„A tuba aranykorára számítok…”

(2019) Szentpáli Roland hihetetlenül gyors tempót diktál magának: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar szólamvezető tubaművésze, szólókarrierje felívelőben van, komponál, tanít, sokat utazik. Az elmúlt év utolsó harmada azonban túltett minden eddigin: doktori disszertációjának megvédése, oktatói kinevezés újabb egyetemre (Luzern után Budapest), új művének ősbemutatója, folyamatos fellépések, mesterkurzusok vezetése. Már idén is megkerülhette volna a Földet, annyit utazott. Ritka itthoni napjainak egyikén beszélgettünk.

– Mi tetszett meg önnek kisgyerekként a nem mindennapi hangszerében? Maga választotta egyáltalán?

– Először is: nem voltam már kisgyerek, tizenkettő lettem éppen, és a többiekhez képest elég nagytermetű srác, aki a heavy metalt szerette. Bőrdzsekit, fekete pólót, farmert viseltem, és közben tájfutó edzésekre jártam.

– Tehát nem kényelemszeretetből cserélte a tájfutást tubára?

– Hosszabb történet. Amikor eljött az idő, s közelgett az iskolai beiratkozás, a szüleim megkérdezték, hova szeretnék járni: sporttagozatra, vagy zenei osztályba. Számomra nem is volt kérdés, sportolni szeretnék. A 6. számú általános iskolában azonban fordult a kocka: énektanárunk, Barna János – népzenész, kiváló hegedűs – az órákon időnként elővette a hegedűjét, és gyönyörűen játszott. Egy darab különösen megtetszett. Amikor hazamentem, a kis játékzongorámon lejátszottam, amit tőle hallottam. Másnap vittem magammal a szerkentyűmet, azzal, tudok zongorázni. Meghallgatta az előző napi dallamot, ami – mint később megtudtam – Bach G-dúr menüettje volt. Nagyon szerettem volna hegedülni és eleinte Barna tanár urat zaklattam a szünetekben, tanítson engem. Ő azonban szenvedélyes dohányos volt, és én éppen a cigarettaszüneteket vettem el tőle; talán ezért, vagy ezért is irányított a zeneiskolába. A szüleim tudta nélkül mentem oda, és mondtam az első szembejövő tanárnak, hegedülni szeretnék. Kézen fogott és bevitt az egyik hegedűtanárhoz, aki – miután megtudta, hogy ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben –, eltanácsolt. Azzal érvelt, nehéz lenne most kezdeni, mert tizennégyévesen már felvételizni kell a konzervatóriumba. A többiek négy-ötéves koruk óta hegedülnek, azt a tudást nem lehet bepótolni egy év alatt, nézzek más hangszert. Mentünk sorba a szaktermeken, mígnem megláttam, pontosabban meghallottam a rézfúvósokat. Ott lecövekeltem. Furcsa módon nem egy csillogó hangszer tetszett meg, hanem a sarokban árválkodó, zöldes-mattnak látszó méretes instrumentum. Mint kiderült: tuba volt. Gyerekként azt gondoltam, ha már nem hegedülhetek, legalább látsszon, hogy játszom egy hangszeren, ezért választottam a legnagyobbat. Aztán jött a zeneiskola tubatanára, Lukács Sándor, aki bemutatójelleggel meg is szólaltatta nekem a hangszert. Tetszett a tuba bársonyos, mély, puha hangja. Így kezdődött „zenei karrierem”. Vagyis inkább kezdődött volna, mert Lukács Sándor szerint először erősíteni kellett a tüdőmet, megtanulni a levegővel gazdálkodni, sőt helyes technikával levegőt venni és kifújni. Igaza volt…

– Csak a rend kedvéért említsük meg, a Nyíregyházi Zeneiskola után hol folytatódtak tanulmányai, kik egyengették az útját?

– 1991-től Budapesten tanultam, előbb a „Konziban” – Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola – Adamik Gábor és Bazsinka József tubaművészek irányításával. Később a Zeneakadémián Szabó László lett a mesterem, aki fogalom a tubaművészek világában; egyébként mindhárom korábbi tanárom az ő tanítványa. Akadémista éveimből meg kell még említenem, ösztöndíjas voltam Salzburgban, a híres Mozarteumban, valamint Lausanne-ban, a Zeneakadémián.

– Aránylag hamar kapcsolatba került Roger Bobo amerikai tubavirtuózzal, világhírű rézfúvós pedagógussal, akinek neve márka a szakmában. A mester kétszer annyi idős, mint ön. Miként mélyült rövid idő alatt barátsággá tanár-diák kapcsolatuk?

– Adamik Gábor tudta, hogy egy olyan diákot, aki a tehetség jeleit mutatja, nemcsak tanítani, hanem menedzselni is kell.  Ő engem erre érdemesnek tartott, és kivitt a németországi Hammelburgba, a német tubafórumra, hogy bemutasson néhány neves mesternek. Roger Bobo, Mel Culbertson, Sam Pilafian, Walter Hilgers számítottak a kor legjelentősebb tubás tanáregyéniségeinek. Szerencsémre Roger Bobo előtt nyílt lehetőségem játszani. A mester tehetségesnek talált, később is szemmel tartott, segített, mi több, szárnyai alá vett. Így, utólag azt mondhatom, a vele történt találkozás jelentette a legnagyobb fordulatot a szakmai életemben. Tizenötévesen – az ő közbenjárására egy svájci művészeti alapítvány támogatása eredményeként – a világ egyik legkiválóbb hangszerkészítő cégének mesterhangszerét kaptam meg, amivel Amsterdamban mutatkoztam be és innentől kezdve szinte minden kurzusán térítésmentesen vehettem részt. Olyan fórumokon, színpadokon játszhattam, amikről addig álmodni sem mertem.

– Ahhoz képest, hogy tizenkétévesen látott először tubát… Tartanak kapcsolatot ma is?

