A teljesítmény kutatója

„Megyénkből elszármazottként kifejtett országos jelentőségű, kimagasló tevékenysége elismeréseként Kozma Pál kitüntető díjat adományozott Prof. Dr. Pucsok József nyugalmazott egyetemi tanárnak” – idézték a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés határozatát a 2013. évi megyenapon, Szatmárcsekén, amikor szűkebb pátriánk legrangosabb elismeréseit átadták. A 78 éves Pucsok József széles körben ismert közéleti személyiség. Orvosprofesszor, szakterülete többek között a sportorvostan, a teljesítmény-élettan, s ezekhez kapcsolódóan a táplálkozás-élettan, az anyagcsere, a dopping. Általános orvosi diplomájának megszerzése után 1960-tól a Budapesti Orvostudományi Egyetem Kórélettani Intézetében dolgozott, ahol laboratóriumi szakorvosi vizsgát tett, kandidátusi fokozatot szerzett. 1982-től napjainkig az Országos Sportegészségügyi Intézet a munkahelye, ahol hosszú ideig a főigazgató főorvos tudományos helyettese volt. Munkája alapján nevezték ki egyetemi tanárnak, lett a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Nyug-díjasként is itt kamatoztatja szakmai tudását, amelyet több mint 100 tudományos közlemény, 178 tudományos előadás, 14 könyv és könyvrészlet minősít. A Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztje és a Magyar Sporttudományi Társaság Életmű-díj kitüntetettje.

– Mi lehet a titka annak, hogy bár hat évtizede a fővárosban él, a megyében mégis szabolcsiként, nagykállóiként ismerik – Nagykálló díszpolgára is –, pedig valójában Tiszacsegén született?

– Valóban Tiszacsegén születtem 1935-ben, és itt kezdtem iskoláimat. A mi családunk életében is a háború volt a sorsfordító. Édesapám postai vonalmesterként dolgozott, és éppen folyamatban volt az áthelyezése Szatmárnémetibe. Mire ez a valóságban megtörtént volna, meghúzták az új országhatárokat, leendő állomáshelye Románia része lett, ezért Nagykállóba irányították, ahol megfelelő állást kapott. A család 1946-ban követte, én az ötödik osztálytól jártam iskolába Nagykállóban, először a református iskolába, ahová át tudtam jelentkezni, majd az iskolák államosítása után az állami általános iskolába. A tanulás a Budai Nagy Antal Gimnáziumban folytatódott, talán mondhatom, hogy szerencsémre. Ez a középiskola kitűnő színvonalú, jól felszerelt, nagyon jó gimnázium volt, kiváló tanárokkal. Ide jártak a környékbeli települések diákjai, például Balkányból, Kállósemjénből, Máriapócsról. Tehát gyermekként lettem nagykállói lakos, és oda jártam haza, amikor elkerültem az egyetemre. Nyaranként az akkori szokásoknak megfelelően én is kivettem a részem az otthoni mezőgazdasági munkákból, még cséplőgépellenőr is voltam, besegítettem a családi kasszába. Később fordult a kocka: egy évig körzeti orvos is voltam Nagykállóban…

– Ez hogyan történt, és miért csak egy esztendeig?

– Az egyetemen jó tanuló voltam – nem is kockáztathattam volna, hogy elvesztem az ösztöndíjamat, a családunk nagyon szerény körülmények között élt. Negyedéves koromban vált véglegessé, hogy kutatóorvos leszek. Ekkor a nemzetközi hírű Sós József professzor irányítása mellett vettem részt a tudományos diákköri munkában, később, mint kezdő orvost maga mellé is vett a Kórélettani Intézetbe. Abban az időben nagyon jó szokás volt, hogy a fiatal kutatóorvosok falvakat patronáltak, így ismerhették meg alaposabban a gyakorlati életet. Én, természetesen, Nagykállót választottam. Édesanyám minden reggel a kapuig kísért, nagyon büszke volt, hogy az ő fia orvosi táskával a kezében indul a rendelőbe, betegeket gyógyítani. Nagy esemény volt ez akkor nemcsak a családban, a faluban is: egy Temető utcai szerény kis házból indulva lett orvos a „mi fiunk”. Az idősebb kállóiak ma is így emlegetik. Az idő azonban telik: ma már, ha Nagykállóba megyek, a temetőbe vezet az első utam, a szüleim sírjához.

– Különleges a családneve. Honnan származik?

– Felvidéki gyökereink vannak, a Pucsokok Kassa környékéről származnak, maga a szó a szláv nyelvekben kis csokrot, virágcsokrot jelent. Őseink Bocskai fejedelem hajdúival jöttek a Tiszántúlra, Tiszadobon, Tiszacsegén, valamint a későbbi hajdúvárosokban telepedtek le, például Hajdúdorogon ma is több család él ezzel a névvel. Édesanyám ismert felmenői valamennyien csegeiek.

– Mikor járt utoljára Tiszacsegén?

– Tiszacsege feltörekvő város, rangos történelmi háttérrel: IV. Béla 1248ban kiadott adománylevele szerint Csege országos jelentőségű rév volt, az itt áthaladóknak vámot kellett fizetniük. Újabban minden évben megrendezik a Csegei Napokat, amire mindig meghívnak, s ha tehetem, el is megyek. Szépen fejlődő, kellemes kisváros a Hortobágyi Nemzeti Park északnyugati kapujában.

