keresgéltem én is, mit választhatnék, ami leginkább kifejezi azt a vágyat, gondolatot, érzést, amit püspökként szeretnék megtenni, megélni. Az egyértelmű volt, hogy szeretnék másokat a hitbe bevezetve közelebb vinni Istenhez. Aztán találtam a Szentírásban a védőszentemmel, Szent András apostollal kapcsolatban egy olyan mondatot, félmondatot, amely azonnal meghozta számomra a döntést, igen, ez nagyon jó lesz. János evangéliumának első fejezetében van arról szó, hogy a későbbi János és András apostol – Keresztelő János tanítványai –, az ő tanúságtételére Jézushoz szegődnek. Jézus megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. „Mester, hol laksz?” És elmentek hozzá, ezt a napot vele töltötték – olvassuk az Evangéliumban. Másnap, amikor András találkozott a testvérével, Péter apostollal, azt mondta, „Megtaláltuk a Messiást…”. S itt jön a fél mondat: „… és elvitte őt Jézushoz,” Vagyis András elvitte Pétert Jézushoz. Ez – úgy gondolom – minden papnak útmutatás lehet. Számomra legalábbis, miután védőszentemmel kapcsolatos, ez a bibliai kijelentés még inkább megmutatta azt az utat, amit járni szeretnék, és amely számomra mindennapjaimban is meghatározó erő forrása. Azt teszem, amit az apostolok tettek, amit védőszentem tett, amit Jézus kért tőlük: minél több embert elvezetni Istenhez.

– A Katolikus Egyház „A család hivatása és küldetése az egyházban és a kortárs világban” címmel püspöki tanácskozást hívott össze Rómába, ahol októberben ön képviselte a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát. Hogyan zajlott ez a hosszú tanácskozás? Miért éppen most gondolja az egyház, hogy meg kell erősíteni a család intézményét?

– Nem csak most hangsúlyozza az egyház a család megerősítésének fontosságát, a szinódus csak kiemelte azt. Alapvetően hosszú folyamatról van szó. Például az sem jellemző, ami most történt: egy évvel korábban volt egy úgynevezett rendkívüli szinódus is, amely szintén ezzel a kérdéssel foglalkozott. Ez azt mutatja, hogy a Szentatya nagyon fontosnak ítélte meg a témát. Egy évvel ezelőtt megtörtént a helyzetfelmérés, összegyűjtötték azokat a szempontokat, amelyek a házasság és a család kérdéskörét érintik. A különböző kontinenseken, a különböző országokban, kultúrkörökben ezek más-más sajátosságot mutatnak. Ne feledjük, a Katolikus Egyház nem csak Európára tekint; eltérő a helyzet Latin-Amerikában, Afrikában vagy éppenséggel a Közel-Keleten, Ázsiában. Az előkészítő szinódus zárójelentését (Relatio Finalis) elküldték minden püspöki konferenciának, közzétették az interneten, hozzászólhattak egyének, közösségek, vagy intézmények képviselői. Mindezt összefoglalva beépítették a mostani rendes szinódus munkadokumentumába (Instrumentum Laboris). Tehát alapos előkészítés történt. Ezután háromhetes munka következett. Minden áldott nap, szombaton is dolgoztunk: vagy plenáris ülés volt, ahol valamennyi szinódusi meghívott részt vett – a hozzászólásokat minden alkalommal meghallgatta a Szentatya is. Más napokon (előre megállapított rend szerint) kisebb nyelvi csoportok tárgyalásait tartottuk. Ez nagyon intenzív, három héten keresztül reggeltől késő estig tartó üléseket jelentett.

– Voltak viták is?

