„A hidrológia számomra életforma”

Szlávik Lajos a „nagy vizes generáció” jeles személyisége, vízépítő mérnök. Végigjárta szinte a teljes szakmai ranglétrát. Leningrádban szerzett egyetemi diplomát 1970-ben, első munkahelye a Felső Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság volt. Az alapozás három és fél esztendeje után tizenegy év következett a Kőrös-vidéki Vízügyi Igazgatóság osztályvezetőjeként, ahonnan már a vízügyi igazgatói tisztségbe tért vissza Nyíregyházára 1985-ben. Az ágazat rendszerváltás utáni többszöri átszervezése befolyásolta Szlávik Lajos életútját is, de vállalkozóként, főiskolai oktatóként, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgató-helyetteseként, kutatóként, minisztériumi főosztályvezetőként is a szakma élvonalában maradt. Mindvégig „második otthona” volt a Magyar Hidrológiai Társaság (MHT), amelynek 1970-től tagja, szervezője, vezetője különböző szinteken, az utóbbi húsz évben elnökségi tagja, alelnöke, főtitkára, 2011-től pedig a nagy múltú szakmai egyesület országos elnöke.

– Hogyan lett kétszer is szabolcs-szatmári?

– Kinevezés révén. Annak idején, a hatvanas–hetvenes években, ha egy állami ösztöndíjas fiatal külföldi egyetemen végzett, a hazai főhatóság gondoskodott szaktudásának megfelelő munkáról. Esetemben félévvel a diplomavédés előtt az Országos Vízügyi Hivatalba hívtak, ahol ismertették a majdani lehetőségeket. Másnap egy vezető munkatárssal el is mentünk a kijelölt helyszínre, akkor jártam először Nyíregyházán. Amikor visszatértem az egyetemre, már nemcsak a diplomavédésre, hanem első munkafeladatomra is készülhettem. Feleségemmel (aki tanulmányaim utolsó két évében szintén velem volt) június végén vonattal indultunk véglegesen Magyarországra. Ám haza sem tudtam menni a szüleimhez, hogy messziről hozott diplomámat megmutassam. A Tisza Expresszről leszálltam Nyíregyházán, és azonnal a gyakorlattal szembesültem. 1970-et írtunk, a Felső-Tiszán tetőzött az árvíz második hulláma, a Szamos-köz vízben állt. Másodszor már jól ismert területre jöttem. 1985. január elsejével áthelyeztek első munkahelyemre, Nyíregyházára, és kineveztek vízügyi igazgatónak. Az érkezés időszaka akkor is izgalmakkal teli volt.

– Miért, mi történt?

– Igazgatói működésem első hetei addig példátlan szakmai eseményeket hoztak. A kemény havas-jeges telet január 25-én néhány óra alatt mediterrán tavasz váltotta föl, amely a tiszai árvizek írott történetének mindmáig legjelentősebb jeges árvizét eredményezte a Felső-Tiszán. Jégtorlaszok sorozata alakult ki és csúszott össze. Dombrád térségében mintegy hatmillió köbméter jég tömítette el a víz útját, s néhány nap múlva a lehűlés folytán bele is fagyott a mederbe. Ötven napon át folytattuk a jég elleni védekezést, vállvetve a jobb parti Tisza-töltéseket kezelő miskolci igazgatósággal. Hatalmas szervezési feladat volt ez, nagy iskola szakmailag, és a munkatársak teherbírásának, képességeinek, tudásának megismerése szempontjából is.

– Tehát kétszer is próbára tette a megye… Életének hetven évéből több mint fél évszázad közvetlenül a vízhez kötődik. Mennyiben jelent mást az ön számára a víz, mint általában nekünk, akik naponta isszuk, használjuk, tudjuk kémiai képletét, HO, valamint azt, hogy legfeljebb egy hétig tudnánk életben maradni nélküle?

– Egyszerre könnyű és nehéz válaszolni erre. A víz az egyik leggyakoribb anyag, az arisztotelészi négy alapelem – föld, víz, levegő, tűz – egyike, létünk alapja. Ha úgy „viselkedik”, ahogy „elvárjuk”, nélkülözhetetlen, legjobb társunk. De sokszor nem úgy viselkedik. Folyóként utunkat állja, és hidat kell építeni fölé. Nem arra „akar” folyni, amerre mi szeretnénk, ezért gátak közé szorítjuk. Ezt nem mindig tűri, ilyenkor árvízzé válik. Néha azt nem nézzük jó szemmel, hogy „csak úgy” elfolyik, tehát erőművet építünk a folyóra, vagy csatornákat, hogy öntözőfürtöket létesítsünk. Előfordul, hogy jobb szeretnénk, ha a mélyből a felszínre jönne, gazdagítana bennünket, jobbá tenné életünket. Sorolhatnánk, azonban egy a lényeg: ha közbe kell lépni, akkor lesz a terep a miénk, vízügyeseké. Mivel a víz nem mindig engedelmes, meg kell ismerni tulajdonságait, hasznosítani elődeink megfigyeléseit, közkinccsé tenni évszázadok tapasztalatait, kitalálni új megoldásokat. Ne feledjük, nagyon változatos előfordulásokról van szó, ezért is specializálódnak a vízzel foglalkozó tudományok. Életem egy szakaszában, főiskolai tanárként megpróbáltam összegezni hallgatóimnak, mit jelent számomra a víz. „A csodálatos vízmolekula” – ezt adtam előadásom címének, talán önmagában jellemzi viszonyomat a vízhez, ami ma is csodálatom tárgya.