– Az emlékezés után beszéljünk arról, hogy életének nagy részét a sport, élsportolók közelében élte meg! Személyesen sportolt, netán sportol-e most is? Gimnáziumban, az én időmben óriási sportélet volt, amit Tatos István testnevelő tanárunknak köszönhettünk. Kitűnő sportoló és nagyon jó tanár volt, aki minden szezonális sport alapját megtanította. Az iskolánk komoly kosár- és kézilabda csapattal is rendelkezett. Én az utóbbihoz vonzódtam, így amikor felkerültem az egyetemre, versenyszerűen kézilabdáztam, a budapesti első osztályban játszottam az OSC, tehát az orvosegyetem sportklubjának színeiben. Ez egészen a diploma megszerzéséig tartott, később már az idő nem engedte, hogy olyan intenzitással járjak edzésekre, versenyekre, mint korábban. Ez általában jellemző a pályakezdő kutatókra, hiszen akkor kell „megkapaszkodni” a kutatóintézetben, kiválasztani azt a témát, amelynek révén folyamatosan lehet előbbre lépni a ranglétrán. A sok kísérlet, a rengeteg szakirodalom olvasása ilyenkor leköti az ember minden energiáját, versenyszerű sportra nem marad idő, csak valami laza fenntartásra – ha nem akarunk elhízni. Az én esetemben volt egy másik ok is: sok pluszmunkát vállaltam. A Kórélettani Intézetben nem valami magas fix fizetés volt – nagyjából tanári fizetés – bármiféle mellékes nélkül. Ezért aztán rendszeres éjszakai ügyeletet vállaltam, továbbá üzemorvosi munkát a Szerszámgépipari Művek Igazgatóságánál, Kőbányán. Mindez azt jelentette, hogy a sport háttérbe került. Viszont, ha nem is nagylábon, de jó színvonalon tudtam élni, s később, már pedagógus feleségemmel együtt gyarapodni is tudtunk. Visszatérve a kérdés sport részére: az úszásról nem mondtam le soha, ma is rendszeresen úszom, hetente háromszor egy órát.

– Akkor kezdett a teljesítményfokozás, a dopping vizsgálatával foglalkozni, amikor még nem volt reflektorfényben ez a terület. Orvosként érezte a veszélyt?

– Ez jól hangzana, de nem így történt. Az előzmény 1968-ig nyúlik vissza: ekkor kerültem ki a Szovjetunióba egyéves akadémiai ösztöndíjjal. A tanulmányút értelme és jelentősége abban állt, hogy sok szakmai újdonságot ismerhettem meg. Moszkvában például a Táplálkozástudományi Kutatóintézetben – amely akkoriban nemzetközileg is kiemelkedő tudományos műhely volt egy nagyhírű professzorral az élen – megtanultam több olyan eljárást, ami a zsíranyagcsere-kutatáshoz kellett. Ezek biokémiai módszerek voltak, komoly műszaki-technikai háttérrel. Amikor hazajöttem, a Kórélettani Intézetben elkezdtem kiépíteni a magyarországi méretekhez igazodó, hasonló biokémiai vizsgáló laboratóriumot. A hazai gyakorlatban elsőként kezdtem a vérzsírok kutatását, illetve a zsírsavak gázkromatográffal történő vizsgálatát. Azt tapasztaltuk, hogy sok élsportoló is küzd vérzsír-problémával. Érdekességként említem, hogy például az egyik kiváló labdarúgónak, a népszerű Bozsik József Cucunak is olyan egészségügyi problémája volt, amit az akkori kromatográfiás módszerekkel a mi laborunk tudott kimutatni. Intézetünk szakmai munkáját minősíti, hogy például az Interkozmosz programban mi végeztük el a magyar űrhajósjelöltek, Farkas Bertalan, Magyari Béla több laboratóriumi vizsgálatát, amit Moszkva is elfogadott. Kiváló kapcsolatunk volt a belgyógyászati klinikák, sőt a Repülőorvosi Központ szakembereivel is.

– Kicsit előreszaladtunk az időben. Miként került át első munkahelyéről, a Kórélettani Intézetből az Országos Sportegészségügyi Intézetbe (népszerű nevén a Sportkórházba), ami kétségtelen váltás a szakmai karrierjében?

– Ez a hetvenes évek végén történt. Akkoriban szakmai berkekben egyre többször került szóba a sportolók tiltott szerekkel történő teljesítményfokozása, illetve egy olyan eljárás, amellyel utólag is megbízhatóan ki lehet mutatni, ha egy sportoló tiltott szereket fogyasztott. Egy ismerősöm ajánlotta Csanádi Árpád figyelmébe, hogy az általam vezetett laboratórium a Kórélettani Intézetben el tud végezni olyan újszerű vizsgálatokat is, amire a doppingellenőrzésnek szüksége van. Csanádi Árpád akkor a sporthivatal elnökhelyettese, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára volt, egyben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottságának tagja, a NOB sportigazgatója. Meghívott egy eszmecserére, amelyen részt vett még Medve László, az Egészségügyi Minisztérium államtitkára. A megbeszélés témája az volt, hogy Magyarországon létre kellene hozni egy korszerű laboratóriumot, amely egyebek mellett a doppingvizsgálatokat is segítené új műszeres és szervezési hátterével. A nemzetközi trend ugyanis azt mutatta, előbb-utóbb nagy szükség lesz ilyenre, és legyünk mi is az élvonalban. Mivel birtokában voltam a legújabb módszereknek – köszönhetően moszkvai akadémiai ösztöndíjamnak –, és már volt egy kulcsfontosságú drága műszerünk, kézenfekvőnek látszott, hogy én építsem ki ezt a szervezetet. Az államtitkár azt javasolta, pályázzam meg a Sportkórház akkor éppen betöltetlen tudományos igazgatói munkakörét, és ott alakuljon meg az új kutatóintézet. A feladat illeszkedett a már meglévő keretekhez, hiszen ott a sportélettani kutatásoknak komoly hagyományai és nemzetközileg elismert eredményei voltak. A mi tervünk új területeket hozott a képbe: a biokémia és a táplálkozás-élettan, továbbá a terhelés-élettan összefüggéseinek vizsgálatát, amely személyemhez, valamint kiváló munkatársaim nevéhez köthető. Természetesen a mi intézetünk nem doppinglaboratórium lett, ami egyébként kitűnhet az előbbi felsorolásból is, de egy fontos időszakban motorja volt a tiltott szerek elleni küzdelemnek.