– A plenáris üléseken nem voltak viták, vélemények, hozzászólások hangzottak el. Egyáltalán szó sem volt táborok egymásnak feszüléséről, nem voltak haragosok, akik egymással szemben álltak. Én is olvastam ilyenekről a sajtóban, de ez teljesen az újságírói fantázia szüleménye. Miután az ülésen újságírók nem vesznek részt, úgy gondolják, ha ott különböző vélemények hangzanak el, akkor konfliktusok vannak. Ilyen volt például az is, hogy a pápa ellen támad a konzervatív szárny. Szó sem volt erről. A kisebb csoportokban – amelyek munkáját nagyon élveztem – teológiai különbségek, vélemények voltak, színvonalas érvelések útján kristályosodott ki a kompromisszumos javaslat. Ezek többségét beépítették a végleges dokumentumba. Tanulságos volt megfigyelni a Szentatya magatartását. Nem titkolta, sőt világossá tette: azt szeretné, hogy mindenki szabadon elmondhassa a gondolatait. Így nemcsak egy száraz dokumentumot kapott, hanem az egész szinódus hangulatát érzékelhette, a világ minden tájáról érkezett püspökök véleményét hallhatta. Ő nem szólalt fel az üléseken, csak érdeklődő figyelemmel vett részt. Az előterjesztő – főrelátor – Erdő Péter bíboros úr volt. Kiválasztásának okát nem ismerem, de az tény, hogy a Szentatya egy-egy eseményhez mindig a bíborosok közül választ embereket, akikben nyilván az alkalmasságot látja a feladat ellátására. A bíboros úr jogi tekintély az egyházban. Egészen biztos, hogy a Szentatya választásának ez is egyik motiváló ereje lehetett, hiszen a házasságról és a családról tárgyaló szinódus munkájában sok olyan jogi természetű kérdés is felmerült, amelyeket ismernie illett annak, aki az egész munka menetét alakította. A szinódus munkájának vezetését Ferenc pápa Lorenzo Baldisseri bíborosra bízta, aki főtitkárként irányította azt.

– A híveket – és a nem vallásos embereket is – főként az érdekli, hogy milyen újdonságok olvashatók a püspökök gyűlésének határozatában. Voltak ilyenek?

– A szinódus megerősítette – ami eddig is az egyház tanítása volt –, hogy a házasság egy férfi és egy nő életre szóló, felbonthatatlan szeretetszövetsége. Ugyanakkor ez a kapcsolat, ez a felbonthatatlan életszövetség minőségében, rangjában oly magasan van, hogy másfajta együttélések ezt meg sem közelítik. Tehát, ahol nincs meg az elköteleződés, ahol csak időszaki együttélések vannak, azok semmiképpen sem hasonlíthatók a házassághoz. Különösen nem hasonlítható két azonos neműnek a párkapcsolata egy házassághoz, bármenynyire vannak arra való törekvések a világban, hogy azonos szintre emeljék a férfi és a nő kapcsolatával ezeket az együttéléseket. Az egyház, jelen esetben a szinódus nagyon világosan fogalmazott ezzel kapcsolatban.

– A házasság szentsége felbonthatatlan – vallja az egyház. Ugyanakkor a napjaink valósága, hogy nagyon sok házasság kerül válságba, sok házaspár bontja fel eredetileg életre szóló kapcsolatát. Mintha Ferenc pápa a korábbiaknál megértőbben nyilatkozna a házasság érvénytelenítéséről, az egyházi körülmények közötti újraházasodásról. Miként vélekedik mindezekről?

– Valóban, ez a másik nagy kérdés, amire sokan várták a választ – magam is látom, hallom a médiában. Természetesen az elváltak kellő bűnbánattartás után járulhatnak a szentáldozáshoz, de az elváltak és civil módon újraházasodottak nem. Esetükben objektív akadálya van annak, hogy ők szentáldozáshoz járuljanak. Ugyanis a házasságuk, amely megköttetett korábban, és amelyből kiléptek majd egy másik párkapcsolatot létesítettek, objektív tényezőként, objektív bűnként megmarad. Tehát ők nem járulhatnak szentáldozáshoz, de a szinódus hangsúlyozta – és a záródokumentum határozottan megerősítette –, hogy az egyház feléjük is irgalmas, és nem elutasító. Segíteni akarja őket, hogy a kegyelem más útjain megerősödjenek a hitükben. Vegyenek részt aktívan az egyházközösség életében, legyenek oly módon tagjai, hogy minden közösségi tevékenységben részt vesznek életkoruknak, életállapotuknak megfelelően. Jó lehetőség, hogy az egyház karitatív tevékenységében részt vehetnek, a közös imádság, a liturgia részesei lehetnek, de szentáldozáshoz – az objektív akadály megléte miatt – nem járulhatnak.

– Miként segítené az egyház a megalapozottabb házasságokat?