– Említene néhány példát?

– Tanultuk, hogy a legsűrűbb víz a négyfokos, nem pedig, ahogy várnánk, a nullafokos. Ennek az egyszerű ténynek nagyon komoly következményei vannak. Az egyik ilyen, hogy a természetes vizek a mi éghajlatunkon felülről fagynak be, tehát a jég alatt sokáig tovább zajlik a flóra, fauna élete. Vagy az a jelenség is érdekes, amit szakkifejezéssel kapillaritásnak hívunk, tehát a vízmolekulák a gravitáció ellenére emelkednek több méter magasra a talajban. Ha ez nem így lenne, akkor a növények nagy része elpusztulna, mert ha gyökerük örökösen vízben állna, megrothadna, ha pedig fordítva volna, akkor kiszáradna. A természet, a víz keresi az optimális megoldást.

– Ha gyakorlatiasan nézzük: szeret vízben, víz közelében lenni, például úszni, vagy evezni? Ha szomját oltja, legszívesebben vizet iszik?

– Víz közelében lenni szeretek, de például úszni nem. Talán azért, mert fiatalon sem voltam jó úszó. Meglehet, generációs ok húzódik meg a háttérben, mert felmenőim között is voltak jó úszók, gyermekeink is azok, unokáink pedig versenyszerűen gyakorolják a szép sportágat. A kérdés másik részére a válaszom: ha otthon vizet iszom, csak az egyszerű csapvíz jöhet számításba. Bizonyára azért, mert Solymáron, ahol másfél évtizede élünk, nagyon jó minőségű a vezetékes víz, parti szűrésű Duna menti kutakból kapjuk. Ha utazom és a csapvíz ismeretlen, a „buborékos” ásványvizet részesítem előnyben.

– Érettségiző diákként maga választotta a „víztant”, a „víz tudományát”?

– Nálam a választás korábban megtörtént. Már általános iskolás kisdiákként, a „miért-korszakban” foglalkoztattak a vízzel összefüggő dolgok. Lekötötték a figyelmem azok a fizikai, kémiai törvényektől eltérő szabálytalanságok, amelyek a vizet jellemzik. Ezek egyenként nem különlegesek, de ha mélyebben elmerülünk a témában, meglepő dolgokat találunk. Például miért könnyebb a fagyott víz (a jég), mint a cseppfolyós, azaz miért úszik a jég a víz felszínén, és miért csak egy része? E ponton nem nehéz a Titanic tragédiájára gondolni, vagy arra, hogyan lehetett volna elkerülni. Vagy például bizonyos körülmények között a fagyni kitett meleg víz miért fagy meg hamarabb, mint mellette a hideg víz? Mindez egyre komolyabban foglalkoztatott, ezért is jelentkeztem már középiskolába a békéscsabai Vásárhelyi Pál Út-, Híd- és Vízmű-építő Technikumba. Az ilyen típusú iskolák a hatvanas években teljesítményképes szakmai képzést folytattak: a felsőbb évfolyamokon már vízügyi műtárgyakat is terveztünk. A középiskolai években a hídépítés kezdett érdekelni. Mivel a jó tanulók közé tartoztam, lehetőségem volt külföldi egyetemre pályázni – ami, persze, a hatvanas években nem ugyanazt jelentette, mint manapság. Hídépítő-képzés a Szovjetunióban volt, méghozzá Kijevben. Így oda jelentkeztem. A matematika, a fizika felvételi nem okozott gondot, sőt már oroszul is elég jól beszéltem. Viszont a szabadkézi rajz: azt jobb nem említeni. Így hidásznak nem vettek fel… A hibátlan elméleti dolgozatok eredményeként azonban ajánlottak más szakokat, olyanokat, ahol nem volt kiemelt fontosságú a rajz. Csak érdekességként: például specializálódhattam volna vezetékes szállításra. Ennek jelentőségét azonban nem láttam előre, holott később az olaj-, gáz- és egyéb távvezetékek építése fényes karriereket, kiemelkedő anyagi juttatásokat eredményezett az elsőknek. Tanulhattam volna légi fotogrammetriát, de nem akartam geodéta lenni – később ez is slágerszak lett. Végül a Leningrádi Hidrometeorológiai Műszaki Egyetem szárazföldi hidrológia szakának hallgatója lettem, közel kerültem a vízhez.

