A kétlaki szobrász

Tóth Sándor, megyénk jelentős művészegyénisége, nyolcvanéves. Életének nagy része Nyíregyházához köti. 1974-től dolgozott, tanított a megyeszékhelyen. Rendszeresen voltak kiállításai Nyíregyházán, Nyírbátorban, Kisvárdán, Tiszavasváriban, Hajdúdorogon, több alkotása díszíti megyénk köztereit. Kezdeményezésére hozták létre 1977-ben a Nyíregyháza-sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikai Alkotótelepet. Számos hazai és külföldi elismerés birtokosa: többek között megkapta a Munkácsy Mihály-díjat, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Életmű-díjban részesítette, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közgyűlése pedig Pro Comitatu (A Megyéért) kitüntető díjjal ismerte el munkásságát. A születésnapja alkalmából beszélgettünk.

– Ha fellapozom az utóbbi albumait, felér egy történelemórával: kisplasztikáinak, érmeinek százairól nagy események, híres személyiségek képe idéződik fel. Hogyan vált szobrászból éremművésszé?

– Prózai oka van: sokáig nem jutottam önálló műteremhez, szobormegrendelést pedig nem kaptam. Érmeket viszont – kis túlzással mondom – a konyhaasztal mellett is lehet készíteni, s ilyenre megrendelés is hamarabb kerül. Időközben megkedveltem az érmeket, hiszen egy tenyérben elférnek, a tapintás révén különösen bensőséges kapcsolatba kerülhetnek alkotóval, szemlélővel egyaránt. Az éremművészetnek immár bő hatszáz éves hagyománya, története van: Olaszországból indulva Franciaországon, Németalföldön, Németországon át hódította meg Európát. Eleinte uralkodói érmek készültek, majd éremportrék gazdag és híres emberekről, később emlékérmek is. Alapanyaguk arany, ezüst, bronz, vagy ezek kombinációja. Az éremművészet a 18. században vett nagy lendületet, amikor először adományoztak érmeket jutalomként. Külön ágazat a pénzérméké. Bőven van tehát lehetőség, hogy a művészek megmutassák tehetségüket, tudásukat. Egyszerűnek látszik ugyan, ám az elkészítés folyamata nem az. Legalább annyi mesterségbeli ismeretet, gyakorlatot feltételez egy kisméretű munka, mint egy sokkal nagyobb szobor elkészítése.

– Az érem teljesen be is töltötte az életét, vagy maradt hely a festészetnek, a hagyományos szobrászatnak is?

– Első kiállításaimon még teljesen mások voltak az arányok, mint később: a szobrászat mellett festmények és rajzok is helyet kaptak. Köztéri munkáim között emléktáblák, emlékművek, büsztök, önálló térplasztikák sorakoznak. Való igaz, sok érmet készítettem vert vagy öntött eljárással, terveztem emlékpénzt is. Vannak kifejezetten nagyméretű alkotásaim is, mint a templomkapuk. Máriapócs, Miskolc, Szeged számára készítettem ilyeneket, s mindezek megkoronázásaként az Egri Főszékesegyház két bejáratát említeném. Terrakotta, mészkő-, márvány- és faszobraimat is számontartom, bár sok éve főleg a bronzot használom alapanyagként.

– Színes, igazán gazdag felsorolás. Honnan merített tapasztalatot ezekhez? A szobrászatnak például van előzménye a családjában?

– Felmenőim gömöri és szepességi iparoscsaládokból származnak, édesapám vasesztergályosként, lakatosként dolgozott Diósgyőrben. Tehát családi előzmény, minta nem volt. Viszont az elemi iskolában fontosnak tartották a rajzot, és Farkas Ilonka igazgató néni jól is tanította. Ugyanolyan komolyan vették, mint az írást, olvasást, számtant. Lehet, hogy ez is hozzájárult a kiválasztódáshoz. A mi osztályunkból került ki Somos Miklós, aki később Munkácsy Mihály-díjas festőművész lett, illetve Szerdahelyi Sándor festőművész. Én is szerettem rajzolni, hármunk rajzait, mint legjobbakat, hétről hétre kifüggesztették a falra. Mégsem ezen múlhatott a jövőm, hiszen a középiskolában – a miskolci Fráter György Gimnáziumban, amely később Földes Ferenc baloldali újságíró nevét vette fel – már a színházi rendezőséggel kacérkodtam, miközben az iskola kultúrfelelőse voltam. Több színdarabot is bemutattunk, sőt 1945-ben a Légy jó mindhalálig című darabban játszottam is a Miskolci Nemzeti Színházban. Sanyika, Nyilas Misi „hülyegyerek” tanítványa voltam, a nővéremet Komlós Juci alakította. Az előadást Gobbi Hilda rendezte, ő volt Nyilas Misi is. Nagy élmény volt. A gimnáziumban egy padban ültünk Nagy Attilával, a későbbi kiváló színésszel, hetedikes gimnazistaként együtt mentünk felvételizni a Színművészeti Főiskolára. Major Tamás hajlandó volt megelőlegezni a felvételt a rendezői szakra, de visszaküldött Miskolcra, hogy előbb fejezzem be az utolsó évet a gimnáziumban.

– Reményt keltő lehetőség. Aztán mégsem ment vissza a Színművészetire...