– Hogyne! A már 81. évében járó mestert tavaly is meghívtuk három napra a Zeneakadémiára. Tőle most is rengeteget lehet tanulni. Gyakran találkozunk, sokat zsűrizünk együtt nemzetközi tubaversenyeken Európában, az Egyesült Államokban és Ázsiában. Heti rendszerességgel csetelünk vagy ímélezünk. Ma reggel például üzent nekem az egyik közösségi oldalon, nézzem meg a blogját, és írjam meg a véleményem. Kapcsolatunk a kölcsönös tiszteleten alapul. Én tudom, hogy ő az előző generáció azon egyénisége, aki a tubán való játékot a szólóhangszerek szintjére emelte. Ő pedig tudja, hogy én a fiatalabb generáció tagjaként nemcsak viszem tovább, folytatom, amit elkezdett, hanem aktív zeneszerzőként a hangszer repertoárját is gyarapítom. Nemrég különleges élményem is volt vele kapcsolatban.

– Elmondaná?

– Természetesen! Május végén az Egyesült Államokban, Iowában rendezték a Nemzetközi Tuba- és Eufónium Szövetség konferenciáját, amely a legnagyobb szabású ilyen esemény. Erre 1995 óta meghívást kapok: tanítok, zsűrizek és koncertezek is. Az idén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy John Stevens-szel, a szerzővel együtt játszhattam Sisyphus felszabadítása című művét. Az amerikai tubaművész-zeneszerző ezt a különleges darabját 1990-ben eredetileg Roger Bobo számára írta. A mindössze tízperces mű a hangszer minden lehetőségét kihasználja: virtuóz tubaszólója lenyűgöző, miközben négy eufónium- és négy tubaművész adja az ismert mitológiai történet aláfestését. Az előadást, természetesen látta Roger Bobo. Én azokat a szólókat játszhattam, amelyeket eredetileg, csaknem harminc éve maga a Mester… Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy a szerző vezénylete alatt olyan ikonikus előadó előtt tubázhattam, akinek a darabot dedikálták.

– Beszéljünk egy kicsit részletesebben a tubáról, amely tiszteletet parancsoló, gyönyörű hangszer. Nemcsak szépségénél és méreténél fogva, hanem ha megszólal! Hogyan nyerte el mai formáját és milyen helyet foglal el a rézfúvósok családjában, egyáltalán, a zenekarok világában?

– Az egyik legfiatalabb hangszer, ezért szinte mindent tudunk a keletkezéséről, nem úgy, mint például a többi rézfúvós vagy fúvós hangszerről. A tuba feladata a zenekarokban sokrétű. Már Wagner is sok és igen karakteres szólót írt rá zenedrámáiban és operáiban, de Ravel és Cesar Franck is gyönyörű feladatokkal látta el a hangszert műveiben. Alapvetően a rézfúvós hangszercsalád basszus tagja a tuba, de ez egy funkció és nem maga a feladat. Úgy kell elképzelni, mint a kapust egy csapatban. A kapus nem csak véd, hanem adogat is, kijöhet védekezni akár a félpályáig, és adott esetben még gólt is szerez. Mint ahogy a csatárok is visszazárhatnak védekezni. A trombiták és kürtök is gyakran játszanak töltő szerepet, és van olyan is, hogy egyáltalán nem játszanak, míg a tuba szólózik a zenekarban. A rézfúvósok – elfogultság nélkül – a műfajt és a stílust tekintve is a legszélesebb körben felhasználható hangszerek. A szimfonikus zenekarokban, a latin, a funky, a pop, a rock, a jazz együttesekben is rendszeresen szerepet kapnak. Régi rajzokból tudjuk, hogy különböző nagyságú, kezdetleges, rézből készült tölcséres hangszereket már a Római Birodalomban is használtak. A komponistákat, zenészeket, hangszerkészítőket nyilván régtől fogva foglalkoztatták a továbbfejlesztés lehetőségei. Mivel a kapcsolattartás annak idején nehézkes lehetett, két jelentősebb, egymástól eltérő fejlesztési vonulat alakult ki: jobbára Franciaország és Németország területén. Ráadásul a fejlesztések tervét titkolták is, csak késznek gondolt hangszerekkel léptek nyilvánosság elé. Ezért különbözik jelentősen a hangszerek alakja. Franciaországban az ophicleide és a szaxkürt terjedt el, Németországban pedig a tubák. Ezek eleinte aránylag kisméretűek voltak, és magas hangok képzésére alkalmasak. A mai értelemben vett nagyméretű, mélyhangú tubát Wilhelm Friedrich Wieprecht német zenész, zeneszerző, karmester, feltaláló és társa, Johann Gottfried Moritz hangszerkészítő alkotta meg, írta le pontosan, és szabadalmaztatta 1835-ben. Az új hangszereket elsősorban katonai zenekarok alkalmazták. A hangszer később is ért meg változásokat, de tubának csak a Wieprecht által lefektetett elvek alapján épülőket lehet nevezni.

– Hány tuba szólhat egy szimfonikus zenekarban, illetve rézfúvós együttesben?

– Attól függ, mekkora zenekarról és milyen műről beszélünk. Lehet egyetlen tuba, ha kettő van, akkor az egyik mélyebb, a másik magasabb hangolású, és ha nagy rézfúvós együttesről van szó, számukat meg lehet kettőzni.

– Ha egyenes lenne a tuba sok hajlított csöve, akkor milyen hosszú volna?

– Ha magas hangolású, akkor 360–400 centiméter, ha mély hangolású, akkor 480–540, és ehhez jönnek még a szelepek rendszeréhez tartozó csövek.

– Mi történt a tuba előtti hasonló, vagy rokon hangszerekkel?