– Tehát kompromisszumos választás volt. Tudta, hogy valójában mit választ? Megszerette?

– Való igaz, azt is meg kellett kérdeznem, ha már hidrológia, miért szárazföldi. Tenger nélküli országban élve fel sem vetődött bennem, hogy az óceánok, tengerek esetében a szárazfölditől nagyon eltérő tudás szükséges. A konkrét kérdésre a határozott válaszom: igen, elmélyült a kapcsolatom a víz világával, igyekeztem megismerni titkait, s különböző módon ugyan, de mindig kapcsolatban maradtam vele. Ehhez mindenképpen hozzájárultak egyetemi tanulmányaim. Az, hogy az egykori Szovjetunió műszaki egyetemei világszínvonalúak voltak, talán most sem kérdőjelezhető meg. Mérnöki képzést kaptunk, de tanáraink ezt nem a matematika, a fizika szűk területének tekintették. Hidrobiológiát, vízkémiát, élővilág-ismeretet is tanultunk. Professzoraink közül sokan kutatóként is lendítettek tudományáguk fejlődésén, előre láttak folyamatokat. Például már a hatvanas években ökológiai szemléletre tanítottak, holott akkor még maga az ökológia kifejezés sem volt általánosan ismert. Abból indultak ki, hogy a víztestek – tengerek, folyók, tavak, sőt pocsolyák…

– élő organizmusok, annak ellenére, hogy maga a víz, a tiszta HO élettelen anyag. Azzal viszont, hogy benne növényi, állati életközösség van, továbbá a víz tulajdonságai, nyomása, hőmérséklete változik, élő organizmussá válik, ezért így kell rá tekinteni.

– Mit jelenthet ez a gyakorlatban?

– Mai példának a Balatont említeném. Legnagyobb tavunk vízszintjének ingadozása időről időre foglalkoztatja a közönséget, természetesen a szakembereket is. Kézenfekvő lenne, hogy valamely közeli folyó vizével táplálják a Balatont. A Rába (vagy más folyó) vizét azonban nagy szárazság idején sem szabadna közvetlenül a tóba vezetni, mert megváltoznának vizének tulajdonságai. Esetleg visszafordíthatatlan károkat okozna, akár vonzerejét is elveszthetné. Ezért a természetes állapothoz hasonló megoldást kellene keresni, tehát a Zala, a Kis Balaton zegzugai felől megközelíteni, vagy ahhoz hasonló módon. Tegyük hozzá, ha erre egyáltalán szükség lenne, bár a klímaváltozás miatt reális feltételezésről van szó. Tehát a lényeg az, hogy bármely vízi világba csak nagyon körültekintően szabad beavatkozni. Csupán egyetlen példa: emlékezhetünk, milyen galibát okozott a Balatonba került angolna. Holott a tóban negyvenegy halfaj él – a keszegtől a harcsáig, a gardától a fogassüllőig –, mondhatnánk, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Az egy még rendben lenne, csak nem közömbös, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik.

– Áttérve napjainkra: a Magyar Tudományos Akadémia májusi közgyűlésén elhangzottak kommentálására kérem. Az Akadémia elnöke azt mondta: „a víztudomány és a vízgazdálkodás fejlesztése nemzetstratégiai kérdés, ezért az MTA átfogó vízügyi programot indít a klímaváltozás kezeléséhez kapcsolódva”. Mit jelent ez önnek? Vízügyi szakemberként, új lehetőségeket?

– Az vitán felül áll, hogy a víztudomány és a vízgazdálkodás nagyon fontos, és az idő haladásával mind fontosabbá válik. A nemzetstratégiai kérdéssé emelését is csak üdvözölhetjük. Sőt az idézetet teljesebbé is tehetjük: „a hazai vízgazdálkodási döntések tudományos támogatására létrehoznák az interdiszciplináris Víztudományi Intézetet, amely első lépésként megalkotná a nemzeti víztudományi programot”. A gond csak az, hogy nem kellene mindent elölről kezdeni, vagy újrakezdeni, hiszen a víztudomány, a vízgazdálkodás legalább másfél évszázada nagyon erős lábakon áll, állami és társadalmi területen egyaránt. Legalábbis ez igaz volt sok évtizeden át. Közismert, hogy a vízügy alapvetően épít az évszázados megfigyelésekre, tapasztalatokra, adatokra, amelyekből lényeges következtetéseket von le az előrejelzésekhez. Ezért nagyon fontos az állandóság, új programok helyett inkább a régebbiek fejlesztése, új körülményekhez igazítása. Most úgy tűnik, a politika időnként felülírja a szakmaiságot.