– Mindenképpen újdonságként vagy sajátosságként említeném meg: a szinódus nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a házasságra történő felkészítés az eddigiekhez képest változzon, legyen más. Ahhoz hasonló, mint ahogyan a felnőtt korban megkeresztelkedni akarók egyfajta hosszabb – több hónapos – katekumenátusáltal jutnak el a keresztségig. Azt kívánjuk elérni, hogy a házasságra való felkészítésnek is legyen ilyen katekumenátus szerinti előre haladása. Ha ez így történik, az ezt vállalók hitükből fakadóan dönthetnek az életre szóló elköteleződésről és így tudják vállalni a szentségi házasság formáját. Az ilyen fajta felkészítés eddig ritka volt. Az is fontos, hogy az egész egyházközség, az egész plébániai közösség vegyen részt a felkészítésben. Miután a házasságok első éveiben sokszor jelentkeznek nehézségek – amelyek emberi mivoltunkból fakadnak –, szeretnénk elérni, hogy az egyházközség egy tapasztalt házaspárja vagy házaspárjai ilyenkor legyenek a fiatalok mellett. Segítsék át őket az együttélésből fakadó gondokon, illetve a gyermek, a gyermekek születésével járó nehézségek idején az egyházközség tagjai ne nézzék tétlenül azt. Azt gondolom, közös erővel megvalósulhat az, amit szó szerint így fogalmazott meg a Szentatya: „az egyház a családok családja”. A néhány fős kis családokból épül fel az egyház nagy családja.

– Jól tudjuk, a házasságok megromlásában az anyagi gondoknak is nagy szerepe lehet. Van ajánlása az egyháznak ezek mérséklésére?

– Erre is kitért a szinódus. Az egyházközségeket, a plébániai közösségeket arra hívja fel az egyház, hogy igyekezzenek oly módon is ismerni egymás életét, ha valaki anyagi nehézségbe kerül, akkor akár anyagi segítséget is nyújtsanak – ha egyébként megvan a készség a kilábalásra. A megosztott teher sokszor könnyebbé teszi annak elviselését. Hangsúlyozni kell azonban, hogy aki elkötelezi magát egy házasságban, annak számolnia kell az esetleges nehézségekkel is. Tehát éretté kell válni arra, hogy egy párkapcsolatban ne csak a szépet, jót lássuk, hanem tudjuk, nehézségek is lehetnek, és együtt akarjuk azokat megoldani. Nagy probléma, hogy az emberekből hiányzik a tudatos áldozatvállalás. Nem igazán nevelik erre a családban a fiatalokat, gyermekeket sem. A szülők úgy gondolják, ha ők nélkülöztek, szegénységben éltek, a gyerekeknek ne legyenek gondjaik, igyekeznek tehát mindent megadni nekik. Amikor azonban a fiatalnak magának kell megteremteni az anyagi alapokat, sokszor jelentkeznek gondok, problémák. Nem szabad azonban megfutamodni, elszaladni a nehézségek elől és egymásnak búcsút mondani, hanem együtt kell megküzdeni bizonyos célokért, ez csak erősíti az egymás iránti szeretetet.

– Áttérve az idei ősz egyik legbonyolultabb fejleményére, a migrációs válságra – amely már egyfajta új népvándorlás keretét ölti –, az egyház álláspontjáról kérdezném. Az ősz folyamán több százezer, főként iszlámvallású migráns/menekült/bevándorló érkezett Európába, hazánkba is több ezer. Foglalkoztatja-e az így előálló új helyzet, illetve az érkezőkkel kialakítandó kapcsolat a katolikus egyházat?

– Nagy átalakulás kezdetének tanúi vagyunk. Pusztán az a tény, hogy sok százezer – vagy ahogy becslések mondják, több millió – ember vagy már elindult, vagy szándékozik útra kelni, meg fogja változtatni Európa szellemiségét. Arra is gondolok – mert látjuk –, hogy ahol az iszlám uralkodóvá válik, ott a keresztények veszélyben vannak. Sajnos sokszor felrobbantják a templomaikat, elüldözik a keresztényeket, van, ahol legyilkolják őket. Ez történik Irakban, Szíriában, a Közel-Kelet néhány országában szinte napi jelenség ez, de Afrikában is előfordul. Októberben a szinóduson is több ilyen esetről hallottunk a püspököktől, mindez tömegeket érint. Tehát ha az iszlám elkezd Európában is tevékenykedni, akkor akár súlyos problémák is jelentkezhetnek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy meg fogjuk találni az emberi együttélésnek azokat a formáit, amelyek megelőzhetővé teszik a tragikus esetek létrejöttét.

– Milyen súlyponti kérdésekre kell gondolnunk?