– Mindez egyik napról a másikra történt?

– Annál bonyolultabb és időigényesebb volt, hogy így történjen, de a folyamat hamar elkezdődött. Bármilyen meglepő, álomnak tűnt az új feladat, mégis voltak feltételeim. Le akartam zárni megkezdett munkáimat a Kórélettani Intézetben, s számomra fontos volt tudományos előmenetelem: már megvolt ugyan a kandidátusi fokozatom, de az egyetemi tanári kinevezésem előkészítése éppen csak elkezdődött, nem szívesen adtam volna föl a munkahelyváltással. Hivatalosan 1982-ben jöttem át, egyszerre kaptam meg tudományos igazgatói és címzetes egyetemi tanári kinevezésemet. Később habilitáltam is. Ennyi idő távlatából talán szerénytelenség nélkül elmondható, hogy a nyolcvanas évek elején európai hírű intézetet hoztunk létre, a legjobb időben – köszönhetően egy széles látókörű, kiváló sportvezetőnek, sportdiplomatának, valamint a lehetőséget felismerő egészségügyi vezetőnek, aki később miniszterként is figyelemmel kísérte, segítette a munkánkat. Csak egyetlen jellemző tény: abban az időben több mint félmillió dollárért vásárolhattuk meg az elérhető legkorszerűbb laboratóriumi berendezéseket.

– Mi volt a gyors siker hátterében?

– Utólag hajlamos az ember csak a szépre emlékezni. Kétségtelenül közrejátszott, hogy már készültünk az 1984-es Los Angeles-i (később bojkottált) olimpiára, de még alig ültek el az 1972-es müncheni olimpia első nagy doppingbotrányai által keltett hullámok. Nos, a MOB vezetése semmiképpen sem akart ilyen zavaros ügyekbe kerülni, és kiemelt figyelmet fordított a sportolók teljesítményfokozására, a tiltott, sőt a nem tiltott, de kifogásolható szerek ellenőrzésére, a megelőző vizsgálatokra. Gondolom, az imént említett első komolyabb doppingügyekre ma már csak a szakemberek emlékeznek: Lasse Virén finn hosszútávfutóról azt akarták bebizonyítani, hogy csak azért tudott duplázni, mert vérdoppingot használva fokozta teljesítőképességét és így tudott győzni öt- és tízezer méteren. A bizonyítás nem sikerült, de a vita évekig felszínen tartotta a témát. Rick DeMont, a 400 méteres gyorsúszás amerikai olimpiai bajnoka viszont fennakadt a doppingellenőrzés hálóján – ephedrint használt –, és visszavették aranyérmét. Ez azzal függött össze, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, látva a nem kívánatos események fejlődési irányát, már korábban határozatot hozott egy folyamatosan bővülő gyógyszerlista létrehozásáról. A felsorolt gyógyszerek tiltólistára kerültek, esetleges használatuk utólagos ellenőrzését kötelezővé tették. E célból alakult néhány kiemelkedő független laboratórium: Európában elsőként Kölnben, később Londonban, Prágában, s hamarosan nálunk, Budapesten is. Rendszeresek lettek a tapasztalatcserék, a lista folyamatosan bővült, az eseményekkel lépést kellett tartani. A fejlesztők ugyanis kis változtatásokkal újabb és újabb szereket dobtak piacra, amelyek csak késleltetve kerülhettek fel a tiltólistára, s addig használhatták azokat. Másfél évtizede a WADA, a nemzetközi doppingellenes szervezet, új szintre emelte az ellenőrzést, sok kiskaput bezárt. Három részre osztotta a tiltott szereket: van, amit egyáltalán nem lehet használni, van, ami csak verseny közben tiltott, s van, ami bizonyos sportágak esetében. A megnevezésnél pedig a hatóanyagok kerültek előtérbe, tehát nem lehet variálni az összetétel változtatásával.

– Úgy tűnik, két hasonló felkészültségű orvoscsoport dolgozik a sportolók körül: az egyik – gyógyszergyárakkal kiegészítve – gyógyszerekkel, étrend-kiegészítőkkel, vitaminokkal, nyomelemekkel, ásványi sókkal segíti a sportolókat a minél jobb eredmények elérésében, a másik – a doppingellenes – arra vigyáz, hogy az előbb említettek ne eshessenek túlzásba. Hol a határ?

– Ez így van, szakemberek hada dolgozik a sport háza táján. Hogy hol a határ, az nagyon kényes kérdés, a jó válasz csak az lehet, hogy a határ folyamatosan változik. A doppingolás nagyon régi ügy, már az ókori olimpiákról is vannak ismereteink, egyes versenyzők már akkor használtak valamilyen teljesítményfokozó szert, például sztrichnint, kokaint, alkoholt fogyasztottak, mígnem kiderült, hogy ezek némelyike éppen ellenkező hatást váltott ki, mint szerették volna. A gyógyszerek sokáig nem jelentettek problémát, csak az utóbbi fél évszázadban változott a helyzet. A fordulatot az első, verseny közben bekövetkezett haláleset váltotta ki: az 1960-as római olimpián a dán színekben versenyző kerékpáros, Knud Eneman Jensen egyszer csak leesett a kerékpárjáról, s meghalt. Utóbb a vizsgálatok megállapították, hogy a sportoló amfetamin hatása alatt állt, ennek következtében vesztette el eszméletét. Ekkor tudatosult az emberekben, hogy mi történik az élsportban, s vett nagyobb lendületet a doppingellenes küzdelem is. A megbízható vizsgálatok, új módszerek azonban igen drágák, és a doppingolók sokszor lépéselőnyben vannak. Az ellenőrnek ugyanis tudni kell, hogy mit keres, a hatóanyagnak rajta kell lennie a tiltólistán. A fejlesztők azonban gondosan titkolják.