– A sors szólt közbe. Az egyik barátom, a már említett Szerdahelyi Sándor, elcsábított a miskolci képzőművészeti szakkörbe. A lényeg: megszerettem a rajzolást; rájöttem, hogy nekem jobban megy, mint másoknak. Szerencsém is volt: abban az időben a Képzőművészeti Főiskola mesterei eljártak vidékre ifjú tehetségeket keresni. Miskolcra Hincz Gyula, a neves festő és grafikusművész jött, aki felfigyelt rám. Biztatott, hogy jelentkezzem a Képzőművészetire. Fel is vettek, „Hincz-osztályos” lettem az Általános Főtanszakon, mestereim között volt még Pap Gyula és Barcsay Jenő.

– Ennek legfeljebb áttételesen volt köze a későbbi szobrászathoz…

– Ez igaz. Eredetileg freskófestő akartam lenni, a csendéletek és tájképek nem érdekeltek, a monumentális, figurális alkotások vonzottak. Harmadévre, a szakosodás idejére azonban kiderült: abban az esztendőben nem indul freskófestő-képzés. Választhattam volna, hogy grafikus vagy rajztanár, esetleg restaurátor leszek, de ezek nem jöttek számításba, viszont a szobrászat érdekelt. Megkérdeztem Pátzay mestert, átvenne-e szobrász szakra. Ő próbát tett: beállított egy modellt, idősebb szakállas férfit, és magamra hagyott, hogy dolgozzak. Amikor megnézte, mit produkáltam, nyilván észrevette, hogy előzőleg aligha készítettem szobrot, de nem volt teljesen elutasító. Azt mondta: nehezen venném az akadályt a harmadik évben… Csakhogy én elsőéves szobrászként akartam kezdeni a szakmai képzést. A mester elfogadta ezt a megoldást és felvett. Az elméleti tárgyakat harmadévesként folytathattam, így azokból másodéves szobrászhallgatóként államvizsgáztam, utána még négy évig Kisfaludi Stróbl Zsigmond növendékeként csak a szakmát tanulhattam.

– Felnőtt élete három városhoz köti: Miskolc, Nyíregyháza, Szeged. Hol van otthon? Miként alakult ki ez a hármas?

– Ha életem meghatározó helyszíneit számba vesszük, nem hagynám ki Budapestet, ahol nyolc évig éltem, tanultam, és Egert sem, ahol a főiskolán az 1986/87-es tanévben tanszékvezető főiskolai tanárként tanítottam. De való igaz, a legszorosabb szálak az előbbi három városhoz kötnek. Miskolcon születtem, amíg éltek a szüleim, oda mindig hazajártam. Számomra az is természetes volt, hogy 1959-ben a diplomázás után miskolci műteremre pályázzak – amit nem kaptam meg. A Művészeti Alap ösztöndíjával a hódmezővásárhelyi művésztelepen jutottam lehetőséghez. Akkoriban gyakorlat volt, hogy a diplomát szerzett pályakezdők, akiknek még nem volt műterme, egy évig a minisztérium támogatásával valamelyik művésztelepen alkothattak. Hódmezővásárhely-Mártély ismerős volt, mert főiskolásként a nyarakat rendszeresen ott töltöttem. Végül az egy évből kettő lett. 1961-ben fölkértek, hogy segítsek létrehozni az alakulóban lévő Művészeti Gimnáziumot Szegeden. Mivel művészi és tanári diplomám feljogosított erre, szívesen vállaltam. Szép feladat volt az új intézmény életre hívása; kidolgoztam az iskola programját, tantervét, tanmenetét, levezényeltem az első felvételiket, majd tanítottam. Feleséget még Hódmezővásárhelyen választottam, együtt költöztünk be újonnan vásárolt szegedi szövetkezeti lakásunkba.

– Letelepedtek, aztán mégis elvágyódott…

– Hosszú idő telt el addig. Múltak az évek, és egyre jobban hiányzott a megígért műterem. Jellemző: amikor már nem fértünk a lakásban, egy kiállítás után a szobraimat megőrzésre szétosztottam szomszédjaink között. Tizenhárom év után untam meg a várakozást. „Felmentem” a minisztériumba, s azt kértem: mondják meg, hol van az országban olyan szobrász műterem, amit megkaphatnék, odaköltözöm. Cséri Lajos volt akkor a minisztérium illetékes szakembere, „civilben” maga is szobrász, éremművész. Két kisebb várost ajánlott, Zalaegerszeget, illetve Nyíregyházát.

– Reális választási lehetőség, az ország két szélén. Mi döntött a nyírségi város mellett?

– Két ok: mindenekelőtt a közelség Miskolchoz, ahol édesanyám élt. Másrészt egykori kollégiumi társaim közül ketten már nyíregyháziak voltak, segítséget ígértek: Pál Gyula és Berecz András festőművészek. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a szegedi családi otthont nem adtam fel. Számba vettük a lehetőségeket: kémia-biológia szakos középiskolai tanár feleségemet oda kötötte a munkája, három gyermekemet pedig az iskola. Jobbnak látszott, ha megmarad a család nyugalma, én pedig vállalom a kétlakiságot, hiszen egyébként is sokat voltam távol, művésztelepeken, tanulmányutakon, kiállítások miatt. Igyekeztem jól beosztani az időmet, Nyíregyházán kora reggeltől késő estig dolgoztam, szinte csak a tanítás és a szobrászat töltötte ki napjaimat. A hétvégeken, a szünidőkben így több idő jutott a családomra. Nem adtam fel jelenlétemet Szeged művészeti életében sem, ezért van ott aránylag több plasztikám. Az ingázást megszoktam, hiszen 1974 tavaszától 2012 nyaráig tartott a kétlaki élet.

