„A műszaki tudás szellemi vagyon”

– Diplomásként hazajött szülővárosába. Milyennek látta fiatal építészmérnökként Nyíregyházát?

– Egy álmatag kisvárosnak, ahol van néhány karakteres, szép, régi épület, de a város szinte teljes megújításra vár. Ez azonban nem szegte kedvem, sőt építészmérnökként inkább lelkesített, hogy bőven lesz feladat. Tudtam, hogy készül a város rendezési terve, és munkahelyem, a megyei tervezőiroda komoly feladatokat kapott a megyeszékhelyen. Hamar hozzáláthattunk a város kapuja, az Arany János utca beépítéséhez, ahol első munkáim között emlékezetes volt a két „pagoda”-jellegű épület, amelyek kissé szokatlanok lettek, de jól mutattak. A Zrínyi Ilona Gimnázium épülete következett ezután, majd az iparkamara székháza a Széchenyi utcán. Itt próbálkoztunk először harántlemez-falas megoldással, ami a később sikeresnek bizonyult alagútzsalus technológia előfutára volt. Kísérleteztünk a blokkos, a kúszózsalus, az öntöttfalas lakásépítési technológiák bevezetése előtt, jókor tanulmányoztuk a házgyári építési technológiákat. Arányában sok volt az úgynevezett „foghíj”-beépítés, amely találékonyságot, kreativitást igényelt. Statikai szempontból érdekes volt a Mártírok terén lévő irodaház, építészeti szempontból pedig az 1981-ben átadott Megyei és Városi Művelődési Központ épülete, amelynek statikai tervezője lehettem. Öröm, hogy utóbbit jelenleg is a város emblematikus épületének tartják és felújítják. Nyírbátor is kedves nekem: a Növényolajipari Vállalatnál ezer vagonos magsiló csúszózsalus technológiával történő megépítését terveztem, ami országosnak mondható elismertséget hozott számomra. Részben ehhez kötődött, hogy kis fémsilók alátámasztására és alapozására előregyártott elemeket terveztem. Ezek Siófokon készültek, több mint száz létesítményhez; az eljárást szabadalom védte. Tehát sikeresen alakult a pályám.

– A műszaki értelmiség milyen mértékben volt jelen pályakezdésének idején a megyében?

– Mivel a gazdasági élet a hatvanas évek elején indult pezsgésnek, szép számmal érkeztek megyénkbe felső végzettségű szakemberek. A konzervgyár, a gumigyár, a papírgyár és további iparvállalatok alapítása, új főiskolák, intézmények, lakótelepek építése már eleve előre vetítette az építőipar ugrásszerű fejlődését, mindez együtt a műszaki-gazdasági értelmiség gyarapodását. A mérnökök, közgazdászok igényelték egymás társaságát, a tapasztalatcseréket, a továbbképzéseket, amihez jó lehetőségeket teremtettek az élénkülő tudományos egyesületek, ezek érdekeik érvényesítésében is segítettek. A társadalmi aktivitás fokozódása pedig azzal járt, hogy 1962. július 4-én hét egyesület létrehozta közös intéző bizottságát, amely még ugyanabban az évben összehívta a MTESZ megyei szervezetének alakuló közgyűlését. Az alapító egyesületek a következők voltak: Építéstudományi Egyesület, Közlekedéstudományi Egyesület, Magyar Agrártudományi Egyesület, Magyar Elektrotechnikai Egyesület, Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület, Magyar Hidrológiai Társaság, Országos Erdészeti Egyesület – ezek mindegyike országos szervezet megyei tagegyesülete. A júniusban tartott alakuló ülésen, ahol az Építéstudományi Egyesület küldötteként vettem részt, engem választottak a megyei szervezet titkárának. Az alapító egyesületeknek közel hétszáz tagja volt.

– Hogyan alakultak az első hónapok, és hol találkozhatott akkor a műszaki értelmiség?