– Mondana erre példát?

– Jellemző a THG (tetrahidrogesztrinon), amit az amerikai sportolók 2003-ig alkalmaztak. Egy mesterséges szteroidról van szó, amelynek hatása több hónapig tart, azonban csak legfeljebb egy hétig kimutatható, ráadásul akkoriban még nem is tudták kimutatni. A THG révén gyors izomnövekedés érhető el, kétszer akkora hatást lehet vele elérni, mint a tesztoszteronnal. Egyébként kifejezetten doppingcélokra hozták létre, a Szövetségi Gyógyszerhivatal bejegyzése nélkül. Ahogy az már lenni szokott, ezúttal is két konkurens edző nézeteltérése nyomán jutott az Egyesült Államok doppingellenes szervezete tudomására, hogy számos atléta THG-t használ. Elindult a lavina: sok doppingmintát vizsgáltak át utólag célzottan, és be is bizonyosodott a tiltott szer használata, sokakat eltiltottak, emiatt több amerikai csúcstartó, címvédő sem vehetett részt a 2004-es athéni olimpián. Mára egyébként már alaposan lecsökkent a két tábor közti különbség, a doppingellenőrzés szervezete, eszközparkja igen fejlettnek mondható. Jó találmány volt a minták hosszabb ideig történő megőrzése, ez is visszatartó erő, mert utólag is lelepleződhet a szabályok ellen vétő. Hozzá kell tennem: a teljesítményfokozó szerek esetében nagyon fontos a hatásmechanizmus, és az, hogy követni tudjuk a hatóanyagok útját a szervezetben. Így megelőzhető, hogy bizonyos szerekkel néhány alkalomra „felturbózzák” a versenyzőt, s általa tönkre is tegyék. Például a THG jelenléte, miközben növeli a versenyképességet, fokozza az izmok méretét és erejét, használata meddőséget, impotenciát, súlyos veseelégtelenséget, magas vérnyomást, szív-, illetve májkárosodást okozhat, s fokozza a rák kialakulásának veszélyét.

– Miért kockáztatnak számosan a sportolók közül?

– Erre nincs biztos válasz. Egyrészt közrejátszhat, hogy a jobbára fiatal versenyzők teljesen megbíznak a sportvezetőkben, edzőkben, csapatorvosokban, hogy amit a teljesítményfokozás érdekében kapnak – vitamint, étrend-kiegészítőt, gyógyszert –, az nem tiltott szer. Nagyon kényes a sikervágy mértékének egészséges megítélése, van, aki a vágyott sikerért ilyen területen is kockáztat. Az egyre magasabb pénzdíjak is csábítóak lehetnek. Azt is figyelembe kell venni, újabban nagyon megterheli a szervezetet az élsport. Az olimpia hármas jelszava jegyében – „Citius, altius, fortius” – sokszor ezredmásodpercekért, centiméterekért megy a küzdelem, hasonló képességű, felkészültségű versenyzők között, az idegek harca is zajlik ilyenkor. Továbbá fontos a versenyek utáni gyors regenerálódás igénye is – amihez szintén jól jöhet a külső segítség. Ez a több számban induló, vagy selejtezők, előfutamok után döntőbe kerülő sportolók esetében különösen lényeges. Figyelemre méltó Alexander de Merode véleménye: „Sohasem tudjuk igazán visszaszorítani a tiltott szerek használatát, mert a csalás az ember veleszületett hajlama.” A belga herceg 35 éven át, 2002-ig vezette a NOB orvosi bizottságát, így közvetve a doppingellenes tevékenységét is, volt tapasztalata.

– Munkája során ön sokat vizsgálta az élsportolókat. Elegendő a világszínvonalú eredményekhez, ha adott egy sikerre éhes, kitartó, életerős, egészséges fiatal férfi vagy hölgy, aki képes és akar keményen készülni az edzők útmutatása alapján? Vagy szerepe van a géneknek, netán másnak is?

– Erre nem lehet mindenkire és minden sportágra érvényes választ adni, hiszen más tulajdonságok szükségesek például a diszkoszvetéshez vagy az íjászathoz, s megint nagy különbségek vannak az egyéni és a csapatsportágak között. A kitartó akarat, az állóképesség, a türelem, a szakszerű felkészítés önmagában is hozhat kiemelkedő eredményeket. De nem lehet teljesen eltekinteni tehetségtől, alkati tényezőktől, a fiatalt körülvevő világtól, mint ahogy a géneknek is szerepe lehet. A génekről azonban még sok mindent kell megtudnunk, mert ma még nem tudjuk megmondani, hogy ez vagy az a gén felelős a vízilabdáért, a másik pedig az evezésért. Ráadásul az itt elmondottak sem mindenkire egyformán érvényes, bizonyított állítások, mert vannak minden előzmény nélküli „elsőgenerációs” világbajnokok is, és vannak „sportcsemeték” is, akik szüleik sportágában értek el kiemelkedő eredményt. Érdekes megfigyelés az is, hogy az élsportolók esetében milyen fontos a koncentrálni tudás, a formaidőzítés: hogy éppen akkor és ott tudja elérni a legjobb eredményt a sportoló, amikor a legjobban kell, a legfontosabb versenyen. A kérdés nem erre irányult ugyan, de megjegyzem: a gének vizsgálata hamarosan elsőrangú kérdéssé lép elő. A génterápia javarészt még a jövő lehetősége, de már nem a távoli jövőé. Tehát fel kell készülnünk a genetikai teljesítményfokozás kordában tartására is.