– Emlékszem, a város értelmisége 1974-ben várakozással tekintett érkezése elé. Egy profi (ráadásul: szobrász!) jövetele nem akármilyen esemény. A művészek hamar megválasztották képviselőjüknek, a művelődésügyi vezetők olyan iskola létesítéséhez vártak segítséget, amilyennek létrehozásában Szegeden részt vett, a művészetbarátok az alkotásaira voltak kíváncsiak. Hogyan élte meg mindezt?

– Valóban őszinte érdeklődést tapasztaltam, én pedig úgy vetettem magam a munkába, ahogy egy ereje teljében lévő, már tapasztalatokkal rendelkező, tenni, bizonyítani akaró embertől elvárható. Tanítani szerettem, mert az többletet kíván: nemcsak alkalmazni, hanem átadni is tudni kell a mesterfogásokat. Formailag a Pedagógus Továbbképző Kabinet munkatársaként a megye rajztanárainak továbbképzését szerveztem, később tanítottam is – szabad és jó munkafeltételeim voltak. Örömmel töltött el, hogy már érkezésem évében lehetett bemutatkozó tárlatom. Hamarosan megválasztottak a Magyar Képzőművészek Szövetsége Kelet-magyarországi Területi Szervezete titkárának. Hozzáláttam a tehetséges fiatalok felkutatásához is, szobrász szakkört vezettem. Megrendeléseket kaptam a megyétől és a városoktól, ezeket igyekeztem a tőlem telhető legjobban teljesíteni. Szintén már érkezésem nyarán részt vettem a sóstói művésztelep munkájában, ahol bemutatkozásképpen diófába faragtam közel kétméteres Sóstói sztélé elnevezésű szobromat; a női akt kezében egy érmét tart. Ma is kedvelem ezt a domborművet. Az akkor még csak néhány éves művésztelep később egy időre életem fontos részévé vált: sikerült előbb éremművészeti alkotóteleppé alakítani, majd kisplasztikai résszel bővíteni, amely időközben – sokak támogatásával – az éremművészet nemzetközileg elismert centruma lett. Több száz hazai és külföldi vendég alkotott már itt – évente négy-hat hétig –; műveikből sokat a városnak adományoztak. Tavaly a 35. évad zárult kiállítással a városi galériában. Az alkotótelep drága berendezéseit a tanév egy részében a Művészeti Szakközépiskola szobrásztanulói használják, tanáraik irányításával.

– Igazán szép életút, ám amíg sorra vettük életének fontos helyszíneit, eseményeit, kimondatlanul is meghúzódott valami fontos a háttérben: nem kapott műtermet Pesten, Miskolcon, Szegeden, nem rendeltek Öntől nagyobb köztéri szobrot. Régóta ismerjük egymást, nem titok, hogy életpályáját 1956, a forradalomban játszott szerepe befolyásolta, de erről mindig szűkszavúan beszél. Mi történt valójában önnel ’56-ban?

– 1951–1959 között a Képzőművészeti Főiskolán tanultam, ami azt jelenti, hogy 1956 őszén már hatodik diákévembe léptem, elég jól ismertek a társaim. Vidékről érkezett kollégistaként szinte a nap huszonnégy óráját a főiskolán töltöttem. Jó szervezőnek számítottam, természetes volt a közösségi munka. Így lettem tagja nemcsak a főiskolai, hanem az össz-egyetemi forradalmi bizottságnak és a magyar szobrászművészek forradalmi bizottságának is. Azóta sokan, sokszor, sokféleképpen értékelték az eseményeket. Résztvevőként azt mondhatom: a forradalmat az egyetemi ifjúság indította el, amelynek nem volt más szándéka, csupán egy élhetőbb, jobb világot akart. A forradalmat és a reményt a szovjet tankok eltiporták. Ami a szűkszavúságomat illeti: a megtorlás idején – de később, a konszolidáció éveiben is – veszélyes lett volna beszélni a forradalomhoz fűződő érzéseimről, emlékeimről. Például a saját szememmel láttam a szovjet katonák által agyonlőtt társaimat a főiskola folyosóján – csak a véletlenen múlhatott, hogy nem voltam én is köztük. Később többeket elítéltek. A rendszerváltás után pedig kiállni és dicsekedni – nem az én ízlésem szerint való. Néhány munkámban azért megörökítettem a megrázó élményeket. Igaz, ezek sokáig nem kaptak nyilvánosságot. Vigyázni kellett, mert – mint a történelem annyiszor bizonyította már – a hatalom nem felejt.