– Javarészt fiatal műszakiak szerveződtek, volt közös nyelv, hamar megértettük egymást. Mindenki társadalmi munkában segített, nem volt nehéz, csak összefogni kellett a munkát. Nagyon jelentős volt, hogy a megye, a város politikai és állami vezetése az első perctől kezdve erkölcsi és anyagi támogatást adott elképzeléseinkhez. Nem voltak ezek világrengető tervek: szakmai beszélgetéseket, tanulmányutakat, nyelvtanulást, klubéletet igényeltünk, és természetesen, minél több hiteles tájékoztatást az országos és a megyei tervekről, a különböző szakterületek hazai és nemzetközi újdonságairól. Alakuló ülésünket és első rendezvényeinket a korábbi szakszervezeti székházban, a Bethlen Gábor utcai épületben tartottuk, de már akkor kiszemeltünk egy megfelelő helyet a városközpontban. Aránylag hamar meg is tudtuk szerezni, a „zöld irodaház” három helyiségét 1965 márciusában vettük birtokba.

– Mi volt a titka annak, hogy ilyen hamar sikerült?

– Már említettem a megye és a város segítőkészségét, de némi bennfentes információ is kellett. Akkor költözött Bercsényi utcai új székházába a tervező iroda – az én munkahelyem –, annak korábbi helyiségeiből szereztük meg a számunkra leginkább alkalmasakat. A MTESZ központja is adott anyagi támogatást, sőt adminisztratív munkatárs alkalmazását is lehetővé tette. A jó fekvésű, városközponti helyet hamar „belaktuk”. Az iroda mellett egy kis tárgyalót és egy nagyobb előadótermet rendeztünk be, amelyeket klubhelyiségnek is lehetett használni. Pezsgett az élet, mindig sok volt az érdeklődő. Úgy tartottuk, a műszaki tudás a szellemi vagyon része, amit gyarapítani kell. Ismerkedtünk egymás eredményeivel, terveivel, számos újítással, szabadalommal, egyéni külföldi utak tapasztalataival. Hamar ki is nőttük első otthonunkat. Kapóra jött, hogy az áramszolgáltató vállalat új, nagyobb székházat épített, és a Víz utcán felszabadult a cég kinőtt irodaháza. Természetesen már a tervekről tudtunk, sikerült is megszereznünk. 1974-ben költöztünk első önálló épületünkbe, ahol már igazán összkomfortos körülmények között dolgozhattunk. Ekkoriban már négyezer tagja volt az egyesületeknek.

– Miként töltötték meg élettel?

– A Technika Háza beköltözéskor tizenhat egyesület otthona lett, ez eleve garantálta a több programot. Színvonalasabbak lettek a már 1964-től szervezett Műszaki Hónapok, amelyek időközben közgazdasági résszel bővültek. A Szervezési és Vezetéstudományi Társaság révén újabb területtel gazdagodott a munka. Új iparágak, szakmák honosodtak meg: az elektroakusztika, az optika, a textilipar, amelyek új tudományos egyesületek létrehozását is jelentették. Nyíregyházán, majd később Mátészalkán, Nyírbátorban, Kisvárdán városi intézőbizottságot alakítottunk. A megye központilag elhatározott fejlesztése, az ipartelepítés 1975-re érte el azt a szintet, hogy – kisebb kiállítások után – egy igazán jelentős termékbemutatóval lépjünk a nyilvánosság elé. Döntés született, hogy nem egyszeri alkalomra szolgáló ideiglenes, hanem több évig használható pavilonok épüljenek az eseményre. Sóstón akkor még csak néhány, Kárpátaljáról (akkoriban: Szovjetunió, Kárpátontúli terület) ajándékba kapott medve és kisebb állat jelentette a Vadasparkot, terület pedig volt bőven. Így helyi tervezésben és kivitelezésben ott épültek fel a termékbemutató pavilonjai – amelyek később az Ifjúsági Park, majd az Állatpark alapjait is jelentették. Először azonban, 1975-ben a megye igazán reprezentatív termékkiállítását rendeztük meg Sóstón. A szervező munka nagy részét a MTESZ és tagegyesületei vállalták. A kiállítás a régió kiemelkedő eseménye volt, Lázár György, Magyarország akkori miniszterelnöke nyitotta meg, aki elismerően szólt a látottakról. Ez szervezetünk tekintélyét is növelte, mind több megbízást, több támogatást kaptunk, bevontak bennünket a megyei tervek készítésébe is.

– Ez egyfajta csúcspont volt? Mit tartogattak a következő évek?

