A szenzorok tudósa — Bársony István

A magyarországi természettudományi kutatások fő helyszíne volt több évtizeden át a Központi Fizikai Kutató Intézet Budapest-Csillebércen. Ma már csak a kampusz őrzi a KFKI nevet; 1992-től kezdve számos nagy változást, átszervezést értek meg az itteni kutatóhelyek. Ám ma is külön kisváros a nagyvárosban, ahol akadémikusok, akadémiai doktorok hada dolgozik, és roppant magas az egy főre jutó IQ-hányados. Itt található a Magyar Tudományos Akadémia két kutatóközpontja, a Wigner Fizikai Kutatóközpont és a Budapesti Kutatóreaktort is működtető Energiatudományi Kutatóközpont, s annak részeként a Műszaki Fizikai, és Anyagtudományi Intézet. Utóbbi ajtaján belépve külön világ peremére jutunk. Peremére, mert a folyosókról csupán üvegfalakon át láthatjuk a laboratóriumokat, ahová csak többszörös zsilipkapun, átöltözés után lehetne belépni, még a levegő is megszűrve jut be.

A folyóson vitrinek, tablók sora szemlélteti az intézet munkáját. Látható egy itt tervezett és kivitelezett hüvelykujjnyi műszer, amelynek eredetijét a Barátság Kőolajvezetékbe építették be, ott érzékeli, s jelzi: jön-e olaj két és fél ezer kilométer távolságból. Megnézhetjük az elektronikus orrot, amely beszippant egy légtérbe, és fizikailag vagy biológiailag érzékeli, vannak-e ott gázok, s ha igen, milyenek. Megcsodálhatunk egy hajszálnál vékonyabb elektródot, mely a kísérleti állat agyába ültetve érzékeli, hogy a különböző rétegekben milyen elektromos folyamatok zajlanak. Található ott egy különleges, apró műszer: egyetlen csepp vért ráhelyezve érzékeli, és a kapillaritás szabályait követve, osztályozva oda „küldi” a mintarészeket, ahová az elemzés céljából éppen szükséges. Láthatunk egy napelem-keresztmetszetet, amelynek rétegei a milliméternél sokszorta vékonyabb anyagokból épülnek fel, és még számos más érdekességet. Vendéglátónk, interjúpartnerünk Bársony István akadémikus, villamosmérnök–kutatóprofesszor, aki 1993-tól dolgozik az intézetben, és 2004-től 2016 közepéig igazgatóként vezette azt. A professzor Nyíregyházán született, a Vasvári Pál Gimnáziumban érettségizett. Diplomáját az egykori NDK-ban szerezte. A Budapesti Műszaki Egyetemen doktorált, majd az Akadémián védte meg kandidátusi disszertációját. Évek óta az élettudományokkal összefonódott mikro- és nanotechnológia hazai életben tartásán, kiterjesztésén, sikeresebbé tételén munkálkodik. Munkahelyén beszélgettünk a tudóssal, aki 2016. szeptember 4–7. között a 600 résztvevővel Budapesten rendezett nagy európai konferencia, az EUROSENSORS elnöki teendőit látta el.

– Az MTA honlapján az akadémikusokat bemutató névsorban az ön szakterületeként a mikroelektronikát, a mikro- és nanotechnológiát jelölik meg, kutatási területei között pedig a mikrogépészetet, a fizikai-, kémiai-, bioérzékelést említik. Ennyire sokoldalú?

– Ezek mind kapcsolódnak, egymásra épülnek vagy egymásból ágaznak ki. Azonkívül ma a kísérletes kutatást szinte kizárólag team-munkában végezzük, azaz sok specialista együttműködésének megkoronázása egy-egy új tudományos eredmény. Az említett szakterületek közül a mikroelektronika, a mikrotechnológia vívmányai évtizedek óta mindennapjaink részét képezik, környezetünk tele van apró elektronikus berendezésekkel. Csak megérintünk egy kis kapcsolót (megnyomunk egy gombot) a televízión, a gépkocsiban, a liftben, és sokszorta nagyobb berendezések kezdenek dolgozni, vagy éppen állnak le. Ezt már kezdjük megszokni, természetesnek vesszük, általában nem is gondolkodunk azon, hogy egy érintés nyomán milyen hatalmas mérnöki eszköztár lép működésbe. A nanotechnológia egy következő lépés, még apróbb részletekről szól. Bármennyire is csökkentjük azonban a méreteket, a körülöttünk lévő szabályozott folyamatokban az egyik kulcsfontosságú lépés az érzékelés (általánosságban valamilyen változás érzékelése) marad. A szerzett információk feldolgozását és a döntést együtt szabályozási folyamatnak nevezzük. Tehát az érzékelés valamennyi szabályozott gyártási folyamat alapja. Ha hozzátesszük, hogy az „érzékelő” idegen szóval „szenzor” (a kettőt azonos értelemben használjuk), már el is indulhatunk felfedező utunkon.

– Mit tudnak érzékelni a szenzorok?

– Bármit, amire „megtanítjuk” őket. Induljunk ki abból, hogy mit érzékelnek az emberi érzékszervek: például hőmérsékletet, nyomást, keménységet, felületi érdességet, optikai információkat, szagokat, ízeket, hangokat. A technika mai állása szerint mindezeket mesterségesen is meg lehet valósítani. Mesterségesen azonban csak elektromos jeleket tudunk feldolgozni, ami azt jelenti, hogy olyan átalakítást kell végrehajtani, ami a mérendő analóg fizikai, kémiai, biológiai mennyiséget digitális elektromos jellé alakítja át. Ezek után a mikroprocesszor elvégzi az összehasonlítást a modellel, és kiad egy (hiba)jelet, s ez megmutatja, be kell-e avatkozni a folyamatba, amit vezérelünk, vagy sem. Az intelligens gépek már a módosításokat is el tudják végezni, az ember „csak” felügyeli mindezt. Az már részletkérdés, hogy az érzékelés, beavatkozás fizikai, kémiai, vagy biológiai területen megy végbe. Ezeknek megfelelően alakulnak ki a határterületeken, vagy közös munkában az új tudományágak, amelyek közül most talán az egészségüggyel összefüggő területeken a leglátványosabb a fejlődés: biológia+elektronika=bionika, de számos más területet is említhetnénk.