– Miért, mi történt aztán? Hiszen diplomázott, ösztöndíjat kapott…

– A főiskola lényegében egy zárt közösség, tanáraink között nemcsak sok ismert művész volt, hanem számos befolyásos közéleti szereplő is. Gyorsan rendezték a sorokat, amint lehetett, folytatódott a tanítás. Már addig is nagy volt a veszteség, mindent megtettek, hogy ne nőjön tovább. Ez így, utólag egyszerűen hangzik, de a politikát nem lehetett teljesen kizárni. Biztos vagyok abban, hogy tanáraim védtek meg. Később Pátzay mesterrel, aki időközben talán meg is kedvelt, újra szerencsém volt. Diplomázásom évében az ő biztatására – mi több, határozott kérésére – készítettem szobrot a művészeti főiskolák növendékei számára kiírt pályázatra a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulója alkalmából. A pályázat nagydíját az én szobrom nyerte el. Mint később világossá vált számomra, Pátzay professzor azért ösztönzött a szokásosnál is jobban, mert úgy gondolkodhatott: ha komoly díjat nyerek, akkor mindenképpen művészdiplomát kapok, ami magában foglalja a tanári diplomát, tehát taníthatok is. Első évben nyolcan indultunk a szobrász szakon, négyen jutottunk el hatodévig, de csak ketten kaptunk diplomát. Csoporttársaim közül hárman is műteremhez jutottak Budapesten, én nem. Nem értettem, hogy miért. Pátzay mester azt javasolta: ne firtassam, menjek el vidékre. Nyilván ő már akkor többet tudott a háttérről.

– Mi lett a díjnyertes szobor sorsa?

– Rövid életű volt, KISZ-es fiatalok még a kiállítás elején – állítólag véletlenül –, meglökték, és lecsúszott egy lépcsőn, lényegében tönkrement. A kár okozói szerint a Zászlóbontó ifjú az ellenforradalmat dicsőítette, ezt nem is titkolták, tehát aligha véletlen baleset történt. Én mindenesetre albumaimban mindig szerepeltetem a fényképét, eredetileg diplomamunkának szántam. Helyette egy életnagyságú bányászfigurát készítettem, amire mindössze hat hetem maradt, de sikerült. Utólag még azt is mondhatom, hogy az affér szerencsét hozott: mai napig ez az egyetlen életnagyságú szobrom. Az eredetit ugyanis megvette Pereces bányatelep, kisplasztikai változatát pedig a Fővárosi Tanács. Annyi pénzzel jöttem ki a főiskoláról, hogy nem sokkal később tudtam venni egy szövetkezeti lakást.

– Az előbb – nem először – a hátteret említette. Mire utalt ezzel?

– A főiskolán aránylag hamar helyreállt a rend, de a forradalom hatása nem szűnt meg egyik napról a másikra. Többek között keresték „a felelősöket”, a hatóságok gyűjtötték, rendszerezték az információkat. Nekem erről fogalmam sem volt, nemcsak abban az időben, hanem még sokkal később sem. Ha Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész barátom a rendszerváltás után meg nem mutatja a saját megfigyelésének anyagát, eszembe sem jutott volna, hogy nekem is lehet ilyen, bár utólag voltak számomra gyanús körülmények. Ki is kértem a dokumentációmat a Történeti Levéltárból, amely ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára néven ismert. Legnagyobb meglepetésemre vaskos iratcsomót kaptam, ami – mint kiderült – csupán töredéke volt az egész dossziémnak. Ebből megtudtam, hogy több mint két és fél évtizeden át megfigyeltek, jelentéseket írtak rólam. Az első irat 1959. január 13-i, az utolsó 1986. november 4-i dátumot visel. Akkor figyelt fel rám is a belügyi hatóság, amikor 1957 márciusában a főiskola ifjúsági szervezetének vezetősége lemondott. Ez olvasható a III/III-as jelentésben: „… nem voltak hajlandók elfogadni az MSZMP irányvonalát. A hallgatókat a Szovjetunió ellen hangolták, kihasználva azt, hogy négy személy meghalt közülük.” Azt persze nem említették, hogy társainkat 1956. november 6-án a főiskola épületében szovjet elvtársaik gyilkolták meg. Az iratokból szembesültem a régi történésekkel: nem voltam hajlandó ünnepi beszédet mondani a főiskola fiataljai nevében 1957. április 4-én, s a hallgatók nem vettek részt a május elsejei nagy felvonuláson sem. (A demonstráció sikere akkor nagyon fontos volt a Kádár-rendszer számára a legitimitás megszerzéséhez, de nem mindenki asszisztált ehhez.) A Történeti Hivatal irataiban olvasható rólam az is, hogy „Nevezett tagja volt a Nemzetőrségnek. A párttitkár elmondása szerint jelenleg is ellenséges kijelentéseket tesz. Nevezett operatív nyilvántartásban nem szerepel, szükséges hálózati úton való feldolgozása abból a célból, hogy annak alapján nyilvántartásba vehessük.”

– Legalább kétféle olvasata van az idézett mondatoknak. Ami természetes magatartás lehetett az események idején, utólag összegezve, csoportosítva, célzatosan más megvilágításba helyezve alkalmas lett a hatalom számára, hogy ellenségképet gyártson. El is kezdték a megfigyelését, további adatok gyűjtését. Hogyhogy nem vett észre semmit ebből?