– A 20. században átmenetileg háttérbe szorultak az új, többet tudó testvér mellett, de most mintha reneszánszukat élnék. A legrégebbi ilyen hangszer az 1500-as évek közepén megjelent kígyószerűen hajlított szerpent, amely eleinte főként fából készült. Története során a tölcséres fúvókával működő hangszerek családjának legmélyebb hangú tagja, és sokféle zenei igényt tudott kielégíteni. Több méretben és hangolásban készült, basszus változata a tuba megjelenéséig fontos hangszer volt. „Modernizálására” az 1800-as években kezdődtek kísérletek. Helyét először a serpent droit, majd a rézből készült ophicleid foglalta el. Az alapvető változást a nyomó- és forgószelepek feltalálása jelentette, amelyek hamarosan elavulttá tettek mindenféle billentyű nélküli rézfúvós hangszert. A szerpentet és az ophicleidet a szaxkürt és a tuba váltotta. Érdekes ez utóbbiak elterjedése, előbb a fúvószenekarok barátkoztak meg vele, a nagyzenekarok valamivel később fogadták be.

TUBA VAGY NEM TUBA: EZ A KÉRDÉS… Wagner szerette, Verdi utálta, Mendelssohn soha nem hallotta a hangját, Berlioz pedig soha nem írt hozzá hangot. De mik voltak akkor azok a hangszerek, amelyek megelőzték a tubát a szimfonikus zenekarokban? Hogyan hangzottak? Miért tűntek el a zenekarokból? Ilyen kérdésre kereste a választ kétrészes előadássorozatában a Budapest Music Centerben, a népszerű BMC-ben Szentpáli Roland, aki sokat tett azért, hogy a 19. századi mélyfúvós hangszerek, az ophicleide, a szerpent és mások visszakerüljenek a koncertéletbe.

– Munkáinak, fellépéseinek színhelye négy földrész. Mindenütt otthon, vagy legalább otthonosan érzi magát? Bírja a gyűrődést, az utazást, hogy egy-egy helyen csupán néhány napot tölt?

– Saját útjaim általában eltérnek a hagyományos turistautaktól. Ha megérkezem, minél hamarabb igyekszem gyakorolni, megismerni a végleges programot, a pontos helyszínt. Ilyenkor az embert sodorják az események, feladatok, nincs idő fáradtságra gondolni. Azonkívül most már nem utazom annyit, mint régen, mondjuk 16–36 éves koromban, amikor szinte állandóan úton voltam. Most már válogathatok a lehetőségek között. Az szerencse, hogy a gyomrom szinte vasból van, nyugodtan ehetem a helyi specialitásokat, és úgy érzem, még bírom a rendszertelen életvitelt, az időzónák miatti megpróbáltatásokat is.

– Vannak kedvenc helyszínei? Megdobogtatja a szívét egy-egy olyan nevesebb, mint például a Royal Albert Hall Londonban, vagy a híres Operaház Sydneyben?

– Kedvenc hely az, ahol jó muzsikusokkal játszhatok. Természetesen egy város, egy épület is lehet inspiratív. Az említett operaház például ilyen, de maga egész Sydney is. 1999 karácsonyán jártam ott először, a „TubaMania” nemzetközi tubaversenyen vettem részt – amit meg is nyertem. Azóta többször léptem föl Ausztráliában és kedvemre való hely. Sydney tökéletes keveréke az európai műveltségnek, hozzáállásnak és az amerikai nagyvonalúságnak, lazaságnak. A lakosság barátságos, művelt, nyitott a világra. Kellemes maga a város is, tágas tereivel, széles utcáival, ahol tényleg felszabadultnak érzi magát az ember. Csak ne lenne olyan messze… Dél-Amerika is különleges helyszín. Minden ország más, Brazília, Kolumbia, Peru – ömlik az élmény az Európából érkező vendégre. Mindig csodálkozva nézem azt a kettőséget, amit tapasztalni lehet. Egyrészt a borzasztó szegénységet, másrészt azt az életszeretetet, ami ott jellemző. Az első órákban szembesülhetünk azzal, hogy itt mi Európában, milyen jól élünk, és sokszor mégis milyen lehangoltság, szomorúság vesz erőt a hangulatunkon. Persze ez már nem zenei, hanem szociológusoknak való terep….

– Miként alakulnak ki láthatóan sokrétű programjai? Az nyilvánvaló, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely fő munkahelye, éves vagy még hosszabb műsor- és próbatervvel rendelkezik, hasonlóképpen az egyetemek órarendje is legalább fél évre készül. Tehát a közbülső idővel gazdálkodhat…

– Ez így van. A művészeti életben az egyik legnehezebb feladat az időegyeztetés – a színészek esetében erről sokszor értesülnek a nézők is –, ezért is vannak például a színházakban kettős szereposztások. Ugyanez történik a hangszeres művészeknél is. Legjobban egy példán lehetne bemutatni, hiszen nemrég érkeztem haza egy kéthetes körútról, és ez általában jellemző, ha európai helyszínekről van szó. A Belga Rézfúvós Hét adta az alkalmat. Mivel öt hangszerrel utaztam, köztük terjedelmesekkel, célszerű volt autóval utazni.

– Miért kellett öt hangszer?

– Vittem magammal a gyűjteményem túlnyomó részét, ugyanis a Rézfúvós Hét programjában a tanítás mellet két koncerten is szerepeltem: zenekari kísérettel előadtam saját művemet – Symphony Contertante –, amely négy historikus hangszerre íródott: szerpent, ophicleide, cinbasso, szaxkürt. Továbbá volt egy másik fellépésem is, amelyen tubáztam. Az autós utazás azért is bizonyult jónak, mert útitervemet össze tudtam egyeztetni más elfoglaltságaimmal. Régen terveztünk találkozást Németországban Gerhard Meinl üzletemberrel, az egyik legismertebb európai hangszerkészítő cég tulajdonosával, aki a Német Tubafórum alapítója is. Kapcsolatunk jónéhány évvel ezelőtt kezdődött: 2000 óta az ő cége, a Meinl-Weston hangszerein játszom. Rendkívüli szakmai tapasztalat összpontosul a vállalkozásban: a család hetedik generációja gyárt rézfúvósokat. Kézműves üzemük és bemutatótermük Münchentől negyven kilométernyire délre, egy kisvárosban van. Budapestről indulva ez lett az első megállóm. Nemcsak szívélyes találkozásra és vendéglátásra számíthattam, hanem éjszakába nyúló szakmai beszélgetésekre hangszertervezőkkel, fejlesztőkkel, mint korábban annyiszor.