– Miért kell a kisebbnél is parányibb méretekre törekedni, miért nem lehet megállni például a milliméter ezredrészénél?

– Itt nem arról van szó, hogy egyetlen berendezést, eszközt, funkciót akarunk tovább miniatürizálni. Hanem arról, hogy ha számos összefüggő funkciót összerakunk, hálózatba szervezünk, akkor különböző összefüggéseket tudunk észrevenni, amiket komplex módon hasznosíthatunk. Az ember szeretné a rendszerek bonyolultságát megértve saját céljaira minél hatékonyabban kihasználni. Rendszerekről beszélünk, ez nagyon fontos dolog. Tehát – hasonlóan az élő szervezetekhez – bonyolult rendszereket tudunk kialakítani, sok-sok funkcióval. Az anyagtudományban a méretek csökkentése a megvalósítható funkciók számát növeli elsősorban. Ahhoz, hogy ezt költséghatékonyan – kis súllyal, kis térfogatban – tudjuk megtenni, szintén fontos a méretek csökkentése. A példák különösen látványosak az orvostudományban vagy az űrtechnológiában. Gondoljunk csak arra, hogy a vérereken át bejuttatott eszközökkel akár a szívben is operálhat az orvos, hasonló műtéthez korábban föl kellett vágni a mellkast. Vagy a Pille sugárdózis-mérőre, amely itt készült a mi kutatóközpontunkban. Kis mérete, tömege és roppant csekély áramfogyasztása miatt vitte éppen ezt Farkas Bertalan a Szaljut–6 űrállomásra. Továbbfejlesztett változatai ma is működnek, szinte valamennyi űrmisszió nyugaton vagy keleten ezt használja. Vagy a Műegyetemen létrehozott MA-SAT műholdra, amely több mint ezer napig keringett a világűrben a Föld körül, s szolgáltatott rengeteg adatot. Miközben a tömege mindössze egy kilogramm, formája tíz centiméter élhosszúságú kocka, mi mindent tud! 1980-ban a Pillénél is fontos volt a kis méret, 2012-ben viszont a kisműhold el sem készülhetett volna mikro- illetve nanotechnológia nélkül. A lényeg: ma már megvan az a gazdasági hajtóerő is, amely arra ösztönzi a kutatókat, hogy egyre kisebb helyigénnyel, térfogatban és olcsóbban oldjanak meg feladatokat.

– Hol a határ, meddig érdemes folytatni a kicsinyítést?

– Azt is lehetne mondani, hogy a miniatürizálás határtalan, de ez így nem teljesen igaz. Az integrált áramkörgyártásban határt szabnak ugyanis az anyagiak. Elérünk lassan oda, ahol már a méretcsökkentést racionálisan nem érdemes folytatni, mert az ezt megvalósító gyártástechnológia túl drága, nem éri meg a befektetést. Ha elértük a molekulák, atomok mérettartományát, biztos, hogy tudományosan is érdemesebb lesz néhány atom áthelyezésével megoldani egy feladatot. Ilyesmire kísérleti szinten mi is képesek vagyunk.

– Az Intézet kísérletei során főképpen a szilíciumra építenek. Miért?

– Ez az a szinte tökéletes egykristályos anyag, amely kellően nagy tisztaságú, jól megmunkálható, és az általános elterjedtsége miatt már megfizethető. Ráadásul a műszaki-technológiai ismereteink, amelyeket sikerült évtizedekkel korábbról átmenteni, elsősorban ezzel a félvezető anyaggal kapcsolatosak.

– Ha a kutatóhelyét, a Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézetet nézzük, milyen kutatások zajlanak itt? A médiából ismerjük a kompozit anyagokat, amelyekből a könnyebb és takarékosabb repülőgépek készülnek, vagy a kevlárt, amiből a könnyű golyóálló mellények. Ezekhez hasonlók létrehozásáról van szó?

– Nem kifejezetten. Intézetünk funkcionális anyagtudományi kutatással foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy az anyagok speciális elektromos, optikai és mágneses felhasználásának lehetőségeit vizsgáljuk. Tehát számunkra nem annyira a mechanikai, szilárdsági, vagy terhelhetőségi tulajdonságok az elsődlegesek, mint például az építőiparban, a fémmegmunkálásban, vagy az említett új anyagoknál. Az egy külön szakmai terület. Mi nagymértékben alapozunk az interdiszciplináris – több tudományterületet érintő – kutatások eredményeire. Például az integrált mikro- és nanorendszerekben fizikatudást ötvözünk kémiai és biológiai jellemzőkkel. Kétségtelen, ezek – főleg a kutatások kezdeti szakaszában – a nem szakmabeliek számára elég távolinak tűnhetnek. Talán nem illúzióromboló, ha elmondom: mi sem látjuk előre minden esetben az út végét. Ám ilyenkor akár Faradayra is gondolhatunk, aki eleinte szintén nem tudta megmondani, hogy a világ miként, milyen sokoldalúan tudja majd felhasználni találmányát, az elektromosságot. Az uralkodót viszont azzal tudta kutatásainak folytatásához szükséges támogatásra bírni, hogy „egyszer majd felfedezésének tárgyára biztosan adót vethet ki!” Ma pedig az életünk már elképzelhetetlen az elektromos energia nélkül.

– A nanotudomány rendkívül gyorsan fejlődik. Hogyan tudják meggyőzni most a döntéshozókat, hogy ezt a területet kiemelten támogatni kell, tudnak-e lobbizni?

– A terület fontosságával a döntéshozók is tisztában vannak, mégsem vagyunk könnyű helyzetben. A tudományos vívmányokat ugyanis bemutatható formában, szemléltetve kell a finanszírozó, a potenciális felhasználó – és természetesen az adófizető közvélemény – számára értékelhető módon demonstrálni. Ennél is fontosabb azonban, hogy a tudás és az eredmények gyakorlati alkalmazásához az iparban egyre több magasan képzett szakemberre van szükség, akiket az egyetem után már a munkahelyen vagy a kutatóhelyen kell, kellene specialistává képezni. A gyorsuló fejlődés körülményei közt ez egyre növekvő kihívás gazdaságunk számára.