– Beavatna, hogy miről is van szó? Számomra ezek a sci-fi műfajához tartoznak…

– Néhány éve még joggal mondhattuk volna ezt, de ma már nem. Elkészült az emberi géntérkép, tudjuk, mi miért felelős az emberi szervezetben. Ma még nem mindent tudunk befolyásolni, de nincs messze az idő, amikor egyénre szabottan, a gének „kiigazítása” útján tudunk gyógyítani. Természetesen ezt a lehetőséget az élsport hátországa sem hagyja ki, mi több, eléggé az élen jár. A genetikai teljesítményfokozásnak három útja látszik valóságközelinek. A legegyszerűbb, ha beadják a teljesítményfokozó gént. A másik: beadják az őssejtet, és abból vezetik le a teljes folyamatot. Végül a meglévő gént kezdik expresszálni, izgatni az elérni kívánt cél érdekében. E téren még sok a nyitott kérdés – köztük társadalmi, szociális kérdés –, az egyének sorsáról nem is beszélve, de a tudomány nagyon gyorsan fejlődik.

– Ehhez képest földhözragadt a génekhez is kapcsolható olyan kérdés, mely szerint van-e valami magyarázat arra, hogy bizonyos sportágakban bizonyos földrészek sportolói tarolnak, míg más sportágakban nem érnek el jelentős eredményeket? Például a rövidtávfutásban hagyományosan a karibiak vezetik a mezőnyt, a hosszútávfutóknál Etiópia, Kenya sportolói.

– Én ezt másképpen közelíteném meg. Inkább a mindennapi élettel, környezeti hatásokkal függ össze. Elmondok egy idevágó történetet. Az atlantai olimpiával egyidőben volt Dallasban a sportorvosi világkongresszus. Ott is elhangzott ilyen kérdés, mégpedig Kenneth H. Cooper professzorhoz, a híres Cooper Intézet alapítójához, a Cooper-teszt megalkotójához címezve. A nagytekintélyű professzor azt válaszolta: az a magyarázat, hogy ott születtek, ott élnek, egyszerűen az életmódjuk. Persze benne lehetnek a génjeik is, az a környezet, amely körülveszi őket – szakkifejezéssel: epigenetika –, a génjeiket is alakíthatja. Nekünk is akkor volt aranycsapatunk, amikor a gyerekek ezerszám fociztak a grundokon kedvtelésből, és sokaknak ez volt az egyetlen kiugrási lehetőség: jó állás, külföldi utak, siker…. Az edzőknek elég volt a grundokat járni, és kiemelni a legügyesebb, legtehetségesebb gyerekeket. Próbálnák meg most… Az etiópiai, kenyai maratoni futóknak meg se kottyan 42 kilométer, mert naponta megteszik a való életben, akár többször is. Vannak úgynevezett nemzeti sportágak is, amelyeket az illető országban sokan űznek, aminek következménye, hogy a nemzetközi viadalokon is élen végeznek. De konkrétabb tudományos magyarázatot nem ismerek.

– Miközben a dopping veszélyeiről beszélgetünk, ki kellene jelenteni, hogy az élsportban sem mindenki próbálkozik a tiltott szerekkel…

– Ezt én is nyugodt szívvel állítom. Évekig voltam az öttusa és a biatlon sportágakért felelős orvos, és soha fel sem merült bennem, hogy Balczó, Fábián, Móna, Török és kiváló versenyző társaik valaha is tiltott szerrel éltek volna. De ugyanezt mondhatom – hogy a nők közül is említsek egy többszörös olimpiai bajnokot – Egerszegi Krisztináról is. Ezt igazolja, hogy Balczó András, a háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok ma már 75. évében jár, Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai-, sokszoros Európa-, illetve világbajnok aktív pályafutását másfél évtizede lezárva, ma is jó egészségnek örvend, három gyermekét nevelő gyönyörű asszony, igazi példakép. Mindezt azért mondom, mert említhetnék olyan híres sportolókat, akik fiatalon haltak meg, és sokszor kiderült, versenyzőként nemcsak alkalomszerűen fogyasztottak tiltott szereket. Sokak számára emlékezetes Florence Griffith Joyner, aki az 1988-as szöuli olimpia szépségkirálynője volt. Ennél fontosabb, hogy 100 és 200 síkfutásban egyaránt nyert – az utóbbit 21,34 mp-es világcsúccsal –, és tagja volt a győztes 4x100 méteres váltónak. Nála gyorsabban azóta sem futott senki. Doppingvétséget nem tudtak rábizonyítani, ám az kétségtelen, hogy az olimpia előtt hirtelen felerősödött, eredményei ugrásszerűen megjavultak, az olimpia után azonban váratlanul visszavonult. Még nem volt negyven éves, amikor meghalt. Emlékezhetünk az NDK sportoló lányaira is: fiús alakjukra, s arra, hogy egy-egy kiugró eredmény elérése után eltűntek a nyilvánosság elől – nyilván nem véletlenül. Ma már tudjuk: 11 éves koruktól kaptak anabolikus szteroidokat. Egyébként szerintem is vannak úgynevezett doppingérzékeny sportterületek, mint a nehézatlétika – például a súlylökés, diszkoszvetés, kalapácsvetés –, és vannak olyanok, amelyeknél alig, vagy nem is tapasztalunk doppingolást: tenisz, asztalitenisz, boksz.

– A Mindentudás Egyetemén nagysikerű előadást tartott a teljesítményfokozás és a sport kapcsolatáról. Elmondaná, mi volt ennek a lényege?