– 1975 valóban mérföldkő volt a MTESZ életében, túlzás nélkül mondhatom, hogy figyelemre méltó szerepet játszottunk a megye társadalmi életében. Szívesen kötöttek velünk együttműködési megállapodásokat: a szakszervezetek, az ifjúsági szövetség, a Népfront, a TIT, a Debreceni Akadémiai Bizottság, több város. A Műszaki és Közgazdasági Hónapok, a Szervezéstudományi Nyári Akadémiák megnyitását miniszterek, országos vezetők vállalták, konferenciáinkon akadémikusok is szívesen tartottak előadást, olyan nagy rendezvények színhelyéül választották Nyíregyházát, mint az országos környezetvédelmi konferencia, a nemzetközi almatermesztési tanácskozás, ezekben a Mezőgazdasági Kísérleti Intézet, az Agrártudományi Egyesület vitte a prímet. 1975-ben alakult meg a tudomány- és technikatörténeti bizottságunk, az ÉTE építészek és képzőművészek együttműködését szervezte a szebb környezetért. Gondot fordítottunk arra, hogy szervezetünk életét, munkáját megismerje a nyilvánosság: sajtóbizottságot hoztunk létre, megjelentettük a MTESZ Híradót. A kiemelkedő szövetségi és tudományos munka elismerésére 1976-ban megalapítottuk a Kabay János-díjat, szervezetünk kitüntető emlékplakettjét. Névadója Kabay János gyógyszervegyész (1896–1936), a büdszentmihályi (ma: tiszavasvári) Alkaloida Vegyészeti Gyár alapítója, a plakett alkotója Tóth Sándor, Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész. A díjat napjainkig hatvanhárman kapták meg.

– Úgy tudom, a MTESZ-ben ekkoriban vonzó volt a külföldi tapasztalatcserék lehetősége…

– Valóban, hiszen a hetvenes években elvétve volt lehetőség a külföldi utazásra, egy-egy tanulmányút, még a szomszédos országokba is, élményszámba ment. A MTESZ keretében nemzetközi kapcsolatépítésbe kezdtünk, és rövid idő alatt öt ország – Csehszlovákia (Kassa, Eperjes), Lengyelország (Rzeszów), NDK (Berlin, Magdeburg), Bulgária (Mihajlovgrád, ma: Montana), Szovjetunió (Ungvár) – testvérszervezeteivel kötöttünk megállapodást szakemberek kölcsönös tapasztalatcseréjére. Ezek évente visszatérő, „bejáratott” tanulmányutak lettek, amelyek a rendszerváltásig sikeresen működtek.

– Volt időszak, amikor a MTESZ a szakemberképzés egyik fellegvára volt, máskor a szakmai tanulmányok vitték a prímet. Mi lett ezek sorsa?

– Figyelembe kell venni az idő múlását, és azt, hogy a rendszerváltással a MTESZ helyzete is módosult. A szakemberképzés a hetvenes és a nyolcvanas évek elején volt különösen sikeres, elsősorban a Gépipari Tudományos Egyesület (GTE) keretében. Abban az időben például százával volt szükség minősített hegesztőkre. Az egyesület tagjai közül többen vállalkoztak az oktatásra – köztük a mezőgazdasági főiskola mérnök-tanárai is –, a GTE pedig megszervezte, jelentős bevétellel gazdagítva az egyesületi alapokat. Később, a személyi számítógépek elterjedésének első időszakában a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság indított tanfolyamokat, segítve, terjesztve a komputer használatát. Ezek később az iskolai oktatás folyamatába épültek be, de egyesületeink alkalmilag ma is szerveznek ilyeneket. Hasonló a helyzet a tanulmányokkal. A „hőskorban” a mi egyesületeink készítettek tanulmányterveket a távhőszolgáltatásra (ETE, 1976), a közvilágításra (MEE, 1978), a korszerű forgalomirányításra (KTE, 1980). A nagy közművezeték-építés időszakában több egyesület szakemberei vettek részt az izotópos minőségellenőrzés kidolgozásában, vagy például a konzervgyárban a borsóvetés számítógépes programozásában. Ezek – részben a tudomány gyors fejlődésének eredményeképpen – ma evidenciák, de három évtizede mindegyikük igazi nóvum volt a megyében. Érdemes megemlíteni, hogy időről időre voltak olyan területek, amelyekkel a MTESZ és tagegyesületei hangsúlyosan foglalkoztak. A huszadik évfordulónk táján például a következők: az elektronika, a számítástechnika szélesebb körű felhasználása; az élelmiszer-gazdaság ipari hátterének hatékonyabb fejlesztése; az anyag- és energiatakarékos gazdálkodás támogatása; az innováció előmozdítása; a gyógyszergyártás fejlesztése. Ezek a feladatok – különböző megvilágításban – mind a huszonkét egyesületünk munkatervében több évig szerepeltek.