– Ön mit érzékel, mit tud minderről a nagyközönség?

– Ha nem szakmabeliekkel beszélgetünk, hamar kiderül, hogy mennyire hiányos a közvélemény tájékoztatása a tudományos munkáról. Nemcsak az eredményeiről, hanem azok értelméről, fontosságáról, potenciális lehetőségeiről. Lehet ez is egyik oka annak, hogy a kelleténél kevesebb fiatal jelentkezik természettudományi szakokra. Jó lenne, ha ezek tudatosításában a sajtó segítségére is jobban számíthatnánk! Az újságírás sokszor csak a szenzációt hajhássza, áttörésekre, világrengető újdonságokra ugrik csak, holott a lényeg a folyamatos tájékoztatás lenne.

– Gyakran hangsúlyozza előadásaiban, publikációiban, hogy sajátos működési modelljével az MFA az alkalmazás-közeli anyagtudományi területen bizonyítani tudja az akadémiai tudományos kutatás konkrét értékteremtő szerepét. Mondana erre egy-két példát?

– Térjünk vissza az intézet bejáratánál látható bemutatkozásra. Már sikeres eszközfejlesztésig jutott az éghetőgáz-érzékelő, amit a média „mesterséges orr” néven emleget, ennek gazdasági haszna például nyilvánvaló. Egy másik, a több irányú tapintáson alapuló érzékelő rendszer egyebek közt robotokban, vagy a tapintást is szimuláló művégtagban alkalmazható például a csúszásmentes megfogás vezérlésére. A szintén uniós pályázati forrásból fejlesztett, agyba beültethető neuron-elektródot már most több magyar egyetem és kutatóintézet alkalmazza állatkísérletes idegkutatásokban. A mikrotechnológiában tehát szerteágazó területeken nagy lehetőségek vannak. Ám nem csupán a forintban mért konkrét eredményről van szó. Az is felbecsülhetetlen érték, ha képessé tesszük a diákokat arra, hogy el tudjanak igazodni a korszerű fejlesztések szintjén is, képesek legyenek átlátni az ilyen kutatómunka lényegét. Nem elsősorban a technológiai részleteket, hanem a gondolkodásmódot. Ma szinte varázsszó a kreativitás. De az ember csak abból „kreálhat” valamit, amit tud! Az alapokat meg kell szerezni, mert csak azt lehet kreatívan összerakni és új alkalmazásokban hasznosítani, továbbgondolni, fejleszteni, amit egyszer már megtanultunk és megértettünk. A mai alapok azonban már egészen mások, mint például az én pályakezdésem idején, vagy akár egy évtizede is voltak. És a fejlődés nem áll meg. Ha tehát az alapokat használhatóan adjuk át a következő generációnak, az ugyanolyan értékteremtés, mintha egy konkrét fejlesztés hasznosításáról lenne szó. Végül is a gazdaság számára az a legfontosabb, hogy a kutatási eredmények a lehető leggyorsabban jussanak el azokhoz, akik alkalmazni tudják saját gyártási folyamataikban. Ez is értékteremtés.

– Feltételezem, hogy éppen ez utóbbi a legkönnyebb…

– Egyáltalán nem. Sok olyan ígéretes új eredmény van, amit a tudomány szinte tálcán kínál az iparnak, ám a vállalkozások nem csapnak le rájuk. Bátran mondhatom, hogy hazánkban ma a tudomány területén kínálati piac van, sokkal több a kínálkozó lehetőség, mint amennyit valójában felhasználnak a gazdaságban.

– Ez hogyan fordulhat elő?

– Az okok mélyen gyökereznek. A szocialista gazdasági modell sokáig nem kedvezett az egyéni vállalkozásoknak, de a vállalkozási kedvnek sem: adott volt a nagyvállalat, szövetkezet, „felülről” megadták a tervszámokat, nem nagyon lehetett kilógni a sorból. Ki is alakult egyfajta biztonságra törekvés: állam bácsi (a főnökség) megmondja, mit kell tenni, jobb nem ötletelni. (E téren mindössze az újításoknak volt kitüntetett szerepe.) A tapasztalat a biztonságra törekvésre tanított, hogy ha csendben dolgozol, egy idő után lesz lakásod, autód, kiskerted, elmehetsz a vállalati üdülőbe. Ez aztán alaposan elkényelmesítette a társadalmat. Amikor fordult a kocka, jött a privatizáció, majd rá a globalizáció, velük együtt a kíméletlen gazdasági verseny esetenként mélyütésekkel, sokan nem tudtak mit kezdeni magukkal. Az idősebb generáció nagy része nem mert és – valljuk be – nem is tudott már váltani, nem mert vállalkozni, nem volt induló tőkéje sem. Ez bizonyos mértékig ma is jellemző: sok vállalkozásunk akkor is csak pályázati pénzből akarna fejleszteni, ha volna saját eszköze erre. Így jó ötletek is elsikkadnak, mert nem sikerül rá aktuálisan pályázati forrást szerezni. Persze mindig voltak, akik tudtak valamit és kockáztatni is mertek. Előfordult, hogy valaki saját lakását adta el a feje fölül, hogy elindíthassa vállalkozását. Tehát azt mondhatom, a társadalom nagy része, sajnos, még mindig nem vállalkozik elég bátran, ráadásul nem szívesen hagyja el megszokott lakóhelyét. Látható, hogy az ország egyik részében már komoly munkaerőhiány van, míg másutt munkanélküliség. Az új, fiatalabb generáció pedig – részben a minta, a jó példa híján – a kelleténél lassabban alkalmazkodik az új helyzethez. Bár ebben az utóbbi időben tapasztalható változás. Sajnos, nem csak olyan, amiről álmodtunk: ugyan sok képzett fiatal vállal munkát a magasabb jövedelem vonzásának engedve külföldön, de sokan nem a tanult szakmájukban, hanem annál alacsonyabb szinten, vagy más területen. Ők esetleges hazatérésük után sem növelik a hazai tudásbázist…

– Térjünk vissza az itteni konkrét munkákhoz! Ha például a most elterjedőben lévő napelemeket nézzük, igencsak nagyméretűek, miközben a már említett intézeti bemutatkozáson nagyon is kisméretű anyagokat láthattunk napelem-alkalmazásban. Nem ellentmondás ez?