– Ez még 2004 őszén történt. Jellemzően arról volt szó, amiről eddig az interjúban is beszéltünk: az embereket mindig is izgatta a teljesítményfokozás lehetősége az ókori olimpiáktól napjainkig. Az előadásban bemutattam, hogy a gyógyszeripar történetében miként jelentek meg a klasszikus doppinganyagok, milyen kémiai és fizikai módszereket fejlesztettek ki a sportolók teljesítményének fokozására az idők során, illetve milyen eljárások születtek a doppingolás elfedésére. Külön hangsúlyt helyeztem a hormonális teljesítményfokozó szerek megjelenésére és alkalmazására a különböző sportágakban. Végül szóba hoztam a géndoppingot, amely öt éve a legújabb tiltott módszer volt a doppinglistán.

– A doppingügyeket elég jól kiveséztük, de ez csak egy terület Pucsok József kutatásai közül…

– Van egy fontos kutatási témám, amelyet az akadémiai doktori disszertációmban fejtettem ki legrészletesebben. Még első munkahelyemen, a Kórélettani Intézetben kezdtem foglalkozni a zsíranyagcsere kérdéseivel. Mielőtt túlságosan szakmai részletekbe bocsátkoznék, néhány olyan tünetet mondanék, amiről szinte minden felnőtt tud: érelmeszesedés, magas koleszterinszint, kóros elhízás. Ha ezeket karban tudjuk tartani, már nagyon sokat tettünk egészségünk megőrzéséért. Az egész egyik alapja a már említett zsíranyagcsere. Ez illeszkedett a Sportegészségügyi Intézet kutatási témái közé is. Amikor átjöttem, néhány munkatársammal azt kezdtük vizsgálni, hogy a mozgás – a sport – milyen hatással van a zsíranyagcserére. Beteg, egészséges és sportoló emberek leleteit elemeztük részben személyes vizsgálatok, illetve az együttműködő klinikáktól megkapott adatok alapján. Ez nagy jelentőségű program volt, amelynek részeredményeit hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban publikáltam, ezeket újszerűségük miatt a szerkesztőségek szívesen fogadták, nevemet ismertté tették, a több évi kutatás eredményeinek összefoglalója pedig sikeres akadémiai doktori disszertáció lett. Nagyon fontos volt a hozzáértő kutatói gárda: vezetésemmel doktori iskola működött intézetünkben.

– Kérem, avasson be kissé részletesebben is!

– Közismert, hogy szervezetünknek fehérjékre, szénhidrátokra, zsírokra van szüksége. Mi ezek közül a zsírokra összpontosítottunk. Megállapítottuk, hogy az optimális napi zsírfelvétel az összes energia mennyiségének 25–30 százaléka. Nagy energiaigény esetén a zsír arányának növelése indokolt. A zsírszövetben levő zsírsejtek triglicerid-tartalma tíz-húsz órányi sporttevékenység energiaigényét képes fedezni. A zsírszövetből kiszabaduló zsírsavak az izomban oxidálódva energiát szolgáltatnak – ez a kulcskérdés. A zsírok lebontása a szervezetben elsődlegesen hormonális vezénylet alatt áll, de természetesen az energiabevitel is befolyásolja. Az edzés és a verseny alatti fokozott energiaigény természetes velejárója, hogy az étrend-kiegészítőként szóba jövő készítményeket, aminosavakat, vitaminokat, ionokat és nyomelemeket megfelelő mennyiségben alkalmazzuk. Számítógépes táplálkozási programok határozzák meg az említett anyagok mennyiségét sportágra és személyre vonatkozóan. Az étrend-kiegészítőknek lényegében nincs teljesítményfokozó hatásuk – ezért nem számítanak doppingszernek –, az anyagcsere fenntartásában azonban fontos szerepet játszanak.

– Rendkívül aktív közéletet él. Évekig volt elnöke, alelnöke a Magyar Sporttudományi Társaságnak, most tiszteletbeli elnöke, tagja többek között az Akadémia I. Doktori Bizottságának a Magyar Sportorvos Társaságnak, a Magyar Élettani Társaságnak, a Magyar Rehabilitációs Társaságnak, a Magyar Táplálkozástudományi Társaságnak és a Nemzetközi Zsiradéktudományi Társaságnak. Hogyan lehet összeegyeztetni ennyi mindent, főleg munka mellett, s miért volt érdemes mindezt vállalni?

– Nem úgy kell értelmezni, hogy egyik értekezletről a másikra járok. Ma az Internet korában a munka nagy része a honlapokon és az elektronikus postafiókok útján történik, személyes megjelenésre negyedévenként, félévenként van szükség, konferenciák, tudományos ülések esetén. Ezekre egyébként akkor is érdemes lenne elmennem, ha nem volnék tag, mert a kutatómunkához nélkülözhetetlen, hogy az ember benne legyen a szakmai közélet fő áramában, tudjon a legújabb eredményekről, s hozzáértő, érdeklődő szakemberek között elmondhassa a maga felfedezéseit, megállapításait. A tudományos társaságok révén lehet eljutni külföldre, számos nemzetközi konferenciára. Lényegesek a személyes kapcsolatok is. Fiatalon az Élettani Társaságban ismertem meg a szakma nagy öregjeit, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzort, ma pedig ugyanitt a fiatal tudósnemzedék képviselőivel tudok találkozni.

– Az országos és nemzetközi szakmai szervezetek mellett megyei kapcsolatokat is ápol, így például az MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Regionális Bizottságának elnöke. Mivel foglalkozik ez a bizottság?