– Az ember azt gondolná, a hetedik generáció már szinte tökéletes tubát tud készíteni. Miről beszélgetnek ilyenkor éjszakában nyúlóan a tervezőkkel?

– Kétségtelen, a Meinl-Weston cég hangszerei világszínvonalúak. De nincs olyan jó, aminél ne lehetne jobb. Órákon át tudunk lehetőségekről beszélgetni a vezető tervezővel. Ennek lényege, ha ő kitalál valamit, azt én tesztelem, ha én kitalálok valamit, azt ő valósítja meg. Ez izgalmas munka. Új hangszert is tervezünk, ráadásul saját elképzeléseim szerint, amelynek formája nem hasonlít a tubára, de az alapjai tubaszerűek. Évek óta érleljük közösen a terveket, most arra számítok, három-öt éven belül lesz prototípusa. Az első példány elkészítése emészti a pénzt, hiszen nemcsak a hangszer tervének megrajzolása és legyártása a feladat, hanem a kivitelezéshez szükséges szerszámok megtervezése és elkészítése is. Vannak más megbeszélni valóink is, amit egy példával tudnék érzékeltetni: szeretném, ha egy bizonyos hangtartományban lágyabb, bársonyosabb lenne a tubám hangja, illetve célszerűbben lenne elhelyezve valamelyik billentyű, hogy kényelmesebben elérjem. Bonyolult viszonyrendszerek uralkodnak a tuba hangképzésében. A billentyűk és a csőhosszok már ismertek, nagyjából állandók. A tölcsér hossza, szélessége, bővülésének mértéke, pereme viszont nem, és ez ugyanúgy, vagy még jobban befolyásolja a tuba hangját. Aprólékos munkáról van szó: mire egy tölcséren elérik a kívánt változtatást, egy gyakorlott hangszerkészítőnek több heti, sőt több havi munkájába is kerülhet. A hang tónusát jelentősen befolyásolja a tölcsér ötvözetének anyaga, a réz és a cink aránya, erre is figyelni kell. A csövek és billentyűk, szelepek kombinációja szintén rejt titkokat, mert előfordul, hogy papíron összeadva a millimétereket, jónak látszik az elképzelés, a létrejövő hang viszont mégsem alkalmazkodik. Ha az elképzelt eredmény nem olyan lesz, amilyet gondoltunk, kezdhetik elölről. Ezért létfontosságú a tervező és a művész együttműködése. Nehezíti a helyzetet, nem csupán az ilyen extra feladatokra várnak a hangszerkészítő mesterek, közben az üzemszerű munka sem állhat meg: a gyár termékei kelendők, sok új hangszerre van szükség.

– Tehát eltelt két, szakmailag gyümölcsöző nap, és indult tovább… A következő állomás?

– Szerencsére elég jó utak vezetnek Svájcba, alig több mint három óra alatt átértem Luzernbe, ahol az egyetemen két növendék várt rám. Másnap már valóban Belgium felé vehettem az irányt. Az esemény, amely úticélom volt, a rézfúvósok egyik kiemelkedő európai szemléje, ahol mindig több síkon zajlik a program. Tehetséges fiatalok képezhetik magukat kiemelkedő művészek irányításával, remek együttesek mérhetik össze tudásukat, a közönség pedig színvonalas előadásokon szórakozhat. Nekem alkalmam adódott még néhány kellemes találkozásra, tapasztalatcserére is korábbi versenyző- vagy zsűritag barátaimmal.

– Nem sokat pihenhetett, és már indulhatott is haza?

– Igen, már „csak” három fellépés következett a Luxemburgi Szimfonikus Zenekarral, vendégművészként játszottam szerpenten Mendelssohn Paulus című oratóriumában, egyszer Luxemburgban és két koncerten Stuttgartban. A három előadás azért számított különleges eseménynek, mert a zeneszerző eredetileg szerpentre hangszerelte művének fúvós basszus szólamát, később azonban az időközben elterjedt „korszerűbb” tubával kezdték el játszani. Most a luxemburgiak az eredeti hangszereléshez tértek vissza, ezért kértek fel.

– Soha nem fordult meg a fejében, különösen utazások idején, hogy választhatott volna kisebb hangszert? Mondjuk fuvolát, klarinétot, ilyesmit…

– Nem! Sőt, ellenkezőleg! A repülős utaknál valóban kellemetlen lehet, mert ha feladom a tubám, a túlsúlyért – a tokjával együtt majdnem negyven kilogramm! – sokat kell fizetni, így időnként inkább veszek egy plusz jegyet, és a hangszerem utazik a mellettem lévő ülésen, de például a tengerentúli utakra nem viszek hangszert. Ugyanis a cég, amely a tubámat készítette, világcég, a Meinl-Westonnak minden nagyobb országban van képviselete. Amerikai koncertjeimre tőlük kérek hangszert, amit a helyszínen adnak át, és csak a saját fúvókámat viszem. Be kell valljam: amikor a kezdet kezdetén éppen ezt a hangszert választottam, ilyen praktikus dolgok nem jutottak eszembe. Inkább az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy jól szóljon!

– Ön gyűjti is a hangszereket. Hány tubája van, milyenek, és hogyan tesz szert egy-egy új darabra?