– Amíg békés a kialakuló együttélés, találunk megoldást. Ha a lehetséges konfliktusra gondolunk – ami akár elő is fordulhat –, az már nemcsak egyházi, nemcsak vallási, hanem társadalmi és politikai kérdés is. Éppen ezért lenne jó elkerülni az ilyen helyzetet. Sok tényezőt kell figyelembe venni, s ezek között csak az egyik, hogy a hívő embereknek esetleg nehézséget jelentene a vallási konfliktus, de mégsem okozna akkora megrendülést, mint esetleg a kultúránknak, a társadalmi berendezkedésünknek. Ugyanis ne felejtsük el, hogy az európai keresztény kultúrában az egyéneknek vannak bizonyos jogai, például a férfiak-nők jogai, az oktatáshoz való szabadságjog, amely nagyban különbözik az iszlám világában megszokottaktól. A prognosztizálható átalakulás társadalmilag, politikailag sokkal nagyobb problémát jelenthet majd, mint az egyének egymás mellett élése. A most alakuló helyzet a hívő emberek számára egyfajta kihívás lehet. Arra késztethet bennünket, hogy hitünkben jobban elmélyüljünk, jobban megismerjük hitünk igazságait, azt, hogy miért vagyunk keresztények. Természetesen megújított személyes döntésre is szükség van: tudni, miért vagyok krisztuskövető, miért akarom az életemet így élni, és nem másképpen.

– Ezt követően is a jövőről kérdezném, de másként. Ferenc pápa a tavasszal rendkívüli szentévet hirdetett meg, amely december 8-án kezdődik és 2016. november 20-ig tart majd. Mit jelent ez a hívek számára?

– A Szentatya már kiadott egy körlevelet Az irgalmasság arca címmel, amelyben megfogalmazza a rendkívüli szentév, az Irgalmasság Éve alapszándékát, illetve gondolatiságát. Talán sokak számára ismeretes, hogy II. János Pál pápa vezette be a Húsvét utáni vasárnapra téve az Irgalmasság Vasárnapját, amely minden ember számára azt hirdeti, hogy Istennek a legjellemzőbb tulajdonsága az irgalmasság, amely a szeretetből fakad. János evangélista úgy beszél Istenről, hogy ő a szeretet istene, a szeretet pedig az irgalmasság forrása. Tehát amikor a Szentatya egy egész esztendőt hirdet az irgalmasság éveként, akkor nyilván azt szeretné elérni, hogy minél több ember erről az oldaláról ismerje meg Istent. A Szentírásban nagyon sok szép példabeszéd, tanítás van Isten irgalmasságáról. Talán amit a legjobban ismernek, a tékozló fiú története, de az irgalmas szamaritánus története is ezt mutatja be. Az irgalmasság tehát Isten természetéhez tartozik. Nekünk, embereknek viszont nem feltétlenül. Az irgalmasság éve mindnyájunk számára az Istennel való kiengesztelődés lehetőségét is biztosítja. Ez csak akkor lehetséges, ha embertársainkkal kibékülünk. Én magam is, papként sok-sok olyan kapcsolatról tudok, ahol házaspárok elváltak és évtizedek óta haragban vannak egymással. Szomszédok, testvérek, vagy szülők-gyermekek esetében is lehet ilyet tapasztalni. Szinte feloldhatatlan gyűlölködés, harag él a szívükben egymás iránt. Nekünk az a feladatunk, hogy őket a megbocsátás, az irgalmasság öröméhez elvezessük. És ezt most egy egész éven át tennünk kell. Minden papnak, lelkipásztornak törekednie kell arra, hogy az emberekkel az irgalmasság fontosságát a mindennapi életben megértesse. És újra mondom: ez nemcsak a hívő emberek életében fontos, hanem a nem hívőkében is. Ezért tematikus év ez az esztendő, amellyel az egész emberiség számára missziót végez a Katolikus Egyház, amikor az emberek egymás iránti megbékélésének, szeretetének fontosságára irányítja a figyelmet. Mindez globális cél is, a béke érdekében is utat kell, hogy mutasson. Mert lássuk be, a békétlenség az egyik legfőbb gondunk, ebből vannak súlyos konfliktusok, háborúk, ennek eredője például a migráció is.

– Távolodjunk el kissé az aktualitásoktól! Az ezredfordulót megelőző években a római Pápai Magyar Intézet rektora volt. Mi a feladata ennek az intézetnek, amely éppen az idén ünnepelte megalakulásának 75. évfordulóját?