– Sokszor elhangzik, hogy Magyarországon túlzottan centralizált a tudományos élet, így az MTA is, a nem Budapesten élő-dolgozó tudósok hátrányban vannak. Ennek ellensúlyozására hozták létre az egyetemi városokban a területi bizottságokat, így régiónkban a Debreceni Akadémiai Bizottságot (DAB), amelynek tizenkét szakbizottsága működik. Ez már közelebb van „a végekhez”, de még mindig volt hiányérzet, ezért létrehozták a területi alapon csatlakozó megyei szakbizottságot, amely képviselheti a megyei tudományos érdekeket és a tudományos munkát végzőket. Sokáig Kecskés Mihály professzor látta el az elnöki feladatokat, kiválóan, ám ő nyolcvan éves korában leköszönt a tisztségről. Ekkor kaptam felkérést, majd meg is választottak. Négy munkacsoport működik: logisztikai, kulturális, romológia, sport – úgy véljük, e területeken tudunk érdemben segíteni. Legutóbbi rendezvényünkön megemlékeztünk a nyíregyházi tanárképzés fél évszázados jubileumáról, a plenáris tudományos előadások egyike a romológia, a másik a gépgyártási technológia időszerű kérdéseit taglalta. 2013-ban egy nagysikerű országos sporttudományi kongresszust rendeztünk Nyíregyházán, a főiskola közreműködésével.

– A fővárosban működik a megyéből elszármazottak baráti köre. Közismert, hogy Szabolcsból több hullámban nagyon sokan költöztek Budapestre, köztük magasan képzett szakemberek. Szép számmal vannak olyanok, akik a távolban is kötődnek a szülőföldhöz és rendszeresen találkoznak. Ezt a – sajnos, egyre idősödő és fogyó – csoportot is ön fogja össze. Hogyan tartják elevenen a kapcsolatot?

– A nyíregyházi Kossuthos öregdiákok baráti köréből bővült szabolcs-szatmáriak baráti társaságává az a csoport, amely a hetvenes évektől kötődik ilyenformán is a szülőföldhöz. Évtizedeken át Bernáth Zoltán nyugalmazott bíró szervezte segítőivel a programokat – első sorban baráti beszélgetéseket a megyénkből származó művészekkel, ismert személyiségekkel. Ő hívott meg megyei, városi, települési vezetőket is, valamint ajánlott megyejárást és más kirándulásokat. Zoli bácsit – aki ma is szellemileg friss, újabb könyvet ír –, 2006-ban, 90 éves korában még rendezvényünkön köszönthettük a társaság tiszteletbeli elnökeként. Ma is emlékszem, hogy miként kerültem kapcsolatba a baráti társasággal. Már több mint negyedszázada annak, hogy valaki szólt, gyere el, van egy jó társaság, érdekes dolgokat lehet ott hallani. Az a rendezvény az Írószövetség klubjában volt, és Czine Mihály beszélt Móricz Zsigmondról. Öröm volt hallgatni. Nemcsak az előadó, hanem a résztvevők nagy része is javakorabeli ember volt, köztük, mint később kiderült, több minisztériumi, vállalati vezető, s felismertem néhány nagykállóit is. Örömmel láttam ott a szakmabeli Antalóczy Zoltán kardiológusprofesszort és másokat. Attól kezdve gyakran eljártam a rendezvényekre. Amikor Zoli bácsi már nem tudta vállalni az elnöki tisztséget, felkértek engem. Én sem voltam már ifjú, de mégiscsak húsz évvel fiatalabb. A kialakult rendszeren nem változtattunk: keddenként van fogadónapunk a Budapesti Húsipari Vállalat ferencvárosi irodaházában. A szintén Szabolcsból elszármazott vezérigazgató, Ináncsy Miklós jóvoltából kaptunk itt egy irodát. Minden hónap második péntekén tartjuk a társaság programjait, általában meghívott vendégekkel. Ezek helyszíne a Mátyás utcai pénzügyőr klub, ahová ugyancsak szabolcsi kapcsolat útján jutottunk be. Az utóbbi években a szervezést a Nyíregyházáról nyugdíjasként Pestre költözött Nagy Gusztáv, és a Pénzügyminisztérium nyugdíjas osztályvezetője, a kállósemjéni Csobay József segíti. Néhány nevet mondok még, aki alkalomszerűen segít: a vajai Tisza László, korábbi megyei tanácselnök, OTP vezérigazgató, a záhonyi Svéd László orvostábornok, a gyulaházi Farkas Bertalan űrhajós, a polgári születésű, de Nyíregyházán érettségizett Pécsi Ildikó Kossuth-díjas színművésznő, a vencsellői Raduly József, a Rajkó zenekar menedzsere, és sorolhatnám. Meghívunk városi vezetőket, s nem csak Nyíregyházáról, hanem Nagykállóból, Dombrádról és máshonnan is. Ilyenkor mindig jó hangulatú beszélgetések alakulnak ki, amelyeket vacsora követ – általában saját zsebre. Jólesik, hogy a megyei közgyűlés elnöke, Seszták Oszkár nemcsak személyében, hanem anyagiakkal is támogatja az elszármazottak baráti körét, és sok éven át így tett Nyíregyháza korábbi polgármestere, Csabai Lászlóné, aki többször volt vendégünk is. A baráti társaság kis szabolcsi sziget a fővárosban. Gondunk azonban, hogy alig van utánpótlás, annak ellenére, hogy ma is sokan jönnek Budapestre dolgozni. Nem bontakozott ki a gödöllői egyetemmel alakított együttműködés sem. Hivatalosan háromszázan fizetik be az éves tagdíjat, de – tudjuk – nagy részük inkább támogatásnak szánja. Húszan-harmincan azonban mindig vagyunk rendezvényeinken – és várjuk az új érdeklődőket is.

– Szakmai életrajzában olvastam, hogy három idegen nyelvet használ, az angolt, a németet, az oroszt, orvosként pedig nyilván a latint is ismeri. Mikor tanulta ezeket a nyelveket?