– A pontos szám mindig változik. Úgy akarom összeállítani a gyűjteményem, hogy hallgatóimnak meg tudjam mutatni a hangszer fejlődéstörténetét. Jellemzően hangszerészektől és historikus hangszerekre specializálódott kereskedőktől vásárolok. Ritkaságok náluk sincsenek raktáron, szinte mind alkalmi vétel. Amikor szerpentet kerestem, megismerkedtem egy idős mesterrel Párizs külvárosában. Régi hangszerek tucatjai között élt, nemcsak adta-vette kincseit, hanem javítgatta, sőt mindegyiket meg is tudta szólaltatni. Megígérte, értesít, ha lesz az általam keresett hangszerből. Másfél év múlva telefonált, mehetek. Hamar megalkudtunk, nem élt vissza az egyedi lehetőséggel. Elmondta: valami régi kastélyban takarítás közben, a padláson örökösök akadtak egy ládára, és nem tudták, valójában mi lapul benne, nem is láttak még olyat. Csak megmutatni hozták, jó-e valamire, vagy csupán falidísz lesz. A mester pedig azonnal tudta, értéket tart a kezében. Meg is vette, kicsit megigazította, s szólt nekem. Korát 300 év körülinek gondoltuk, és – működőképes. Sok értékes tárgy kerül elő régi épületek lomtalanításakor itthon is, a dédunokák többnyire nem is tudják, valamely felmenőjük mivel foglalkozott.

– Ha már itt tartunk, újonnan mennyibe kerül egy „jobb” tuba? Az Interneten egy- és hárommillió forint körüli árakat láttam…

– Annyiért egy átlagos tubát lehet kapni, jobbára használtan. Egy kiváló minőségű eredeti mesterhangszer ára elérheti olykor a nyolc-tízmillió forintot is. Az árakat lényegesen befolyásolja a készítés módja. Az „olcsóbb” darabok gépeken készülnek szériában. Az igazán jó mesterhangszereket finom kezű, jó érzékkel megáldott, gyakorlott emberek kézműves technikával csiszolják hónapokig, a tuba esetében a tölcsért és a csöveket egyszerűen kalapálják. A saját gyűjteményemben is van ilyen értékes darab, amelyen játszom. Ezt azonban nem vásároltam, hanem a hangszergyártól kaptam. Természetesen ez részükről sem csupán jótékonyság: az ismert, sokfelé megforduló profi zenészeket a manufaktúrák és a nagy gyárak egyaránt megkörnyékezik: az ő hangszerükön játszanak, az ő cégük hírét vigyék szerte a világban. Ott vannak minden jelentősebb versenyen, és már a feltörekvő fiatal művészekkel igyekeznek kapcsolatot alakítani és egyre jobb hangszerekkel ellátni, hogy majd a csúcson is velük maradjanak. Egyfajta szimbiózis ez, mint az autóversenyek esetében a gyárak és a legjobb pilóták közötti kapcsolat.

– Többször szóba került már a versenyzés, zsűrizés. Elképzelhető ez párhuzamosan?

– Nem. Én versenyeken évek óta zsűritagként veszek részt, ha felkérnek. Ugyanis a hét legnagyobb nemzetközi versenyt már megnyertem, s a szabályok nem teszik lehetővé az ismételt nevezést. Ezek a fiatalok számára jelentenek lehetőséget a kiemelkedésre. A tapasztaltabbak tanítanak, karrierjüket építik, hangversenyeket adnak, vagy rangos zenekarok tagjaiként szerepelnek, s alkalmanként zsűriznek. Ezt teszem én is, zeneszerzéssel kiegészítve.

– Azt nyilatkozta egy helyütt, hogy pályája elején nem vonzódott a zenekarokhoz, szólókarriert képzelt el, és másfél évtizedig azt is építette. Egy idő után azonban erősödött a csábítás, és beadott több pályázatot, külföldre is. Miért?

– Részben kíváncsiságból, mert egy pályázat egyben szakmai megmérettetés is. Mai fejjel persze azt mondom, a szólókarrier és a zenekari munka jól megfér egymás mellett, sőt kiegészíti egymást. Egyébként nem voltak haszontalanok azok a régi pályázatok, sokat tanultam belőlük. A Bécsi Filharmonikusok kiváló zenekar, meg tudják fizetni a legjobb művészeket, karmestereket, tehát magas szintű szakmai munka színhelye. Annak is örültem, hogy a sok jelentkező közül engem behívtak, és nem az alkalmatlanságom miatt választottak mást. A Londoni Filharmóniánál egyeztetési problémák miatt akadt el a folyamat. Ráadásul a közelben „megtalált” egy státus: a Debreceni Filharmonikusok tagja lettem. Remek közösséget ismertem meg, jó volt ott játszani, rendszeresen kísértünk operát is, ami részben más műfaj. Mivel a repertoár egy részében nem szerepelt tuba, sokat szólózhattam, mesterkurzusokat tarthattam világszerte – ezeket a vezetőség nem ellenezte. A Solti György alapította Világzenekar a Békéért (World Orchestra for Peace) pedig egyszerűen szívügyem.

– Mit tudhatunk a Világzenekar létrejöttéről és későbbi életéről?

– A zenekar 1995-ben, az ENSZ életre hívásának ötvenedik évfordulójára alakult. A Mester úgy fogalmazta meg a célt, hogy az együttes fejezze ki „a zenének, mint a béke nagykövetének az erejét”. Sir Georg Solti a világ legjobb szimfonikus zenekaraiban működő művészekből, koncertmesterekből állította össze csapatát, huszonöt országból kaptak meghívást. Ezért a Világzenekar csak különleges alkalmakon lép fel, de eszméjét folyamatosan hirdeti. Solti György 1997-ben bekövetkezett halála után tanítványa, Valerij Gergijev oszét származású orosz karmester vette át az együttes irányítását, ma is ő vezeti.

– Visszatérve eredeti témánkhoz: mint mondta, ha akart volna külföldre menni, akadtak lehetőségek, de inkább maradt. Miért?

– Egy idő után megfogalmazódott bennem, sok szép és jó hely van a világon, de én itthon szeretnék élni, és itthon szeretnék érvényesülni. A tendencia: ha valaki kiemelkedő abban, amit csinál, akkor elmegy, vagy elküldik külföldre, érvényesüljön ott is. Az én filozófiám viszont az, hogy itthon szeretnék jó lenni, a hazai zenei élethez szeretnék nap mint nap hozzátenni valamit, és a hazai felsőfokú oktatási rendszer színvonalát szeretném munkámmal emelni.