– Ez miben nyilvánul meg?

– Miközben az Akadémia Víztudományi Intézet létrehozásán munkálkodik, évek óta végelszámoló dolgozik a több mint 60 éves szakmai múlttal, de 1886-ig visszanyúló szervezeti-szakmai előzményekkel rendelkezdő Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (közismert rövidítéssel: VITUKI) megszüntetésén. Jóindulattal feltételezhetnénk azt, hogy a tervezett intézet jobb lesz annál, amit felszámolnak. Csak közben pótolhatatlan dokumentumok vesznek kárba. Régi budapesti kollégámtól a bajai főiskolán értesültem, hogy százesztendős, vagy még régebbi kiadványokat, újságokat, könyveket, szabványokat készülnek zúzdába vinni, rengeteg olyat, amit meg kellene menteni. Főiskolai hallgatókkal siettünk a helyszínre, kölcsönkért almásládákba, szívességből adott kamionokba raktuk, amit még lehetett. Hasonló veszélyek fenyegették a kutatófúrások jegyzőkönyveit, mért vízszintek adatait, tudományos kutatások eredményeit, és sok más olyasmit, ami egy felszámolónak ingatlan kiürítésekor teher, szemét, a szakembernek viszont pótolhatatlan kincs. Elkötelezett kollégák ezeket is egyedileg mentették meg… Érdemes idézni Goda László, a Vízrajzi Intézet egykori igazgatójának ma is érvényes szavait, aki az 1886-ban alakult Vízrajzi Szolgálat fennállásának centenáriumán azt mondta: „Rosszul vízgazdálkodni jó adatok birtokában is lehet, de a jó vízgazdálkodáshoz feltétlenül jó vízrajzi adatokra van szükség.” Hozzáteszem: nem csupán mai vagy tegnapi adatokra. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a VITUKI megszüntetése mögött valójában ingatlanbiznisz húzódik meg, mert az intézmény túl nagy és túl értékes területen állt. Hozzájárult a sanyarú helyzet kialakulásához a környezetvédelmi területért felelős korábbi politikus utóvédharca tekintélyének megmentéséért. Csakhogy mindezekért egy szakma fizet túl magas árat.

– Egy időben sokat hallottunk a Kvassay Jenő-tervről, ami a vízügyi fejlesztési elképzeléseket foglalja egységes keretbe. Mi erről a véleménye?

– A vízpolitikai stratégia megalkotásának fő célja a vízgazdálkodás fejlesztési irányainak, illetve erre épülő céljainak meghatározása Magyarország vízügyi adottságaira és a vízgazdálkodás szakmai-szervezeti hátterére építve. Ez a magyar vízgazdálkodás 2030-ig terjedő keretstratégiája és 2020-ig terjedő középtávú intézkedési terve. Az ebben előirányzott intézkedések EU-s társfinanszírozásban valósíthatók meg. Kiváló szakmai anyag, amelynek kormányzati tárgyalását és elfogadását megakasztotta – remélhetőleg csak átmenetileg – a kormányzati háttérintézmények, közte a vízügyi irányítás 2016 első félévében felvetődött átszervezése.

– Mi lehet az oka annak, hogy az egyébként állandóságáról és szakértelméről ismert vízügyi ágazat szervezetét sorozatos átszervezés érintette, mintha a politika nem tudott volna mit kezdeni a víztudományokkal?

– A sorozatos átszervezés – szerencsére – csak a legfelső szinteket befolyásolta, javarészt arról szólt, mely főhatósághoz tartozzon a vízügyi ágazat. Jelentős beruházások folyamatosan vannak – még ha a szakma többet is szeretne –, a végrehajtó apparátus, az első vonalban dolgozók felkészültek. A gond abban nyilvánul meg, hogy a létszám folyamatosan csökken, és az oktatási rendszer újabb és újabb átszervezései miatt nincs elegendő szakember a különböző szintű utánpótláshoz, már-már magunknak próbálunk képezni. A meglévő szakembergárda megbecsülését viszont jelzi, hogy a vízügyi igazgatóságok vezetői valamennyien szakmabeliek, saját, vagy szomszédos igazgatóság állományából kerültek vezetői beosztásukba, nincsenek politikai kinevezettek.

– Mi pörgeti az eseményeket most, amikor az ágazat mégiscsak felértékelődni látszik?