– A napelem kétségkívül kiváló találmány, hiszen a napenergia számunkra „ingyen van”, vétek lenne nem fölhasználni. Azonban nem szabad egyoldalúan szemlélni, és csak erre a kedvező hatásra hivatkozni. A kutatóintézetek – így mi is – szélesebb összefüggésben vizsgáljuk a mérleget. Például hol, milyen áron jutunk hozzá a nyersanyagokhoz, a gyártás mekkora energia-befektetéssel illetve környezetterheléssel jár, mi történik a használt és leszerelt napelemekkel, és így tovább. Ezért fontos többek között a nanotechnológia, azaz a szintetizált anyagok felhasználása is, hogy amit létrehozunk, az ne csak a végfelhasználónál legyen gazdaságos, takarékos, környezetkímélő, hanem már gyártás közben is. Sőt, gondoskodni kell a „kihordási idő” letelte után a napelemek bontásánál keletkező esetleges káros anyagokról, azaz hogy minél kevesebb legyen az ilyenekből.

– Napjainkban sokat hallunk a LED-ről, amely már velünk él a háztartásokban is, mégis keveset tudunk róla. Miről van szó valójában?

– A világítástechnikát a közeljövőben teljesen megújítja a LED-technológia elterjedése. A LED rövidítés: Light Emitting Diode – fénykibocsátó dióda. Ez a fényforrás azért jobb az elődeinél, mert nem izzik benne hőt termelő fémszál, mint a hagyományos izzólámpában és nincs szükség gáz-töltetre sem, mint például a fénycsövekben. Az elektromos tér a dióda elektronjait gerjeszti, melyek fénykibocsátással „rekombinálódnak”. A reklámok kivételesen nem túlzóak, az áramfogyasztásban alkalmazástól függően akár kilencven százalékos energiamegtakarítást is el lehet érni a hagyományos fényforrásokhoz képest. Ezen kívül is vannak előnyei, egyebek mellett a többszörös élettartam a vákuumeszközökhöz, izzókhoz, fénycsövekhez képest. A vörös és a zöld LEDfény régóta ismert, elektronikai eszközökben jelzőfényként régóta használjuk, de az igazi áttörés a kék LED technológiájának a kidolgozása volt, amelyért japán tudósok 2014-ben Nobel-díjat kaptak. A kék fénnyel való gerjesztés révén ugyanis előállítható a széles körben alkalmazható fehér keverékszín, ami adott esetben a szemet is kíméli a Nap sugárzási spektrumának imitálásával.

– Tehát érdemes lecserélni a teljes otthoni lámpakészletet?

– A jól működő izzókat nincs értelme kidobni, érdemes inkább a fokozatosság elvét követni. Először a nagy fényigényű helyeken, például szobában, konyhában, tükrök előtt. Persze villamosmérnökként, kutatóként nemcsak a praktikumot nézném, hanem mindazokat, amiről a napelemnél szó volt: a teljes vertikumot, beleértve környezetünk védelmét is. A LED fényforrások karrierjéről egyébként nem a magánfogyasztók fognak dönteni, bármilyen fontos ez a fogyasztói réteg. A közvilágítás, ipari, kereskedelmi, egészségügyi alkalmazások nagy tételei lesznek a döntőek. De nem csupán az árról van szó, hanem a sokoldalúbb felhasználhatóságról. Csak egy szempont: ha kevés hőt bocsát ki és hosszú élettartama van, be lehet szerelni nehezen hozzáférhető, esetleg kisebb helyekre, ahová a hagyományos fényforrásokat nem, vagy csak nagyon drágán. A végére hagytam az igazán izgalmas felhasználási lehetőséget: az egészségügy tartogat még számunkra sok jó megoldást. És itt nemcsak a miniatűr operáló eszközökre és beépített lámpáikra gondolok, hanem arra is, hogy ezeket a fényforrásokat úgy is el lehet készíteni, hogy környezetüket csíramentessé tegyék, fertőtlenítsék. Ez igazi áttörés, egyben szép feladat kutatóknak is!

– Úgy értsük, hogy konkrétan ebben az intézetben is?

– Egyes résztémákban ígéretes eredményeink vannak, például az imént említett orvosi műszerek fejlesztése terén. Ahhoz ugyanis, hogy operáció közben kizárjuk a bakteriológiai fertőzés veszélyét, az kell, hogy a használt mikroműszer ultraibolya fényt is tudjon kibocsátani, ehhez viszont az szükséges, hogy egy bizonyos alkatrészét ultraibolyafény-áteresztővé és -vezetővé tudjuk tenni. A mi laboratóriumaink, kutatóink ennek megoldására technológiailag és a vizsgálati módszereket tekintve is felkészültek. Oly mértékben, hogy fontosak lehetünk például a kínai ipar számára is, ami azért értékes, mert a világ legnagyobb világító diódás gyártási kapacitása Kínában van.

– Korábban a kék LED-ért adományozott Nobel-díjat említette. Van viszont egy nanotechnológiai anyag is, amiért felfedezői szintén nemrég, 2010-ben kaptak Nobel-díjat. Miért várnak tőle áttörésjellegű előrelépést? A csillebérci intézetben hol tartanak a grafén kutatásában?