– Érzem a kérdés hátterét: ma sok fiatal nyelvvizsga híján nem, vagy csak később kapja meg diplomáját, ugyanakkor általános vélemény, hogy idegen nyelvet kisgyerekként lehet legjobban megtanulni. Szerintem a legfontosabb a motiváció, a tanulás nincs korhoz kötve. Nekem az orosz volt az első idegen nyelv, amit tanultam, de arra is csak akkor kapcsoltam rá, amikor elhatároztam, hogy a Szovjetunióba jelentkezem orvosi egyetemre. Mivel előkészítőben érettségiztem, elég jól elsajátítottam az alapokat, bár a külföldi tanulásból nem lett semmi. Felvettek ugyan, de abban az évben csak mentálhigiénikus-képzésre volt keret, s azt nem vállaltam, mert orvos akartam lenni. Így lettem a Budapesti Orvostudományi Egyetem hallgatója, majd diplomása. Az orosztudásnak később nagy hasznát vettem, mert tíz év múlva akadémiai ösztöndíjasként Moszkvában és Leningrádban dolgoztam. Akkor a tanulást könnyítette, később pedig a szakirodalom olvasását, mert az oroszok nemcsak az engem érdeklő területek kutatásában jártak az élen, szinte minden értékes könyvet, tudományos közleményt, szakcikket lefordítottak más nyelvekről, s ezeket mi az intézetben előfizettük. A másik két nyelven előbb olvastam, mint beszélni, írni tudtam volna. Szakcikket olvasni ugyanis más, mint például szépirodalmat. Egyrészt tudom, miről van szó, és könnyítik a megértést, hogy sok szakkifejezés származik a latinból. Amikor a dopping miatt bekerültem a nemzetközi tudományos életbe, nem tehettem meg, hogy tolmácsot viszek, vagy hallgatok. Elkezdtem következetesen tanulni és gyakorolni, s kezdettől igyekeztem használni is a nyelvet. A némettel hasonló volt a helyzet: olvastam a szakirodalmat, de nem beszélem. Akadémiai ösztöndíjjal hét hónapra az NSZK-beli Münsterbe utazhattam, ahol nemcsak a szakmával, hanem a nyelvtanulással is foglalkoztam. Azóta igyekszem mindhárom nyelvet használni, frissíteni a tudásom. Tehát nem késő nyelvtanulásba kezdeni felnőttfejjel sem.

– Még dolgozó nyugdíjasként hogyan telnek a napjai? Több időt tölt a családdal, hódol kedvteléseinek, például hasznosítja zenei tanulmányait?

– Számomra nem volt eget rengető esemény, amikor lezárult főigazgatóhelyettesi időszakom, s reggelente a vezetői rezidencia helyett egy egyszerű orvosi rendelőben kezdtem a munkát. Addig sem voltam a funkció rabja. A beosztás a munkához kellett, az pedig megváltozott: a Sportegészségügyi Intézet üzemorvosa lettem, ma is itt dolgozom kedves kollégáim között, szakmai munkát végzek. A tudományos munkát nem lehet abbahagyni egyik napról a másikra, hiszen fel kell dolgozni azt a rengeteg tapasztalatot, amit fél évszázad alatt megszereztem. A társadalmi tisztségekkel más a helyzet: ezekre most már némileg több időm van. Zenei tanulmányaim említése fiatalkori életemre emlékeztet. Édesanyám észrevette, hogy tehetségem van a zenéhez, ráadásul szépen énekelek is. Ez érzékeny pont volt, mert se zongorára, se különórára nem telt. Azért megbeszélte Kmetty tanár nénivel, hogy foglalkozzon velem. Otthon zongora híján nehéz volt a gyakorlás, azonban komolyan vettem, és rajzoltam egy mérethű billentyűzetet papírra, kitettem az asztalra, és úgy gyakoroltam. Nem volt az igazi, de tetszett, hogy zongorázom, ha becsuktam a szemem, hallottam is a dallamokat. Később, már Pesten pótoltam a hiányt, és zeneiskolai diplomát szereztem. Ez azonban megmaradt kedvtelésnek, mert az orvosi munka teljesen lekötött. Ám ma is szívesen leülök a zongorához, szívesen játszom, könnyű- és komolyzenei darabokat egyaránt. Irodalmi érdeklődésem szintén Nagykállóban gyökerezik. Tanárunk, Balogh Pista bácsi nagyon jó irodalmár volt. Ma is emlékszem, amikor Arany-balladákat olvasott fel, a légyzúgást is meg lehetett hallani a tanteremben. Lebilincselő tudással vezetett bennünket a magyar- és a világirodalom klasszikusainak művei között. Akkor kedveltem meg az olvasást, s mind a mai napig sokat olvasok. A művészetek iránti vonzódást a feleségemnek köszönhetem, aki művészettörténész. Sokat tanultam tőle az elmúlt negyvenöt év alatt, jól kiegészítjük egymást. Gyermekeink révbe értek, önállóak. Bernadett közgazdász lett, egy francia cégnél dolgozik Budapesten. Gabriella Angliában végezte az egyetemet, ahová nyelvet tanulni, bébiszitterkedni ment ki, s férjjel, valamint lakberendezői diplomával tért haza. Legfiatalabb gyermekünk – persze ő is negyven éves már –, József Márton. Vele kapcsolatban annak örülök, hogy szakmabeli lett, a TF-en végzett testnevelő tanár, judo szakedző, közoktatási szakértő. Mesterfokozatát az Egyesült Államokban szerezte, majd itthon doktorált. Különösen kedves számomra, hogy hazament szűkebb pátriámba, Nyíregyházára. Hárman öt unokával örvendeztettek meg bennünket. Érdekes tapasztalat, hogy a nagyszülők–unokák kapcsolat mennyire más, mint hajdanán a szülő–gyermek kapcsolat. Persze ma már jóval tapasztaltabbak is vagyunk, mint amikor a mieink voltak kicsik, s talán türelmesebbek is.