– El voltam foglalva a munkával, a politikai megfigyelés pedig nem olyan, mint a rossz fiúk üldözése a hollywoodi filmekben. Sokszor a tantestület, a baráti társaság valamelyik tagja „jelentett”, akivel például rendszeresen együtt ebédeltünk, s az információkat az állambiztonsági osztály kevesek által ismert szobáiban elemezték, értékelték. Amikor megtudtam, hogy sokáig a III/III. látókörében voltam, utólag sok mindent megértettem. Amíg nem tudtam róla, időnként rosszul esett, hogy bizonyos kapuk nem nyílnak meg előttem. Nem mindegyik, de több fontos bejárat. Másrészt volt előnye is, mert például bárhová költöztem, mindig azonnal kaptam telefont, ami korábban nagy kincsnek számított, általában sokáig kellett várni rá. Most már tudom: nem rajtam, hanem megfigyelőimen, lehallgatóimon akartak könnyíteni. Az előzményeknek köszönhető, hogy 1989 után nem döntötték le a szobraimat. Ugyanis nem kaptam politikai jellegű megbízatásokat. Rá voltam kényszerülve a folyamatos munkára, nem volt alkalmam „elszállni” a dicsőségtől és a nagy honoráriumoktól, amit egy-egy jelentős (pártállami) megrendelés jelenthetett volna. Ráadásul a rendszerváltás után sem volt problémám, mint néhány kollégámnak, akik azóta sem találják a helyüket, miután elvesztették patrónusaikat.

– Emberi kapcsolataiban megnyilvánultak a változások?

– Bizonyos mértékig igen, és ez a különböző jellemeket is megvilágítja. Különösebb incidensek nem értek, de a másfél évtizedes műteremhiány ma is fáj. Elmondok egy érdekes esetet a miskolci próbálkozásomról. Amikor diplomáztam, volt üres műterem Miskolcon, amit megpályáztam. Levélben válaszoltak, ezt meg is őriztem. Az állt benne: „Ellenforradalmi magatartásod miatt nem kívánatos a művésztelepen való megtelepedésed, mert az zavarná a rendet. Alkotói munkádhoz viszont sok sikert kívánunk!” Ketten írták alá. Hosszú idő telt el, mígnem 2000 táján ismét levelet kaptam Miskolcról: legyek én is tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia – amely a Magyar Tudományos Akadémia társult intézménye – miskolci területi csoportjának, a művészeti tagozatnak. Ezt a levelet is ketten írták alá, s az egyikük ugyanaz, aki 1959-ben elutasított engem. Nem tudom, ő emlékezett-e a régi estre; én igen. Érdekes volt két találkozásom az állambiztonsági osztály egykori megyei főnökével. Meglátogatott egy ismerősöm Nyíregyházán, akinél amerikai kiállításaim idején többször laktam. Egyébként ’56-os emigráns, és ifjúkori barátjáról érdeklődött. Nem ismertem, de nem gyakori névről volt szó, ezért próbát tettem a telefonkönyvvel. Jól tippeltem. Hamarosan együtt ültünk hárman, egykori miskolci gimnazisták. Én éppen négy évvel vagyok idősebb, így ugyanazok voltak a tanáraink, sőt osztályfőnökünk is. Jót beszélgettünk. Művelt, tájékozott, csendes ember benyomását keltette. Néhány év múlva futottunk össze újra, a Kossuth téren. Mindjárt azzal kezdte: mi újság Amerikában? Mire én: nem tudom, régen jártam ott, viszont most jövök a Történeti Levéltárból, itt van nálam egy jókora iratcsomó, és érdekes neveket látok benne. Nem mondtam, hogy szépen emelkedett a ranglétrán, századosként, őrnagyként, alezredesként, osztályvezetőként ő kapta rólam a jelentéseket. Találkozásunk idején a társadalom már túl volt az első megrázkódtatásokon, én sem lettem izgatott, az ő szeme sem rebbent. Kissé zavarba jőve csupán annyit mondott: „Sanyikám, te olyan nagy művész vagy, hogy mi vigyáztunk rád…” Nem firtattam tovább. Volt azonban abszurd eset is: a Gergely fedőnévvel jelentéseket író ügynök maga hívott fel, hogy bevallja, éveken át azért adott információkat rólam, mert kényszerítették. Amúgy ’56-os hősként már a negyedik kötete jelent meg a kitelepítésekről és az ÁVO rémtetteiről.

– Mint mondta, vannak 1956-ot megörökítő munkái, de ezeket sokáig nem láthattuk. Beszélne róluk?

– A forradalom 50. évfordulója alkalmából többet kiállítottam, néhány rajz újságokban is megjelent. Szobrász pályám fél évszázados jubileuma alkalmából, 2009-ben kiállításom volt Szegeden. Erre az alkalomra összegyűjtöttem a még fellelhető összes 1956-os témájú munkámat. Ott volt a Fiú lyukas zászlóval, a Magyar Pieta, a Dávid és az Emlékműterv. A szovjetek által kivégzett iskolatársaim közül egy vörös-fekete, kétszínű linómetszeten örökítettem meg Csűrös Zoltánt. Feje véres, teste a véráztatott Igazság című újsággal van beborítva, ám a nagy „I” betű elmosódik, így azt látjuk: „gazság”. A Történeti Levéltártól kapott iratokból kitűnik, hogy az Állambiztonsági Szolgálat hamar tudott ezekről a munkákról. Egyhelyütt például így fogalmazott rosszallóan a jelentés: „Tóth Sándor szobrászhallgató megmintázta a Dáviddal küzdő Góliátot”. Persze, ha Góliátot mintáztam volna meg, akkor Vörös Zászló Érdemrendet kellett volna kapnom. A Dávid-szobrot a lelőtt kollégiumi szobatársaink és évfolyamtársaink emlékére készítettem.