– Hogyan illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe Hongkong, ahol egy évig dolgozott?

– Először is Hongkongban még a hazai „székfoglalóim” előtt voltam, másrészt a Hongkongi Filharmonikusokról az a vélemény, Ázsia egyik legjobb, ha nem a legjobb zenekara. Muzsikusait a nemzetközi zenei élet elitjéből válogatják, világhírű szólistákkal és karmesterekkel dolgoznak hétről hétre. Én a Solti-féle világzenekarnak köszönhettem a vendég szólamvezetői lehetőséget. Ugyanis a világzenekar egyik fellépésén hallott játszani a hongkongiak vezető karmestere, Edo de Waart, aki az egy évre szabadságra ment amerikai tubaművészük helyett keresett másikat. Összeállított egy listát azokról a tubásokról, akiket el tudott képzelni a zenekarában. Én szerepeltem az elején… Sikerült is megegyeznünk, így aláírtam egy szezonra szóló szerződést. Szerencsére a Debreceni Filharmonikus Zenekar vezetője, Kocsár Balázs elengedett egy év fizetésnélküli szabadságra. Életem egyik legkülönlegesebb éve következett. Olyan kiváló dirigensekkel, vendégművészekkel, világsztárokkal léptem színpadra, akikről addig el sem tudtam képzelni, hogy valaha velük együtt szerepeljek. Tubás szempontból is különleges darabokat játszottunk. Az egy év hamar elrepült és örömmel utaztam haza, mert itthon a Nemzeti Filharmonikusok pályázatot írt ki a tuba pozícióra. Ugyanis a korábbi tubás – Szabó László, akit a Zeneakadémián professzoromként tiszteltem – nyugdíjba vonult. A Nemzeti Filharmonikusok kezdettől fogva vágyaim netovábbja, tehát beadtam a pályázatomat, és – elnyertem az állást. Meg kell jegyezni a dátumot: 2012. Végtelenül boldog voltam, és ma is az vagyok!

– Térjünk át egy másik területre! Szólókarrierje és részvétele különböző együttesekben jól ismert, hiszen a nyilvánosság előtt zajlik. A doktori tanulmányok azonban nem ilyenek. Elfoglalt művészként miért döntött a rengeteg időt felemésztő kutatás mellett?

– Nem pillanatnyi fellángolás volt. Amikor 23 évesen Debrecenben az egyetemen tanítani kezdtem, noszogatott a vezetés, doktoráljak, legyek akkreditált. Akkor azt gondoltam, majd doktorálok hatvanévesen, amikor már nem leszek aktív előadó. Aztán elmélyültem a tuba – valamint az azt megelőző többféle kónikus hangszer – titkaiban, és hajtott a kíváncsiság, kutattam, forrásanyagokat gyűjtöttem. Magam is meglepődtem, amikor számomra váratlanul a berlini hangszertörténeti múzeumtól érkezett meghívás: tartsak előadást, és koncert keretében mutassak be historikus hangszereket, konkrétan a tuba elődeire gondoltak. A felkérések gyarapodtak: Amsterdam, Rotterdam, Bécs kiváló művészeti egyetemei hívtak ugyanezért. Valóban komoly tudásanyag gyűlt össze, és játszani is megtanultam a többszázéves hangszereken. Folyamatosan tanultam, miközben tubaművészként tettem a dolgom. Ilyen körülmények között vettem elő a gondolatot, fel lehetne tenni a pontot az i-re: érdemes volna leírni tudásom legjavát – különösen, ha felérne egy doktorival. Tartozom ennyivel a szüleimnek a támogatásért, a doktori disszertáció pedig tanulmányaim méltó lezárása lehetne. Ilyen előzmények után jelentkeztem a Zeneakadémia doktori iskolájába. Két évemet töltötte ki, sokszor erőn felüli munkával. Mindenek után örülök, hogy vállaltam! Sokat tanultam, olyan lépcsőfok ez az életemben, amit nemcsak meg kellett lépjek, hanem jó is volt megtenni.

– Disszertációja több mint háromszáz oldal. Címe – „A kónikus mélyrézfúvós hangszerek fejlődése, szerepe és azok pótlási alternatívái a modern zenekarokban” – első látásra nehéznek, inkább elméletinek tűnik, mintsem gyakorlatiasnak. Ám belelapozva igencsak érdekes ismeretekre tehet szert az olvasó. Miért éppen ezt a résztémát választotta?

– Azért, mert kevesen játszanak historikus hangszereken, holott sok olyan mű van a zeneirodalomban, amely a tuba feltalálása előtt íródott. Amikor pedig szembe kerülünk a repertoárban egy ilyen művel, egy vagy több régi hangszerrel, el kell dönteni, milyen mai hangszerrel helyettesítjük. Ez egyáltalán nem mindegy. A tubát megelőző hangszerek esetében itt jön el az én időm. Megfelelő tudásbéli háttérrel rendelkezem már ahhoz, hogy ha nem elérhető „régi”, vagy még inkább eredeti hangszer, akkor javasoljak: melyik mai rézfúvóssal lehet azt pótolni. Miközben a darab hangszerelési, hangzásképi koncepciója a lehető legkisebb mértékben sérüljön.

– Lehet erre általános megoldást találni?