– Joggal mondhatjuk, hogy a víz nemzetközi érdeklődés homlokterébe került. Rangos testületek foglalkoznak vele, kiemelkedő személyiségek hívják fel a figyelmet. Ha csak az utóbbi évek nagy rendezvényeit vesszük szemügyre – Budapesti Víz Világcsúcs 2013-ban, Víz Világfórum Dél-Koreában 2015-ben, ENSZ Közgyűlés 2015-ben, a 2016 novemberére tervezett második Budapesti Víz Világcsúcs – előbb-utóbb át kell mennie az üzenetnek, hogy az emberek széles rétegeinek is többet kell tenni a Föld vízkincsének megóvásáért, takarékos és okszerű felhasználásáért. Ez most még valóban nem napi ügy, de nagyon rövid idő alatt azzá fog válni. Fel kell készülni, nem lehet kapkodni, ez megbosszulná magát.

– Mivel a Hidrológiai Társaság éves közgyűlése után beszélgetünk, folytassuk a témát az idén százéves tudományos egyesület szemszögéből! Kik alkotják az egyesület tekintélyes, háromezer fős tagságát?

– Hivatalos megfogalmazás szerint társaságunk a hidrológia és rokontudományai, azaz a vízzel foglalkozó tudományok és szakterületek művelésére alakult társadalmi, tudományos és szakmai egyesület. Tagjaink sorában nem csak mérnökök, hanem a vízzel foglalkozó számos tudományág, szakterület képviselői (természettudományi tárgyakat tanító tanárok, geográfusok, kémikusok, orvosok, biológusok, ökológusok, történészek, közgazdászok, jogászok és mások) is helyet kértek és kaptak, ami az elmúlt évszázadban jót tett egyrészt a mérnöki gondolkodás kiterjesztésének, másrészt viszont fontos szerepet játszott a mérnökök szemléletének alakításában.

– Bemutatná röviden az MHT szakmai tevékenységét?

– Vannak országos, területi és szakosztályi rendezvényeink. Számunkra értékes, hogy már 24. éve országszerte megünnepelhetjük a Víz Világnapját, amelynek rendezvényei kiváló alkalmat nyújtanak a vízgazdálkodásban érintett szervezeteknek arra, hogy munkájukat a nagyközönséggel is megismertessék. Ezek részben szakmai rendezvények, de sok a népszerűsítő esemény is. Elsősorban az ifjúság és rajtuk keresztül a szülők, ismerőseik figyelmét szeretnénk felhívni a víz mindennapi szerepére, fontosságára, a vizek védelmére és megóvására. Kiemelt szakmai fórum az évenkénti vándorgyűlés, amelyet tavaly Szombathelyen, idén Debrecenben tartottunk 450 résztvevővel. Az idei volt a 34. ilyen nagyrendezvény. Ilyenkor az általában tíz-tizenkét szekcióban szervezett eszmecseréken mintegy 150 előadás hangzik el időszerű témákról, ezeket vita követi. Ebben az évben Debrecenben 200 előadásra került sor. Ilyenkor megnézzük a környék új szakmai létesítményeit is, szerencsére mindig van néhány újdonság. Lényegesnek tartjuk az Ifjúsági Napokat, amely a fiatal vízügyes generáció találkozásának szakmai fóruma, tavaly Balatonfüreden már a 22. alkalommal rendeztük meg. A Hidrológus Napokon Tihanyban, a szakma egyik fontos kutatóhelyén immár 57. alkalommal találkoztak szakembereink, és elég jól belemerültek a szakkérdések tárgyalásába. Többek között a hidrobiológia genetikai kérdéseit is megvitatták. Legalább ilyen tartalmasak a szakosztályi rendezvények. Tizenhét szakosztályunk van, amelyek (névsor szerint) az ár- és belvízvédelemtől a vízminőségig, víztechnológiáig átfogják a szakmai élet minden fontos területét, legtöbbjük igazi alkotómunka színtere. A harmadik nagy szelet a területi szervezeteké. Huszonkét ilyen működik, s bár nem feltétlenül megyei szerveződésben, de lényegében az egész országot lefedjük. Előadások, szakmai tanulmányutak képezik a munka gerincét. Természetesen nem feledkezhetünk meg önálló üzemi szervezeteinkről, amelyek egy-egy nagy „vizes” munkahelyhez kötődnek.

– Hogyan tudják bevonni a munkába a fiatalokat, és miként tudják megtartani a szeniorokat, ami nem minden társadalmi szerveződésnek sikerül?