– Politikai indíttatású szobrokat készíteni általában kockázatos. Mestereiről is lehetett tudni, hogy némelyik a mindenkori politika közelében volt. Például Pátzay Pál készítette 1945-ben a Kozák lovas szobrát – más néven Malinovszkij-szobor –, amely Nyíregyházán áll. Vagy Kisfaludi Strobl Zsigmondról, aki a gellérthegyi Szabadság-szobor alkotója volt 1947-ben. Szóba került ilyen téma a főiskolán?

– Természetesen, főleg Kisfaludi Strobl mesterrel, aki szinte úgy beszélgetett velünk, mint egy bölcs nagyapa az unokáival. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy nem ő kereste a rendszerek kegyét, hanem a politikai rezsimek az övét. A rendszereknek volt rá szüksége. Egy alkalommal azt mondta nekünk: „Édes fiaim, most megyek Moszkvába, mert Vorosilovot kell megmintáznom, az is király”. Alighanem arra utalt: még kislányként mintázta meg Erzsébetet, aki 87 évesen ma is regnáló brit királynő. „Pártok jönnek-mennek, rendszerek változnak, de a művészet örök” – hangoztatta. Egyszer azt telefonálta: „Ma nem tudok korrigálni, mert Hunya elvtárs jön hozzám modellt ülni”. Hunya István ismert 1919-es kommunista, veterán volt. Szaván fogtuk, mivel mesterünk nem sokkal korábban azt ajánlotta: politikusokról ne készítsünk szobrot, mert jön egy új kurzus, fordulat, s eltüntetik. Így válaszolt: „Édes fiaim, a feladatot meg kell oldani”. Ez egy nagyon igaz mondás. A szobrász ugyanolyan helyzetben van, mint a suszter. Ha egy cipésznek azt mondják, készítsen arató sarut, vagy esküvői félcipőt, ezt is, azt is meg kell tudnia csinálni, mégpedig olyat, amilyet a vevő kér tőle. A művésznek is ki kell elégítenie a megrendelő igényét, hiszen a megbízásért kapott fizetségből él. A szobrászat drága műfaj, egy életnagyságú márvány- vagy bronzalkotás nagyon sokba kerül, hivatásos művész aligha, vagy nagyon ritkán engedheti meg magának, hogy csupán kedvtelésből készítsen ilyet – és én hivatásos szobrásznak tanultam, életvitelszerűen abból éltem. A művészet számomra sem más, mint feladatok teljesítése. A szobrász is egy meghatározott helyen és időben, egy adott társadalomban él, a történelmi ismeretanyag, a földrajzi koordináták, a hagyományok, a közösség műveltsége behatárolják a lehetőségeit.

– Az ön megrendelői, szponzorai között sok az évtizedeken át visszatérő. Mi lehet ennek a titka?

– Feltehetően elnyerték tetszésüket a munkáim. Egy időben a megyei kórház számára mintáztam érmeket, elkészítettem Jósa András szobrát, majd a megye híres orvosainak bronz domborműveit – Korányi Frigyes főorvostól Mohácsi László kardiológusig, gyógyító munkájuk másfél évszázadot ível át. A tudósorvosok portréfala méltó tisztelgés a kiemelkedő teljesítmények előtt, egyben a kórház nevezetessége lett – Uray György adta az első megbízásokat, majd Vágvölgyi János, Séra Gyula, az őt követő igazgató-főorvosok. A katolikus egyháztól is számos feladatot kaptam. Közismert, hogy az egyház évszázadok óta hagyományosan támogatja a művészeteket. Eleinte a megyébe látogató magas rangú főpapokról, egyházi méltóságokról – Silvestrini, Etchegaray bíborosokról, Angelo Acerbi, Karl Joseph Rauber, Julius Janusz nunciusokról – volt alkalmam portréérmet készíteni. Keresztes Szilárd görögkatolikus megyéspüspök úr nagyobb méretű, egyházi ihletésű alkotásokat is támogatott. Így készíthettem el II. János Pál pápa látogatása után két évvel a máriapócsi kegytemplom bronzkapuját. Ennek gondolata Bacsóka Pál püspöki helynök úrral beszélgetve a helyszínen fogant meg. A kész munkát számos egyházi személyiség találta méltónak arra, hogy kezdeményezze, más helyeken is készüljön hasonló. A máriapócsi bronzkapu segített hozzá életem egyik legfontosabb munkájához, az Egri Főszékesegyház főbejáratának megalkotásához is, amelynek létrejöttét Seregély István érsek úrnak köszönhetem.

– Ha Egerben járok, mindig rácsodálkozom, hogy a bazilika, a hozzá vezető lépcsősor milyen monumentális. Közelebb érve, a látványos bronzkapu még fokozza is az impozáns látványt. Hogyan készül egy ilyen hatalmas mű?