– Foglalkozni kell vele, mint én is. A tubát megelőző kónikus, tehát kúpalakú, kúpszerű hangszerek fejlődése az 1500-as évekig tekint vissza. Aktív tubaszólistaként a 20–21. században keletkezett nagy – de kevés értékes művet tartalmazó – repertoár áll a rendelkezésemre koncertjeim programjának kialakításához. Ugyanakkor zenekari játékosként többször találkoztam olyan szimfonikus tubaszólammal, ami kérdéseket vetett fel a tuba hitelességével és létjogosultságával kapcsolatban. Ezek hatására kezdtem el kutatni a tubát megelőző hangszerek történetét, és azok repertoárját. Az elérhető szakirodalom viszonylag kicsi, sokszor túl specifikus, mert többnyire hangszertörténeti, vagy hangszerépítészeti és nem a számomra lényeges zenei szempontból vizsgálja az adott témát. Még általános szakmai körökben sincs kialakult kép és megbízható információ sem a tubáról, sem pedig az azt megelőző hangszerekről. Előítélet annál több. Egy-egy ilyen korábbi hangszer megjelenése a mai, modern zenekarban általában vitákat szított és kérdéseket vetett fel, amelyekre jó esetben félinformációk és szubjektív vélemények alapján lehetett csak válaszolni. Legtöbbször a szimfonikus zenekari karmesterek sem ismerték pontosan ezeket a hangszereket, és nem tudták például, hogy a tuba nem ugyanazt jelenti Ravelnél, mint Richard Straussnál. Az elmúlt pár évszázadban nem csak a kónikus mélyrézfúvós hangszerek alakultak át, hanem a zenejátszás gyakorlata is, és ezzel együtt a zenekarok összetétele is.

– Változik-e a régi hangszerek ismertsége a mai zenevilágban?

– Feltétlenül! Mielőtt kutatni kezdtem, csak néhányan foglalkoztak a historikus rézfúvósokkal. Mostanában egyre többen. Ugyanis kivittem ezeket a kutatóintézetek falai közül a színpadra, új műveket írtam, amelyek különféle hanghordozókon elérhetők, tehát szélesebb körben meg lehet ismerni a régi hangszereket. Sokan csodálkoznak, milyen szépen szólnak a többszázéves instrumentumok, különleges a hangszínük, karakterük, emiatt egyre többen kapnak kedvet, hogy megismerkedjenek velük. Én Kocsis Zoltán egykori főzeneigazgató idejében játszottam először ilyen hangszereken a Nemzeti Filharmonikus Zenekarban. Azóta felkérésre jártam Belgrádban, nemrégiben pedig Luxemburgban, amit már három újabb meghívás követett rangos német zenekaroktól. Kezd beérni a munka gyümölcse. Optimista vagyok: a tuba aranykorára számítok. Külön öröm a szép számú érdeklődés Budapesten.

– Kik azok a zeneszerzők, akik műveikben eminens szerepet szántak a tubának?

– Richard Wagnert említeném elsőként, aki sokat tett a tubáért, leleményesen használta a hangszert. A Nibelung gyűrűjében például egy teljesen új rézfúvós kart állított fel, amiben szerepeltet egy kontrabasszus tubát is. Ez ritka hangszer, akkoriban kezdték használni. Wagner akkora hatással volt a következő generációkra – Anton Brucknerre, Gustav Mahlerre, Richard Straussra –, hogy a mester példája alapján ők is elkezdték ezeket a hangszereket, különböző tubákat alkalmazni. Főleg zenekarban szerepeltették, sokat kísérleteztek velük, ami kifejezetten hasznosnak tűnt. A tuba szólórepertoárja ennek ellenére ma is kifejezetten szegényes, a neves zeneszerzők közül csak hárman gazdagították számottevően: Krzysztof Penderecki, Vaughan Williams, Paul Hindemith. A legújabb generációban egy kiemelendő személyiségről tudok: John Williams, aki a Csillagok háborújának filmzene-írójaként lehet ismert. A mi szempontunkból, persze, a tubára írt versenyműve lényeges. Tubajátékosként szeretném inspirálni a kortárs szerzőket, írjanak új, érdekes szólóműveket tubára.

– Nemcsak inspirálja a kortárs szerzőket, maga is szép számmal írt már darabokat, tágítja a határokat. Milyen a fogadtatás?

– Mivel aktív tubásként ismerem a rendelkezésre álló repertoárt, igyekeztem hiánypótló műveket írni, elsőként egy Tubaversenyt, majd több kamaradarabot. 2018 év vége „zeneszerzői énem” nagy menetelése volt, három hónap, három premier, három ősbemutató. Októberben a MÜPA-ban adták elő a CAFe Budapest Fesztivál keretein belül, a Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekar előadásában, Feledi János zseniális koreográfiájával a Feledi Project közreműködésével, az Orfeusz balettemet. Érzelmekkel teli, erős hangzású szimfonikus művet írtam. Novemberben a Budapesti Vonósok kértek fel, hogy egy teljes koncert erejéig legyek a vendégművészük, mégpedig egy igen attraktív helyszínen, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Ráhangolásként Boccherini műveket ajánlottam, ahol az eredeti csellószóló helyett merész tubajáték versenyzett a zenekarral. Ezután következett Éva című művem ősbemutatója, amelyet „színésznőre, szerpentre és vonósokra” írtam. Természetesen a szerpent az a kígyó (a hangszer alakja adta is ezt), amely fondorlatosan csábította el „a nőt”, akit Tompos Kátya színművész személyesített meg. Nem az ismert bűnbeesés következett be, hanem arról szólt, mi történt Éva lelkében, miért hagyta magát elcsábítani. A szöveget, Tompos Kátya monológját Szy Katalin írónő, pszichológus írta. Ő tehát a hiteles szakmai háttér. Az estét a Chill Fantasyval zártam: ez is egy általam komponált jazzes darab. Magyarországi premier volt, az est emlékezetes együttműködés a Budapesti Vonósokkal. A 2018-as év zárásaként decemberben az Óbudai Danubia Zenekar játszotta egy darabomat a Zeneakadémián: a La Follia című művemet felkérésükre írtam.

– A nagy menetelés után mi maradt még a tarsolyban?

– Két új darabot érlelgetek magamban. Az egyik egy új balettzene Feledi János számára, aki a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője, valamint Oláh Vilmos hegedűművész barátomnak egy hegedűversenyt komponálok. Más természetű felkészülést igényel ugyan, mégis itt említeném: felkérést kaptam, hogy vegyek részt a Junior Príma díj kuratóriumának munkájában, amelyet olyan nagy művészek neve fémjelez, mint Marton Éva, Vásáry Tamás. Ez nagy megtiszteltetés számomra.