– Magyarország abban az előnyös helyzetben van, hogy már több mint négyszáz éve van intézete Rómában, ahová kispapokat küldhet tanulni. Ez a Német-Magyar Kollégium, ahol én is tanultam. Sok magyar pap végzett ebben az intézetben, amelyet még Loyolai Szent Ignác hozott létre. Az egyház azonban gondot fordít arra is, hogy korábban végzett alkalmas papokat is kiküldjön Rómába további tanulmányokra. Ennek egyik helyszíne a Pápai Magyar Intézet. Amikor létrejött, egy folyamat része volt, akkoriban vált általánossá, hogy nemzeti kollégiumok alakultak papok számára. Ezek sokkal jobb feltételeket teremtettek a tanuláshoz, mint a korábbi megoldások, amikor szeretetházakban, plébániákon fogadták be őket. A Pápai Magyar Intézet nem túl nagy intézmény, mindössze nyolc-kilenc ember számára teremt bentlakásos elhelyezést. De, hála Istennek, az intézet háromnegyed évszázada folyamatosan működhet. A püspökök általában néhány éves lelkipásztori szolgálatuk után küldik további képzésre a fiatal papok legjobbjait. Az intézet rektorának kinevezését a hazai Püspöki Konferencia javasolja, de maga a kinevezés a Vatikánból érkezik, a Nevelési Kongregációtól kapjuk.

– Utolsó kérdésem a szűkebb pátriához kötődik. Pócspetriben született, amely emblematikus helyszín: az 1948 évi „rendőrgyilkosság” volt ürügye, kiinduló pontja annak a kommunista koncepciós pernek, amely a Katolikus Egyház társadalmi befolyását kívánta megtörni, s alapul szolgált az egyházi iskolák államosításához. Hét évtized után mi az üzenete a pócspetri pernek? Mit jelent az ön számára, hogy éppen e település szülötte?

– Az engemet meghívó Istenen túl papi hivatásomat ebben a kis nyírségi faluban élő szüleimnek, családomnak köszönhetem, akik lehetővé tették számomra a tanulást. Amikor ezt mondom, a nagyobb családot, a faluközösséget is értem alatta. Életem első tizennégy évét töltöttem szülőfalumban, s úgy érzem, egy fiatal ember életében másfél évtized meghatározó, kihat egész életére. Mindaz, amit emberségből, munkából, lelkiismeretességből, szeretetből látott, tapasztalt, meghatározó lehet a további évekre, évtizedekre. Számomra mindenképpen az. Mindig örömmel gondolok azokra az emberekre, akiktől sok olyan dolgot sajátítottam el, amit csak a példa erejével lehet. Pócspetriről ma is sokan kérdeznek, de azokról az eseményekről, amelyek korábban megbélyegezték, manapság felemelik a települést, sokáig nem tudtam. A felnőttek annyira igyekeztek a gyermekek előtt titkolni, nehogy bajuk legyen belőle, hiszen a hatalom, amely a rendőrgyilkosság bélyegét ragasztotta Pócspetrire, sokáig nagyon stabilnak tűnt. Már középiskolás, szeminarista voltam, mire lassan-lassan tisztult előttem a kép, mi is történt valójában ott 1948-ban. Utólag visszatekintve azt gondolom, az a markáns elköteleződés az egyház iránt, az a vallásosság, az Isten iránti hűség, amely számomra meghatározó nevelő erő volt, talán ezért is jött létre.

– Befejezésül a közelgő Karácsonyról kérdezem: milyen gondolatokkal készül lezárni a 2015-ös esztendőt, amely nem csak sikereket, hanem embert próbáló feladatokat is hozott önnek?

– Karácsonykor megünnepeljük az Üdvözítő, Jézus Krisztus születését. Ez minden embernek örömteli esemény lehet. Nemcsak a kölcsönös megajándékozásra gondolok, hanem sokkal inkább annak megtapasztalására, hogy velünk, köztünk van Isten. Számomra ez a karácsony legfontosabb üzenete, amelyre egész évben próbálok gondolni, különösen, amikor nagyobb feladata elé kerülök: velem van Isten, aki segíteni fog most is. Ebben a tudatban igyekszem végezni mindennapi munkámat. Ezt a bizonyosságot kívánom másoknak is!

---

Az interjú megjelenését követő évben Ferenc pápa a Győri Egyházmegye püspökévé nevezte ki Veres Andrást. Beiktatása 2016. július 16-án volt a Győri Székesegyházban.