– Amikor az egri főegyházmegye nagy jubileumára, alapításának ezredik évfordulójára készült, alkalom kínálkozott, hogy az évezred főbb eseményeit és személyiségeit megörökítsék. Előzetes beszélgetés alapján körvonalazódott, hogy a tölgyfából készült főbejárat megfelelő lehet. Szép, tartós bronz borítás kerülhetne rá a bazilika stílusához, jellegéhez illeszkedő művészi megfogalmazásban. Részletes előtanulmányok után több tervet készítettem, hiszen ezer esztendő alatt sok kiemelkedő esemény történt. Olyan jeles egyházi személyiségek is többen voltak, akik maradandóan alakították az egyházmegye történelmét. Azt ajánlottam, hogy tartsuk meg a tölgyfakapu eredeti, tizenkét kazettára tagolt beosztását. Ezért látható kétszer hat, egyenként 80x100 centiméteres mezőben tizenkét dombormű, egy tematikai rend szerint: Szent István, aki ezer évvel korábban megalapította az egyházmegyét, Buldus püspök, az egyházmegye harmadik – vértanúhalált szenvedett – főpásztora, Árpádházi Szent Erzsébet, Szent Hedvig, Hám János püspök, Kelemen Didák minorita szerzetes, Eszterházy Károly, az egyházmegye utolsó megyéspüspöke, valamint Pyrker János, az egri székesegyház építtetője. Két esemény zárja a sort a XX. századból: az egyházat megújító II. Vatikáni Zsinat, illetve az 1996-os Egri Főegyházmegyei Zsinat. Baloldalon, legfelülre II. János Pál pápa címere és jelmondata, míg ennek párjaként a jobb oldali legfelső mezőbe Seregély István egri érsek címere és jelmondata került. E két kazetta alatt a „MILLENNIUM MIV–MMIV” felirat szerepel, amelyet függőleges irányban a kapun végigfutó sáv keresztformát alkotva metsz. A székesegyház felszentelésének évfordulóján, 2004. május 8-án a megemlékező szentmise keretében megáldott alkotás reményeim szerint évszázadokon át emlékeztet majd a jeles eseményekre és a nagyformátumú, kiváló emberekre.

– Általában a bazilika főkapujáról beszélünk, de van egy másik is…

– … a Mária-kapu. Ennek történetéhez hozzátartozik, hogy a főkaput megáldó Seregély István érsek – aki 1987-től húsz évig volt az egyházmegye főpásztora – elérve a 75 éves felső korhatárt, nyugdíjba készült. Az egyházmegye papjai méltó emléket állító közös ajándékot szerettek volna adni neki, és – a Millenniumi kapu sikerét látva – egy kisebb méretű hasonlóra esett a választásuk, ez lett a Mária-kapu a székesegyház déli oldalán. A bronz díszítés az Istenszülő Szűz Mária életét a rózsafüzér titkainak ábrázolásával jeleníti meg. Számomra kedves ez a 2006-ban elkészült munka, mert a főkapu tervezése, kivitelezése közben sok tapasztalatot szereztem, és ezek legjavát hasznosítani tudtam.

– Egy éve jelent meg gyönyörű albuma, az Éremkönyv, amely 1051 érmet mutat be. Erre akár életútja összegezéseként is tekinthetünk. Mi jut eszébe, ha ezek készítéséhez fűződő emlékeiről kérdezem, hiszen sok híres személyiség is modellt ült önnek?

– Becses emlékként őrzöm a Nobel-díjas orvos, biokémikus Szent-Györgyi Albert saját kezű levelét: „Igen Tisztelt Művész Úr! Hálásan köszönöm szép plakettjének megküldését, mellyel nagy örömöt szerzett. Örülök annak is, hogy a plakettel Szegednek állandó lakója lettem. Sok kedves emlék köt oda. Minden jót kíván, meleg karácsonyi üdvözlettel, híve Szent-Györgyi Albert”. Élmény volt a találkozás Debrecenben Teller Ede világhírű atomfizikussal is. Ebédidőben mintáztam meg. Amikor megkértem, nézze meg a még képlékeny portrét, láthatóan meglepődve kérdezte: „Ezt most csinálta? Valóban én vagyok! Mikor kaphatom meg?” Sorolhatnám az érdekesebbnél érdekesebb történeteket, mégis egy személyes eseményt említek. 2000-ben készítettem a görögkatolikus egyház felkérésére a Szent Atanáz-emlékérmet, amelyet évente adományoznak. Különleges meglepetés volt, amikor 2011-ben ezt az érmet adta át nekem Kocsis Fülöp megyéspüspök úr. Tudomásom szerint én vagyok az első és egyetlen nem egyházi személyiség, aki eddig a díjban részesült.

– Vannak szívéhez közel álló szobrai, például olyanok, amelyeket újra szeretne látni?

– Természetesen. Főleg azok, amelyeket régen láttam, külföldön vannak. Például a mazóviai Orosko művésztelepén 1973-ban készült Hal. Most a közép-lengyelországi nagyvárosban, Łód-ban látható. Vagy a szintén márvány Torzó 1975-ből, a bulgáriai Burgasz tengerparti sétányán. Számomra kedvesek az Ikrek-variációk is, amelyeket ikergyermekeim ihlettek. A Kalapos fej című bronz szobromat azért szeretem, mert egy különösen jól sikerült portrénak tartom. A Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Mindig örömmel látom az Egri Főszékesegyház már említett két bronzkapuját, illetve a Tátra téri Szent Gellért templom rézlemezzel borított ajtaját, utóbbin a Szeged szellemi nagyjait – művészek, írók, tudósok, papok – ábrázoló bronzérmeket szőlőfürtformába rendeztem. Van azonban két olyan munkám, amit másutt szeretnék látni, mint ahol most vannak. Nyíregyháza, a megye számára terveztem egy hatalmas almát. Még akkor, amikor a szabolcsi alma kiváló exportcikk, a megye jelképe volt. Sokévi várakozás után sikerült bronzba önteni és felállítani. A Korzó Bevásárlóközpont mögött, eldugott helyen áll. Jobban szeretném látni például a megyeháza előtti téren, a gyalogutak találkozásánál, méltó alapra helyezve. Készítettem egy Vasvári Pál mellszobrot is – a régi helyett – Tiszavasvárinak. A meglévő ugyanis egy idős embert ábrázol, a ’48-as márciusi ifjú Vasvári pedig mindössze 23 évet élt. A szobor elkészült, ám időközben új városvezetés kapott mandátumot, s az elődök kötelezettségvállalását figyelmen kívül hagyta – azóta műtermemben várja sorsa jobbra fordulását.