– E téren nekünk is vannak tennivalóink. Ifjúsági Bizottságunk a szórakoztató, fiatalos rendezvények mellett a szakmai épülésre fordít nagy figyelmet, sokszor az Oktatási Bizottsággal együttműködve. Szakmai pályázatokat hirdetünk középiskolások számára, diplomamunka-pályázatot főiskolai és egyetemi hallgatóknak, külön az alap- és a mesterképzésben résztvevőknek. Segítünk a témaválasztásban, a kutatásban, életüknek már ebben a korai szakaszában igyekszünk magunkhoz, szakmánkhoz kötni fiatalokat. Felhívjuk figyelmüket a hidrológia nagy öregjei, széles körben ismert, vagy éppen háttérben maradt személyiségei teljesítményére, hátha kedvet kapnak egy különleges részterülethez, miközben a nagy elődök munkájával ismerkednek. Idős tagtársainkat nem csupán születésük kerek évfordulóján köszöntjük, hanem igyekszünk ápolni szakmai teljesítményüket, nem hagyjuk feledésbe merülni érdemeiket. Meghívjuk őket eseményeinkre, eljuttatjuk nekik kiadványainkat, hogy tájékozottak legyenek, minél tovább részesei maradjanak a szakmai vérkeringésnek.

– Az élet sok területén okoz gondot a főváros–vidék súlypont-eltolódás. Az MHT nem csak Budapesten, hanem a megyékben is aktív. Mi ennek a titka?

– A vízügyi ágazat országosan jól szervezett, és igazgatóságai egyben a műszaki társadalmi élet színterei is. Ahol az igazgatóság támogatja – és szinte mindenütt támogatja – az MHT munkáját, rendre megtaláljuk azokat a személyeket, akik társadalmi munkában is előmozdítják a hidrológia ügyét. Jellemző például, hogy a Magyar Hidrológiai Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Területi Szervezetének elnöki tisztét Bodnár Gáspár, az igazgatóság vezetője vállalta, így természetes, hogy jó a mozgásterünk. Ilyen személyi átfedésre, szerencsére, másutt is van példa. Aktív tagjaink sorába tartozik a víziközmű-szolgáltató szervezetek többsége, Szabolcs-Szatmár-Beregben például a Nyírségvíz Zrt. is.

– Régi történet a Bős-Nagymaros vízlépcső, amely a rendszerváltás egyik emblematikus (lényegében politikai) ügye volt tüntetésekkel fűszerezve. Negyed század távlatából mi ennek a szakmai megítélése?

– Az ilyenre szokták azt mondani, a téma „rosszkor volt rossz helyen”. Bős-Nagymaros egy tisztán szakmai feladat, amely a korábbi politikai rendszer szimbólumává vált, mivel akkor ez volt a legnagyobb beruházás. Sokan úgy érezték, ha ellene lépnek föl, a rendszer alapjait rengetik meg, hozzájárulnak annak lebontásához. A létesítmény „áldozat lett a rendszerváltás oltárán”. Ezt már történelmi tényként kell elfogadnunk. Más kérdés az, hogy a folyó a Fekete erdőtől a Duna deltáig tíz országon halad át, mire bejárja majdnem háromezer kilométeres hosszát, vízgyűjtője tizennyolc országot érint, s ezzel a „legnemzetközibb” folyó a Földön. Sok helyen épültek vízlépcsők, erőművek, a hajózást lehetővé tevő létesítmények. Nyilván a mintegy négyszáz kilométeres magyarországi szakasz sem lehet kivétel ez alól. Nagymaros nagyon sokba került, s ez kidobott pénz lett, a politika nem törődött a Szigetköz feláldozásával, sőt azzal sem, hogy Szlovákia birtokba vette a Duna nagy közös szakaszát Minden amellett szól, hogy egyszer majd meg kell építeni egy vízlépcsőt. Jó lenne, ha majdan a vízügyi szakmai szempontok alapján jönne létre a megoldás.

– Néhány éve volt egy „asszója” az Élet és Irodalom című hetilapban Vargha János biológussal, a Duna Kör egykori prominensével a Pozsony és Visegrád közötti Duna szakaszra kigondolt vízierőművekről, vízlépcső-rendszerről. Vargha János ironikus hangvételű írásában lényegében az egész vízügyi szakmát, annak jeles személyiségeit támadta, elképzeléseiket kitalációknak nevezte. Mi vezette önt akkor, öt éve a „kesztyű felvételében”?

– Az, hogy a biológus alaptalanul egy egész szakmát minősített, tüntetett fel rossz színben. Úgy véltem, megnyilvánulása ellen csak saját fegyverével, az iróniával érdemes szembeszállni. Észre kell venni, hogy valaki húsz évvel később is csak egy lejárt lemezt forgat, holott az idő nem állt meg.

– Nagymaros lekerült a napirendről, viszont a Tiszán korábban megvalósult két vízlépcső. Hogyan értékelhetjük az Észak-Alföldön Tiszalök, Kisköre szerepét? Igaz-e, hogy ilyen nagy létesítmények a tényleges helytől akár száz kilométerekre is befolyásolják a földek termőképességét?