– Induljunk ki abból, amit mindenki ismer, a közönséges grafitceruzából, illetve abból a fekete vonalból, amit egy fehér lapra tudunk húzni vele. Miért lehet ezt megtenni? Azért, mert ilyenkor ledőzsölünk a grafit ceruzabélről egy vagy több nagyon vékony réteget. Ez pedig azért lehetséges, mert a leváló anyag jobban tapad a papírhoz, mint a kristályszerkezetében fölötte lévő szén- illetve grafitréteghez. Ha csak egyetlen réteget szedünk le – ami szakmai szempontból egy atom vastagságú méhsejt-szerkezet szénatomokból felépítve – a grafént kapjuk. Azért különleges, mert a szén egyetlen atomnyi rétegben teljesen más tulajdonságokkal bír, mint maga a grafit, amiről a nano-vastagságú réteget leválasztottuk. Ez a különbség a makro-, a mikro- és a nanovilág között: utóbbiban pusztán a méret csökkentésével az illető anyag tulajdonságai teljesen megváltoznak. Mivel a szilíciumtechnológia során a méretcsökkentés lehetőségei kimerülőben vannak, a tudomány új anyagokat keres. Az egyik megoldás a grafén lehet, ha a vélt remények a gyakorlatban is beigazolódnak. A grafén igazi alkalmazási terepe a nanotechnológia lehetne, mert elektromos vezetési tulajdonságai nagyon jók, egy atomnyi vastagság esetében is. Viszont itt következnek a gondok: hogyan lehet például megfogni egy ilyen vékony, lényegében kétdimenziós anyagot? Nyilván föl kell vinni valamilyen hordozóra – és máris oda az előny… Tehát bőven van még feladat a kutatók előtt. Mi is tagja vagyunk az Európai Bizottság által meghirdetett egyik kiemelt programnak, amely a feltörekvő jövőbeni technológiák, anyagok – így például a grafén – fejlesztésére irányul. Nem akarunk lemaradni, ott vagyunk az élbolyban.

– Többször dolgozott hosszabb ideig más országokban, Németországban, Japánban, Hollandiában. Az meg sem fordult a fejében, hogy véglegesen külföldön telepedjen le?

– Nem. Mindenütt szerettem dolgozni, ha tudtam, a helyi nyelveket is megtanultam. Egy idő után azonban elkezdett bennem bizseregni valami, s erőt vett rajtam a hazavágyódás. Japánban sem történt másként, holott velem volt a családom és munkámat tekintélyes innovációs díjjal ismerték el. Csak érdekességként említem, hogy 1983-ban én voltam az első magyar, aki hivatalos munkavállalói engedéllyel érkezett a Felkelő Nap Országába; az ERATO kutatási programban a szilícium képátalakító fejlesztésén dolgoztam a Hamamatsu Photonics cégnél. Szép és hasznos munka volt. Mégsem maradtam, pedig ez az időszak egybeesett korábbi munkahelyem, a Mikroelektronikai Vállalat tűz-katasztrófájával is, amelyben megsemmisült a szinte teljes magyar mikroelektronikai, mikro-chipgyártó bázis.

– Mi lehet az erős kötődés magyarázata?

– Minden eset más. Lehetnek alkati tulajdonságok, vagy fakadhat a neveltetésből is. Ne felejtsük el, hogy én más körülmények között kezdtem az NDKban 1966-ban. Tizennyolc évesen mentem ki, örültem, hogy a szünidők egy részét a szüleimmel tölthettem, és alig vártam, hogy diplomázás után jöhessek haza. Ráadásul pályakezdő mérnökként nem nekem kellett állást keresnem, központilag intézték. Akkoriban nem is volt divat kinn maradni. Egy ilyen meghatározó, külföldön töltött öt év a későbbiekre is hatással van. Jó haza jönni, különösen, ha tudom, számítanak rám, mi több, rám számítanak!

– A rendszerváltás idején is külföldön dolgozott. Az 1990-es évek elején az ön szakterülete ugyancsak sok változást ért meg: a privatizáció átrendezte a kutatóintézetek és a rájuk épülő ipar szerkezetét, megérkeztek a multinacionális cégek, a globális világban kell helytállni. Az értékes szellemi tudás nagy része viszont megmaradt, csak kisebb vállalkozásokban és részben külföldön hasznosult. Hogyan élte meg mindezt tudományos kutatóként?

– Nyilván másként, mint aki itthon volt, bár soha nem szakadtam el a hazai tudományos élettől. Az Akadémia kutatóintézetei is több átszervezést értek meg. 1993-ban, a Központi Fizikai Kutató Intézet előző évben történt átalakítása után az egyik új szervezetben, az Anyagtudományi Kutató Intézetben kaptam feladatot. A konszolidációt lebonyolító Gyulai József professzor mellett igazgatóhelyettesként lényegében alapozó munkát kellett végezni, amit – szerencsére – nem akasztott meg a még újabb átszervezés 1998. január elsejével, a Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutató Intézet (MFA) létrejötte. Továbbra is együtt dolgoztunk Gyulai akadémikussal, akinek 2004-ben igazgatóként utóda lettem. A válasz röviden: számos átszervezés közepette felépíteni, megtartani a sikeres kollektívát, javítani a technikai feltételeket, folyamatosan produkálni új eredményeket az intézetben, részt venni a hazai és a nemzetközi tudományos életben, együttműködni az oktatási intézményekkel – szép feladat volt ez is; nem panaszkodom az itthon töltött immár 23 évemre sem.

– Dolgozott, kutatott, tanított Németországban, Japánban, Hollandiában. Mi a magyarázata annak, hogy a tudósokat leginkább vonzó két tudományos nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, illetve utódállamai nem szerepelnek a felsorolásban?

– Nincs elvi oka, így alakult. Tudományos rendezvényeken, kongresszusokon mindkét helyen voltam jó néhányszor. A korábbi meghatározó szovjet (orosz, ukrán) kapcsolatok több szakterületen ma is megvannak, de nem olyan nagy súllyal, mint régen. Uniós tagállamként érthető módon megerősödtek az európai kötődések. Amerikába általában minden kutató igyekszik eljutni, hiszen ott a tudományos élet nagyon fontos központjai működnek, Amerika a „technológia” bűvöletében él, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hosszabb időre azonban nem vágytam oda, talán az életforma miatt. A mindent uraló pénz, biznisz hajszolása nem volt számomra vonzó.

– Publikációi javarészt angol nyelvűek. A mai fiataloknál ez szinte természetes, de a hatvan-hetven éves korosztálynál nem. Annak idején az oroszt tanultuk, nem túl teljesítményképesen. Ön hogyan, mikor tanulta az angolt, és még milyen más nyelveket használ?