– Az önálló kiállítások minden művész életében mérföldkőnek számítanak. Önnek szép számmal volt ilyen itthon és külföldön egyaránt. Melyekre emlékszik legszívesebben?

– Szegeden 2009 októberében nyílt életmű-kiállításom, abból az alkalomból, hogy akkor éppen ötven éve voltam a pályán. Ennek anyagát a nyíregyházi városi galériában is bemutattam, elfoglalta a kiállítóhely mindhárom szintjét. Jó volt újra együtt látni egy élet munkájának nagy részét, érmek mellett szobrokat, rajzokat, terveket is. Legfőképpen azért említem elsőként ezt a tárlatot, mert örülök, hogy egészségben, munkakedvvel, családom körében érhettem meg. A másik kettő régebbi: 1988-ban az a megtiszteltetés ért, hogy a Bécsi Szépművészeti Múzeum Éremtárában 166 érmet felvonultató kiállítással mutatkozhattam be, ami azt is jelentette, hogy Közép-Európa legpatinásabb éremgyűjteményébe kerültek a munkáim. A múzeum évi egymillió látogatót vonz, éremtára az öt legnagyobb és legértékesebb gyűjtemény egyike a világon. Talán a bécsi bemutatkozás sikere járult hozzá, hogy 1994-ben önálló kiállításra hívtak meg az Amerikai Éremművészeti Múzeumba, Colorado Springsbe. Több mint négyszáz érmemet vihettem magammal. Más magyar művészekkel csoportos kiállításon már jártam ott, sőt a Nemzetközi Éremművészeti Szövetség 1987-es világkongresszusán is részt vettem, de egy önálló kiállítás, az más. Colorado Springsben évente három kiállítást rendeznek, mindegyik négy hónapig tart nyitva. 1994-ben előttem a pápa denveri látogatásához kapcsolódva a Vatikán pénzeiből és érmeiből rendeztek tárlatot, utánam pedig a Szlovák Nemzeti Bank és a Körmöci Éremmúzeum közös kiállításaként Károly Róbert aranyaitól a mai pénzekig a legnagyobb magyar pénztörténeti gyűjteményt mutatták be – szlovákok. Mindkét tárlat értékét növeli, hogy önálló kiállítással máig egyedül képviselem a magyar művészeket mind a bécsi, mind a coloradói éremmúzeumban. Van egy, számomra különösen emlékezetes csoportos kiállítás is. Tel-Avivban a Képzőművészeti Egyetem és az Izraeli Éremművész Szövetség nemzetközi éremművészeti pályázatot és kiállítást rendezett Andersen, a híres dán meseíró születésének 200. évfordulója tiszteletére. Itt azt a különdíjat nyertem el, amelyet a kiállító művészek szavaztak meg; a szakma ilyen elismerése nagyon sokat jelent. Ráadásul a díjátadás alkalmából, 2005ben jutottam el először a Szentföldre.

– Műtermét tavaly visszaadta az önkormányzatnak, de remélem, Nyíregyházához szép emlékek kötik!

– Természetesen, de ez talán kiderül az eddig elmondottakból is. Négy évtized – kétlakiként is – nagy idő. Nyíregyházához kötnek személyes kapcsolataim, tanítványaim, munkáim. Jólesik ide visszajönni.

– Olyan jeles alkalom idején, mint a 80. születésnap, általában számvetést is készít az ünnepelt: mit ért el, mit szeretne még…

– Ezt én is megtehetem, de a számvetésem nem csupán szépről szól. Úgy érzem, velem kapcsolatban nem történt meg a rendszerváltás. 1990 után ugyanúgy nem kaptam megrendelést életnagyságú köztéri szoborra, mint a megelőző harminc évben, pedig szakmailag felkészültem, és szerettem volna ilyet alkotni. Nagy elégtétel lenne, ha Ratkó József költő szobrát készíthetném el Nyíregyháza számára, hiszen ahol szobra van Krúdy Gyulának, Váci Mihálynak, ott helyet kaphatna a Ratkó Józsefé is. Szeretném megélni az Ikrek kútterv megvalósulását: ez egy 13 figurás barokk kompozíció, amely érdekes ötlet volt – immár negyven éve –, sehol a világban még nem láttam hasonlót. Tulajdonképpen egy szobor van tizenháromszor kiöntve és összekomponálva. Természetesen még sok érmet is akarok mintázni.

*** Tóth Sándor Munkácsy Mihály-díjas szobrász-, és éremművész 2018-ban, 85. születésnapja alkalmából új kötetet jelentetett meg címmel, amelyben az utolsó ötven évben írt – a művészethez kapcsolódó – cikkeit, tanulmányait, beszédeit közli időrendben. A dokumentumértékű kötetet iskolatársai, tanítványai, pályatársai művei díszítik. A születésnapi köszöntő és a kötetbemutató helyszíne a Szegedi Városháza Díszterme volt.