– A félévszázados jubileum előtt az Országzászló téri Tudomány és Technika Házában beszélgetünk, amelynek homlokzatán Marosits István acél térplasztikája – a mágnest formázó Erővonalak – a műszaki tudományokat jelképezi. Hogyan lett ez a ház a MTESZ otthona?

– A Víz utcai házat nem nőttük ki, bár a hetvenes évek végén már tervezni kellett a beosztást, hogy minden egyesületi rendezvénynek jusson hely. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) helyiségproblémái és a Közgazdasági Társaság erősödésének láttán a MTESZ és a TIT országos központjai azonban elérkezettnek tartották az időt új közös, és rangjukhoz méltó épület létrehozásának. Ezt az alapozta meg, hogy Nyíregyháza város tanácsa felkínált egy lehetőséget. Akkoriban terveztek a város egyik legszebb részére, a Lenin térre (ma: Országzászló tér) egy hangsúlyos épületet, hat emeletén hetvenkét társasházi lakással, földszintjén üzletekkel – utóbbiakat a beköltözéskor egy nagy élelmiszer-áruház, az IBUSZ Utazási Iroda és a Korzó Presszó foglalta el. Kézenfekvő volt a lehetőség, hogy az épület nyugati, Kálvin tér felé néző szárnya – külön bejárattal – a MTESZ, a TIT, a Közgazdasági Társaság megyei szervezeteinek adjon helyet. A program része volt egy technikailag jól felszerelt kétszáz fős nagy előadóterem. Szerencsés körülmény volt, hogy 1977-ben a MTESZ központja rendelkezett a beruházáshoz szükséges összeg túlnyomó részével, amelyet a másik két fél ki tudott egészíteni. Történeti adalék, hogy a cél megvalósítása érdekében társadalmi összefogás bontakozott ki, a beruházást több vállalat is támogatta kisebb-nagyobb összegekkel. Ilyen összefogás hasonló célra ma már aligha képzelhető el. A MTESZ megyei szervezet megalakulása 20. évfordulójának méltó eseménye volt 1982. szeptember 16-án az új reprezentatív székház felavatása, amelyben még ma is lakunk az egyesületeinkkel.

– A székházavatás mintegy megkoronázása volt húsz év munkájának – és paradox módon éppen ezt követően lassult le a szervezet dinamikus növekedése, s mintha az egyesületek törzsgárdája is elfáradt volna. Ön is lemondott. Mi történt valójában?

– Az állítás nem pontos, mert az új székházban még körülbelül öt évig jó színvonalú munka zajlott, kétségtelen, dinamikus növekedésről valóban nem beszélhettünk. A nyolcvanas évek második felében már érezni lehetett az érlelődő gazdasági, társadalmi változásokat, és a politika is máshová helyezte a hangsúlyokat. Sajnos, nem csak a korábbi sikeres termékbemutatók maradtak el, a műszaki hónapok színvonala is esett, majd elerőtlenedett, megcsappant a szakmai programok iránti érdeklődés. Túl sok változás következett be egymás után, amelyek nem előnyükre formálták az akkori társadalmi szervezeteket. Az én lemondásom a titkári tisztségről – huszonhét év után – nyugdíjazásomhoz kapcsolódott, azzal egyidőben történt. Az ok összetett volt: egy számottevő megyei vállalat műszaki igazgatói posztja korábban rangot, súlyt adott a társadalmi tisztségnek is. Ez megváltozott. Negyed század pedig tekintélyes idő bármely megbízatásban, bőven elegendő arra, hogy leteltével az ember átadja helyét a fiatalabb generációnak. Sajnos, ez nem a legszerencsésebb időben következett be, ami nem rajtam múlt. Nyug-díjasként voltak még szakmai terveim, szerettem volna élvezni a kötetlenebb életet, élni a kedvteléseimnek, az utazásnak, a csillagászatnak. Azt gondoltam, hivatalos tisztség nélkül is segíthetem még a MTESZ-t, az egyesületeket – ha igényt tartanak rá. Örülök, hogy így is történt, ma is itt vagyok.