– Az általános- és középiskolában én is az orosz nyelvet tanultam, de szüleim és általános iskolai osztályfőnököm, Maróthy Ferenc tanár úr jóvoltából már tizenévesen elég jó színvonalú németnyelv-tudásra tettem szert, ezért is pályáztam az NDK-beli egyetemi tanulásra. Elsősorban nem a külföld vonzott, egyszerűen biztosra akartam menni, hogy villamosmérnöknek tanulhatok. Külföldre februárban volt a felvételi, s aki nem jutott ki, az érettségi után még egyszer felvételizhetett belföldre, vagy eleve felvették valamelyik hazai egyetemre. Nekem elsőre sikerült, miközben ötvenszeres volt a túljelentkezés. A német nyelvet ma is használom, de szinte csak Németországban. A tudományos életben, a kutatómunkában az utóbbi évtizedekben egyeduralkodó lett az angol nyelv – kis túlzással: ami nem férhető hozzá angolul, az nincs is. Tehát kutatóként előbb olvasni, aztán írni, majd beszélni is meg kellett tanulni ezen a nyelven. A szakmában előfordulnak olyan kifejezések, amelyeknek nincs is magyar megfelelője. Ez a globalizáció és a számítógépes kultúra, az internet velejárója lett, nem lehet nem alkalmazkodni hozzá. Ha külföldön járok, a hétköznapi életben igyekszem a helyi nyelveken is megszólalni, amit mindenütt jó néven vesznek, oldja a kapcsolatot.

– Ma divatosak a start-up, spin-off vállalkozások. Mi a viszonya az ilyenekhez egy olyan akadémiai kutatóhelynek, mint amelyet ön irányított a legutóbbi időkig?

– Ez fontos téma, hiszen egy alkalmazásközeli területen kutató szakember számára alapvető, hogy munkájának eredményét hasznosulni lássa, mi több: arra építhessen jövedelmező vállalkozást. Személy szerint támogatom az ilyen törekvéseket, sőt többet szeretnék, de ezt erőltetni nem lehet.

– Mi a különbség a kétféle vállalkozás között?

– Mindkettő a rendszerváltás utáni évek terméke és hasonlóak is egymáshoz, de jelentős különbségek vannak. A hatvanas évekből, ha emlékszünk még rá, a gmk-hoz, illetve vgmk-hoz lehetne hasonlítani. A „start-up” (kezdő magánvállalkozás) általában újonnan alapított kisvállalkozást jelent – régebbi népszerű neve szerint – garázsvállalkozás, amely valamely ötlet, innováció megvalósítására alakul, s ha beválik, komoly jövővel kecsegtet. Többnyire nagyobb cégek vállalkozó kedvű, önmagukban bízó szakemberei hoznak létre önálló vállalkozást, általában függetlenül az anyacégtől, ahonnan elindultak. A „spin-off” (kipörgés), egy nagyobb intézményben elindított kisvállalkozás, amely mintegy kirepülve leválik a nagy cégből, önállósítja magát, de a részleges kapcsolódás általában megmarad.

– Egyetért azzal, hogy itthon messze nem használják ki az ilyen vállalkozásokban rejlő lehetőségeket?

– Viszonylag sok „kiszervezésről” hallunk, de többségük nem az igazi, mert nem innováció hasznosítás céljából, hanem „gyakorlatias” alapon jönnek létre, úgynevezett adóoptimalizálás, jövedelemátcsoportosítás végett. Pedig sok jó ötlet lappang, amivel új vállalkozások szárnyalhatnának. De a régebbi, jól működőkre is ráférne az ütemes frissítés. Csak egy példa: az EUROSENSORS idei nagy európai konferenciájára készülve elmentem az egyik jó hírű, az egészségügy számára korszerű műszereket gyártó-exportáló vállalkozás vezetőjéhez, arra kérve, mutassák be termékeiket az érdeklődő szakmai közönségnek. A nyolcvan év körüli tulajdonos, maga is kiváló szakember, nehezen állt rá, mondván, minek, csak nyűg az ilyesmi. Az hatott rá, amikor letettem a nagyesküt: mai sikeres termékeinek fele, kétharmada tíz év múlva már nem lesz piacképes, mert az új, integrált rendszerek lekörözik, a fejlesztést, a piackutatást pedig már most, az ilyen nagy szakmai rendezvényeken kell megkezdeni. Végül ráállt, kiállítónk lett.

– Már-már közhely, hogy Magyarország legjobban jövedelmező exportcikke a tudás lehetne, de valójában nem az. Mi lehet ennek az oka?

– Beszéljünk most csak a mi területünkről. Magam is számtalanszor elmondtam különböző fórumokon, hogy nagy lehetőségek maradnak kihasználatlanul. Elektronikai K+F vállalataink egyre kevésbé versenyképesek, javarészt megfelelően képzett szakemberek híján. Ha a helyzeten sürgősen nem változtatunk, hazánk a volt szocialista országokkal szemben is helyrehozhatatlan hátrányba kerül. Magyarországon az egyetemi, főiskolai hallgatók csupán tíz százaléka tanul reálszakon, miközben a természettudományos és műszaki területen képzett diplomások aránya az OECD átlagában huszonöt százalék körül van, sőt a távol-keleti országokban meghaladja a negyven százalékot. Pedig a jövedelemre sem lehet panasz: kevés szektorban számíthatnak hazánkban olyan biztos jövőre, mint a magyar elektronikai iparban. Magyarországon az átlagbér háromszorosát lehet hazavinni, biztos munkahelyről. Ennek ellenére nincsen elég mérnök és szakember a magyar sikerágazat számára. Az itt betölthető állások jelentős részéhez ugyanis megfelelő műszaki tudásra és aktív, használható idegennyelv-ismeretre volna szükség. Ez pedig még mindig hiánycikk.

– Ön gyakorló egyetemi professzor is, belelát az oktatás ügyeibe. Mi a fő gond?

– Az intézetem által koordinált és ipari szereplőket is tömörítő IMNTP (Integrált Mikro- és Nanorendszerek Nemzeti Technológiai Platform) néhány éve már szinte segélykiáltást fogalmazott meg: „oktatási reformokkal és következetes programmal talán még nem késő tenni a mérnöki és általában a természettudományos képzésért. Alapvető érdek a hazai tudásalapú vállalkozások szakember-utánpótlása.” Sarkosabban fogalmazva: fönnáll a lehetősége annak, hogy a gyengülő oktatás megöli a stratégiai fontosságú elektronikai ipart. Az a fő gond, hogy a részeredmények nem állnak össze átgondolt egésszé.

– Mit lehetne tenni?