– Mindkét létesítmény fontos. Tiszalök a Tisza szabályozásának során megépített első nagy műtárgy. Több részből áll, a szaknyelvben duzzasztóművet, hajózsilipet, vízierőművet értünk alatta, amelyek szakmai szempontból külön-külön jelentős alkotások. Érdekes, hogy a komplexum építésének első terveit már 1863-ban megfogalmazták, de csak 1954–1959 között készült el. (Sajnálatos, hogy az Államvédelmi Hatóság 1951–1953 között internálótábort működtetett Tiszalökön, ahol többségében szibériai hadifogságból hazatérő embereket dolgoztattak a vízlépcső építésén, és a város nevének hallatán sokan ma is erre gondolnak, s nem a jelentős vízügyi létesítményre.) Szeretném hangsúlyozni az első tervek és az üzembe állítás között eltelt majdnem száz esztendő hosszát, valamint azt, hogy a duzzasztóműtől induló Keleti-főcsatorna elképzelései is száz évnél régebbiek voltak, mire 1956-ban üzemelni kezdett. Arra akarok utalni ezzel, hogy az ilyen nagy volumenű vízügyi beavatkozások esetében nem ritka és nem is túlzó az első tervektől az átadásig eltelő száz év. Sokszor kell megküzdeni pénzhiánnyal, emberi ellenállással, de az is nagyon fontos, hogy a szakmai érvek kikristályosodjanak. Kisköre Tiszalöknél jóval nagyobb létesítmény, 127 négyzetkilométerével Magyarország legnagyobb mesterséges tava jött létre itt, és kiválóan reprezentálja, milyen nagy hatással lehet környezetére egy vízügyi létesítmény.

– Évekig Kiskörei Víztározóként ismertük, ma inkább Tisza-tóként, ami az oda látogatók számára minőségi változást jelent. Hogyan szemlélik ezt a vízügyi szakemberek?

– Nyugodtan mondhatom: elégedettséggel. Kiskörén ugyanúgy duzzasztómű, hajózsilip, vízi erőmű épült, mint Tiszalökön. Az itt megvalósult tervek is régebbi elképzelésekre épültek, már a két világháború között foglalkoztatták a vízügyi szakembereket. Érdekes, hogy a harmincas évek közepén, az akkori nagy aszályok hatására új szellemben kezdték folytatni a Tisza szabályozását: a vizek lefolyásának gyorsítása helyett a vizek visszatartása, a hasznosítható vízkészletek bővítése lett a fő cél. Érdemes itt áttekinteni az elképzelések megvalósítását. A Tiszán eddig három vízlépcső épült: 1954-ben Tiszalöknél, 1973-ban Kiskörénél és 1977-ben a vajdasági Törökbecsénél. Tegyük hozzá: a magyarországi szakaszon további három lehetőség kínálkozna vízlépcső építésére, Csongrád, Dombrád és Vásárosnamény térségében. Még csak előzetes kerettervek léteznek, de Csongrádnál már egymásnak feszültek a támogató és ellenző lobbik. Ez számomra azért megfejthetetlen, mert a kiskörei példa már valóság, ráadásul elismerésre méltó.

– Miért büszkék a vízügyi szakemberek Kiskörére?

– A kiskörei víztározó alapvetően vízügyi műtárgy, s mint ilyen, jól működik. 1967-ben kezdték építeni, 1973 májusában adták át. Ekkor üzemelték be a duzzasztóművet – amelynek egyik oldalában hajózsilip, sőt hallépcső is van –, valamint az erőművet. 1978 nyarán kezdődött a duzzasztás második üteme, amikor összenyitották a folyó medrét és a tározókat, amelyeket több év alatt 250 millió köbméter vízzel töltöttek fel, így alakult ki a Tisza-tó. Szakmai szempontból érdekes, hogy a mesterséges képződmény miként kezdte élni saját életét, hogyan alakult ki a saját ökológiája. A tó körül kempingek, szállodák, strandok épültek. A vízi sportok kiváló terepe, a horgászok paradicsoma lett. A vadvízi világ gyalog, kerékpárral, lóháton és csónakkal is bejárható. Újabban a művészetek is kezdik felfedezni: roppant innovatív kezdeményezés a „Természet Operaháza – Tisza-tavi fesztivál”, amely a minőségi kultúra összekapcsolása az egészséges életmóddal csodálatos természeti környezetben. 2012-ben nyílt meg Poroszlón a Tisza-tavi Ökocentrum, mely interaktív módon mutatja be a Tisza-tó és a Tisza-völgy természeti értékeit és élővilágát. A Tisza-tó a Hortobágyi Nemzeti Park bemutató területeként 1999-től az UNESCO Világörökség része, madárrezervátuma védett terület. Úgy vélem, ennél szebben aligha mutatható be, mit eredményezhet egy gondosan tervezett vízügyi „műtárgy”. És még csak jövőre lesz ötven éve, hogy építeni kezdték.