– A sikerek után október azonban megpróbáltatással kezdődött...

– Valóban. Hongkong csodálatos kultúrpalotájának kétezer fős koncerttermébe ünnepi hangversnyt terveztek Kína nemzeti ünnepe alkalmából. Két művem előadására kértek fel, mindkettő ázsiai premier lett volna, historikus hangszereim bemutatásával. Tüntetések, utcai összecsapások miatt azonban lemondták az előadást, talán egy későbbi időpontban még sor kerülhet rá. Pályafutásom alatt ilyen eset még nem fordult elő.

– Térjünk át egy másik területre! Elfoglaltságaiból úgy látszik, a tanítás sem áll távol öntől, jelenleg két egyetemen tanít. Hogyan jutott egyetemi katedrához?

– A tanítás sohasem volt idegen számomra, frissdiplomásként rögtön tanítani kezdtem Nyíregyházán, a Művészeti Szakközépiskolában, majd nem sokkal később Debrecenben az egyetemen. Egyénileg is tanítottam, mesterkurzusokat tartottam és privát órákat adtam. A svájci Luzern városában működő Művészeti Egyetem egy állást hirdetett meg, a tubadocensit. A pályázati kiírás minden pontjának megfeleltem, egyedül az én szempontom lett kérdéses: megoldható-e, ha nem költözöm el Magyarországról. Az egyetem nem emelt kifogást, a közlekedés pedig kiváló, hiszen Luzern alig több mint ötven kilométerre van Zürichtől, amelyet Budapesttel naponta több repülőjárat köt össze, mindössze másfél óra a menetidő. A tájékozódást követték a gyakorlati tennivalók, előbb írásban, majd a helyszínen. Ott derült ki, tizenöt tubaművész pályázott, három jelöltet hívtak személyes megmérettetésre. Játszani kellett, aztán a próbatanítást személyes elbeszélgetés követte, majd az értékelés: elnyertem az állást. Akkor már szétnéztem a környéken is. Egy festői szépségű, emberi léptékű, nyolcvanezres városról van szó, amelyet élénk zenei élet jellemez. Kéthetente tartok órákat.

– Budapesten, ahol tanult, könnyebb vagy nehezebb elnyerni egy tanári állást?

– A régi iskolámban a követelmény magasabb, mert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen feltétel a tudományos fokozat, a doktori cím. Egyebekben teljesen azonos a folyamat. Itt hárman pályáztunk az állásra, amit végül én nyertem el.

– Az önnél tanuló növendékek előképzettséggel rendelkeznek, nem nulláról kell indulni. Melyek a tanítás kulisszatitkai?

– Mindent kell tanítani, minden mindennel összefügg. Például nem lehet úgy eljátszani egy Brahms-szonátát, hogy nem ismerjük a zeneszerző életét, nem tudjuk, melyik alkotói korszakában írta, kinek írta. Ez egyrészt zenetörténelem. Tudni kell azt is, abban a korban milyen előadói habitus érvényesült, milyen akcentusokkal, milyen dinamikákkal játszottak, milyen volt a hangszín. Mit kell kiemelni, mit elsimítani, ahhoz képest, ahogy játssza. Tehát a növendékek hozzák a darabokat, én pedig tanítom nekik, miként lehet az előadás a legjobb színvonalú és a leghitelesebb. A hangszeres tudást is csiszolni kell. Mindig lehet fejlődni akár hangszertechnikai, akár előadóművészi szempontból.

– Négy földrészen jegyzett művész, viszont úgy tudom, családjában elsőgenerációs zenész. Miként szemlélik szülei az egyre feljebb ívelő karrierjét?

– Valóban én léptem először zenei pályára. A szüleim már nyugdíjasok, édesanyám nyomdászként, édesapám tanárként dolgozott. Érdeklődéssel várják az eseményeket, nyitottak, támogatók. Mindig azt akarták, a gyermekeik olyasmivel foglalkozzanak, amit szeretnek. Így van ezzel Zita testvérem is. Számomra lényeges, hogy az életemet kitöltő zenét magam választottam, nem pedig megmondták, ezt kell csinálnom. Szeretek kipróbálni ismeretlen dolgokat – hangszereket is –, és nem bánom, ha hibázok. Fontos rájönnöm, mit rontottam el és miért, mert abból tanulok.

(2021) Szentpáli Roland tubaművész és Juhász Zoltán aranykoszorús hangszerkészítő mester olyan új mechanikát fejlesztett ki, ami a tuba feltalálása óta várt fejlődés a hangszer történelmében. Az innováció jelentőségét mutatja, hogy Gerhard Meinl, az egyik legismertebb német hangszerkészítő is segített a világszabadalom létrehozásában, és Amerikában is díjazták a magyar fejlesztést.

A Twoba nevű innováció alapja egy kettős mozgatású billentyűrendszer, ami levehetővé teszi, hogy a zenészek állva is játszhassanak tubán és szabadon mozoghassanak a színpadon. A hangszeren mérete és súlya miatt eddig csak ülve lehetett játszani úgy, hogy a tölcsér a zenész arcát is eltakarta. „Szólistaként évtizedek óta küzdöttem azzal a problémával, hogy a koncerteken ülnöm kell, és két rossz, statikus pozíció közül kell választanom. Márpedig a közönség szeretné látni a muzsikust is, amúgy feltenne otthon egy lemezt” – fogalmazott Szentpáli Roland.

A Nemzetközi Tuba Szövetség (ITEA) innovációs díja, a Jim and Jamie Self Creative Award a legfontosabb nemzetközi szakmai szövetség elismerésének számít. A szövetség 2004-ben hozta létre a díjat, amit 2021-ben Szentpáli Roland és Juhász Zoltán, aranykoszorús hangszerkészítő mester fejlesztése, a Twoba nyert el. Ezen túl magyar fejlesztésű hangszerinnováció is segíti a szólista tubásokat.