– Az egyetemi képzés, az intézeti kutatás és a termelő munka egyre inkább összefonódik, ezt fontos erősíteni. Az egyetemeken kutatók és gyári mérnökök egyaránt tanítanak, magukkal hozva gyakorlati tapasztalataikat, tehetséges egyetemisták pedig bejáratosak az akadémiai intézetekbe, a gyári műhelyekbe. A magam példáját említve: már hosszabb ideje igyekszem segíteni abban, hogy több és jobban felkészült mérnök kerüljön ki az egyetemekről. Debrecenben – Pálinkás József korábbi akadémiai elnök felkérésére – közreműködtem a villamosmérnöki kar létrehozásában, ahol évekig oktatást is vállaltam. A városba települő nagy cégek – köztük például a mérés, irányítás, automatizálás területén egyik világszerte piacvezető amerikai high-tech vállalat, a National Instruments – egyszerűen kikövetelték a mérnökképzést. Ma már nem tanítok ott, de figyelemmel kísérem a tanszék munkáját. 2004-től Vonderviszt Ferenc kollégámmal a veszprémi Pannon Egyetemen létrehoztuk a bionanotechnológiai részleget, ahol a kutatásban és az oktatásban összekapcsoltuk a molekuláris biológiát a mikrotechnológiával. A konkrét együttműködés egy évtizedig tartott. Most hasonló témában kinevezett egyetemi tanárként oktatok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán, címzetes egyetemi tanárként pedig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Elektronikus Eszközök Tanszékén. Nem én vagyok egyedül ilyen helyzetben, sok kutató oktat a felsőoktatásban is, egyengeti a műszaki-természettudományos képzés előtt az utat, hogy a krónikus szakemberhiányt csökkentsük. Nehéz utolérni magunkat, hiszen közben a tudomány fejlődése is folyamatos.

– Gyakorta hallani, hogy a fiatal kutatók lassan haladnak a tudományos ranglétrán, nehezen kerülnek vezető pozíciókba, hiszen azok betöltöttek. Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? A Lendület program például javít ezen a helyzeten?

– Lehet, hogy általánosságban ez a helyzet, de minden kutatóhely és minden feltörekvő fiatal szakember helyzete egyedi. Meggyőződésem, hogy a tehetség, a kreativitás, az innovatív hajlam utat tör magának, erre nagyon sok példa van. Ám arra is, hogy az előbb említett fogalmak csak lózungok, nincsenek megtöltve kellő tartalommal. A Lendület program kifejezetten jó kezdeményezésként indult, ez is Pálinkás József korábbi akadémiai elnök kezdeményezése volt, és ami ritka: anyagiakkal is jól kistafírozták a programot. A hivatalos cél: „az akadémiai intézmények és egyetemi keretek között működő kutatócsoportok dinamikus megújítása nemzetközileg kimagasló teljesítményű kutatók és kiemelkedő fiatal tehetségek külföldről történő hazahívásával, illetve itthon tartásával” megvalósulni látszik. A pályázati modell 2009-ben indult, eddig hatszor hirdettek nyerteseket, akadémiai intézetekben 63, egyetemeken 47 speciális team működik átlagosan négy-öt kutatóval – ez komoly szellemi potenciál. Az idén kilencvenöt pályázatból választva tizenegy újabb Lendület kutatócsoportot alapított az Akadémia, kutatásaikat öt esztendeig évente 400 millió forinttal támogatják. Nagyon fontos, hogy matematikai, kémiai, biológiai, csillagászati, műszaki mechanikai területről is volt nyertes pályázó. Öten az MTA valamelyik kutatóközpontjában, hatan pedig egyetemeken alakíthatnak kutatócsoportot akadémiai támogatással. Mérleget vonni még nem lehet, az első ötéves ciklusok éppen mostanában jártak le. A mi intézetünkben két Lendület kutatócsoport alakult, az egyik nanobioszenzorikával foglalkozik 2012-től, a másik nanoelektronikával 2014-től – nagy reményeket fűzök mindkettőhöz.

– Hatvannyolc évesen vált meg intézményvezetői posztjától, miután lejárt megbízatásának harmadik ciklusa. Vezetői és tudományos munkáját kitüntetésekkel ismerték el. Mit jelentenek önnek a kitüntetések?

– A válasznak legalább két rétege van. Mindenek előtt jóleső érzés, hogy felfigyelnek az ember munkájára. Felemelő és megható az Országház Felsőházi Termében vagy kupolacsarnokában megtartott ünnepségen részt venni. Ugyanakkor nem feledhető, hogy az elismerés munkatársaimnak is szól! Természetesen fontosak a részletek. A Gábor Dénes-díjat például azért tartom nagy becsben, mert az kifejezetten a szakma elismerése, a díjátadó esemény a magyar mérnöki munka ünnepe…

– … Ha megengedi, idéznék a díj 2008. évi odaítélésének nyilvánosságra hozott indokolásából, mert az kiemel néhány fontos részletet, amelyekről az interjúban más összefüggésben beszéltünk. Tehát a díjat a következők alapján ítélték önnek: „a pórusos szilíciumtechnológia területén elért, nemzetközi szinten is elismert és szabadalmakkal fémjelzett, kimagasló kutatási-fejlesztési eredményeiért, valamint e szabadalmak alkalmazásáért (…) Érdemei elévülhetetlenek az MTA MFA kutatási-fejlesztési stratégiájának megújításában és az eredmények elterjesztését biztosító spin-off cégek létrehozásában.” A kuratórium továbbá kiemelte a doktori képzést segítő tudományos iskolateremtő munkáját, a fiatal tehetségek felkarolása érdekében tett erőfeszítéseit és eredményes felsőoktatási tevékenységét. Bocsánat, hogy megszakítottam a válaszát…

– Kitüntetett barátaimnak időnként azt is mondom, hogy „gratulálok a felterjesztődnek!”, különösen, ha azt érzem, annak a bizonyos patikamérlegnek a serpenyőjében főképpen szakmai érvek vannak. Remélem, 2015-ben a Széchényi-díjra felterjesztésnél, illetve odaítélésénél esetemben is így volt. Jóleső érzés, hogy az indokolásban kiemelték intézményvezetői munkámat is, azt, hogy az intézetben művelt szakterületet életben tudtuk tartani, s közben fejleszteni is. Az ilyen ünnepi alkalmakkor sok minden megfordul az ember fejében. Az is, hogy az ünnepeltek sorában milyen sok a nyugdíjas, vagy nyugdíjas korú személyiség. Talán jó lenne, ha több olyan alkotó részesülne kitüntetésben, aki ereje teljében van, még csak közeledik pályájának csúcsához, így az elismerés legjobb alkotó éveiben inspirálná újabb eredményekre. Viszont munkahelyi vezetőként tudom, a „felterjesztőknek” sincs könnyű dolga…

– Kutatóprofesszorként korábbi munkahelyén dolgozik tovább. Régebbi terveit valósítja meg leghamarabb, vagy új projektekbe kezd?

– Ha az ember egy életet eltöltött a tudományos kutatás világában, nem tudja, nem lehet abbahagyni egyik hónapról a másikra. Az is természetes, hogy le szeretne zárni szakmai munkákat, amelyekre korábban nem jutott idő. Esetemben két fő terület látszik valószínűnek. Az egyik az egyetemi oktatás, amely kapcsolódik a kutatómunkához is. A másik a nemzetközi kapcsolatok terepe. Mivel az intézetvezetői adminisztratív teendők korábban sok időt igényeltek, ez most fölszabadul, és hasznosíthatom külföldi összeköttetéseimet. Ezek főképpen Ázsiában erősek, Japánban, Kínában, Tajvanon, Koreában. Utóbbi különösen fontos: nem győzöm hangsúlyozni, hogy Szöul globális nagyhatalommá nőtte ki magát tudományos területen, s ez a jövőben csak fokozódni fog. Vétek lenne ezt nem kihasználni oktatási és kutatási területen egyaránt. Ezek bőségesen kitöltik majd az időmet, egyben megfelelnek azon szándékomnak, hogy az akadémiai intézetek kutatói adják át elméleti és gyakorlati ismereteiket a jövő generációjának, az egyetemisták pedig az intézetekben kapcsolódjanak be a konkrét, magas szintű kutatómunkába itthon és külföldön is.

– Végül arra kérem, ossza meg a Szemle olvasóival a szakmán kívüli életét is, beszéljen a családjáról!

– Édesapám, Bársony Sándor testnevelő tanár a nyíregyházi Tanítóképző Intézet tanáraként került át az akkor alakult Tanárképző Főiskolára, nem sokkal halála előtt. Sokan ismerték megyeszerte, mert aktívan tevékenykedett az iskolai testnevelés, a sportszerevezés területén. Édesanyám polgári iskolai matematikafizika szakos tanár volt, hosszú ideig a Luther Házzal, a Bacsik cukrászdával szemben lévő egykori 5. számú iskolában tanított, kollégái, tanítványai Irénke néniként ismerték. Ketten voltunk testvérek, három évvel fiatalabb öcsém, Zoltán orvos lett, kiváló gyermeksebész Debrecenben. Sajnos, már ő sem él. Feleségemmel, Ilivel huszonéves korunkban kötöttük össze az életünket. Technikusként dolgozott a Műszaki Egyetemen, majd követte az én elég nagy távolságokat átívelő munkahely-változtatásaimat. Mindkét gyermekünk Japánban született. Fiunk, Márton történész és esztéta, irodalomelméletből doktorált. Hosszabb ideje Shakespeare-kutatással foglalkozott, fél évig a Yale Egyetemen az USA-ban is, mégpedig a nagy író „bohócaival”. Az érdekes, látványos téma révén viszonylag gyakori szereplő a médiában. Most készül második PhD disszertációjának megvédésére esztétikából. Lányunk, Réka turisztikai szakközgazdász. Mindketten harmincas éveik elején járnak.

– Befejezésül beszéljünk arról, kötődik-e szülővárosához, régi iskolájához! Elmegy például az érettségi találkozókra?

– Családi kötelék már csupán a Morgó Temetőhöz köt Nyíregyházán. A város szülötteként, a Vasvári Gimnázium egykori diákjaként nagy szeretettel és hálával gondolok az indíttatásra. Az érettségi találkozókra igyekszem elmenni. Több egykori tanáromról, középiskolai osztálytársamról tudok, néha keressük egymást. Osztályfőnökünk, dr. Drégelyi Lászlóné Gizi néni, akit csak „Mamának” hívtunk, sokáig megtartotta, erősítette a kötődést. Hosszú életet, száz éves kort élt meg, az ötven éves érettségi találkozónkra azonban már nem tudjuk meghívni, 2013-ban távozott az élők sorából. Helyette az idén ősszel tartott félévszázados összejövetelen dr. Lakatos Zoltán tanár úr, aki annak idején a matematikát és az ábrázoló geometriát tanította nekünk – kiválóan –, tiszteletbeli osztályfőnökként képviselte a „tanári kart”. Bizony, már a 32 fős osztályunkból is eltávoztak nyolcan, a Sóstón összegyűlt nyugdíjas csapat is jócskán megkopott gárda benyomását keltette. Nyíregyháza nagyon megváltozott az utóbbi évtizedekben. Többnyire előnyére, de a sok új létesítmény egyben azt is magával hozza, hogy lazul a személyes, érzelmi kötődés. Így vagyok gyerekkori otthonommal is. A Szarvas utca 7-ben laktunk, amit azóta lebontottak. Néha elnosztalgiázom ezen. Kisiskolás korunkban 15 centiméteres kulcs nyitotta a bejárati nagykaput. Mivel az acél alkalmatosság nyakba akasztva is nehéz lett volna, édesapánk Gutyán bácsival, a lakatossal elkészíttette nekünk alumíniumból. Ez ma is megvan. Azt terveztem, hogy majd megszerzem hozzá a zárat is, hiszen a kulcs zárral együtt komplett. Nem sikerült. Gyerekkorunk színhelye túlélte ugyan a pártház építését, de néhány év múlva azzal a hírrel hívott fel öcsém a hollandiai munkahelyemen, hogy egy új épület áll a házunk helyén. Nem is tudtuk, hogy lebontják…, igaz, akkor már szüleink sem éltek ott. Így végül csak a kapukulcs maradt, becses emléknek.