– Hogyan kell elképzelni, mekkora létesítmények képesek megtartani sok millió köbméter vizet?

– A duzzasztóműnek öt nyílása van, amelyek egyenként huszonnégy méter szélesek, a billenőtáblás gátakat elektronikusan vezérelt olajhidraulika mozgatja. Tizenegy méter magas víz megtartására képesek. A hajózsilip belső mérete 85x12 méter, ami azt jelenti, hogy 1350 tonnás hajók és uszályok zsilipezésére alkalmas. Természetesen a világon vannak ennél jóval nagyobb létesítmények is, de a Tisza méreteihez éppen megfelelőek.

– Ha Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét nézzük, milyen terület ez a vízügyi szakember szemével? Induljunk ki Petőfi Sándor gyönyörű költeményéből: „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!”

– A költő 1847 februárjában írta e sorokat, azóta sok víz lefolyt a Tiszán, és a mai folyó már nem ugyanaz a Tisza. A folyószabályozás kezdeti szakaszában gyorsítani akarták a víz lefolyását, ezért levágták kanyarulatait, így hossza 1400-ról 960 kilométerre csökkent. Szűkebbre vették a medrét, hogy a víz ne terüljön el, ehhez viszont magasabb gátakra volt szükség. Szakmailag azért nehéz minden szempontból kielégítő vízrendezést megvalósítani, mert vízállása, vízhozama nagyon ingadozó. A legkisebb és a legnagyobb vízhozamérték között akár százszoros is lehet a különbség, árvíz idején a folyó néhány nap alatt akár 10–12 métert is áradhat, a gátakat pedig csak bizonyos magasságig lehet gazdaságosan emelni. A Tiszáról sokat beszéltünk, amit hossza, szeszélyessége, vízgyűjtőjének öt országot érintő nagy területe indokol. Azt mondani nem lehet, hogy sokat dolgoztunk és már nincs több tennivalónk. Ugyanis részben az éghajlatváltozás miatt a szélsőségek növekednek, és emiatt új megoldásokra van szükség.

– Ezek lennének az olyan nagy árapasztó tározók, mint amilyen Cigánd–Tiszakanyár térségében, a Szamos-Kraszna-közben, vagy a Beregben épült?

– Ezek is. Tegyük hozzá, hogy az említetteken kívül továbbiak is vannak a Tisza középső szakaszán. Ha egyszerre vennénk igénybe valamennyit, akár egy méterrel is csökkenteni lehetne az áradó Tisza vízszintjét. Az árapasztó tározók lényeges helyet foglalnak el szakmai életemben, ugyanis 1974-et követően indult a síkvidéki körtöltéses árvízi szükségtározók kialakításának folyamata a Körösök völgyében, és ez lett árvízvédelmi, hidrológiai kutatásaim terepe is, 1982. és 1997. évi doktori dolgozataim, számos publikációm és egyik könyvem témája. Az alapelv az, hogy ha már a folyó úgyis kiönt, szabályozottan tegye. Ne emberéletet, településeket, házakat öntsön el, hanem számára az ember által felkínált területeket. Ilyenekből a terepadottságokat figyelembe véve van elegendő. Az ideiglenes tározókat elég négy-öt méter magas gáttal körbe venni, a folyó megfelelő részén nagy zsilipet építeni, s ha kell, azt megnyitni. Egy-egy tározó húsz-hatvan négyzetkilométernyi területet foglal el, ami megközelítőleg hatvan-százhúsz millió köbméter víz befogadására, átmeneti tározására alkalmas. Ha az ár levonul, a tározók vizét vissza lehet engedni a folyóba. Mivel árvíz nincs minden évben, a tározók területén folytatható a gazdálkodás. Ha viszont elöntik, a kár még mindig sokkal kisebb, mint például az 1970. évi Tisza-völgyi árvízé, ahol csupán Szabolcs-Szatmárban ötezer házat is újjá kellett építeni. Ezek a tározók szintén komoly mérnöki munkát testesítenek meg, főképpen a be-, illetve leeresztő zsilipek impozánsak: magasságuk megközelíti a tíz métert, szélességük a negyvenet-százat. Ha az ember ellátogat egy ilyen tározóhoz és lentről felnéz az impozáns pillér magasságába, akár Petőfi Sándor másik verse is eszébe juthat: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!” De ma már – másfél évszázad múltán – az ember sem nézi mindezt tétlenül…

– Eddig főként a Tiszáról szóltunk, de úgy tudom, ön számára a Túr is kedves. Miért?

– Sokáig úgy tűnt, a Túr zabolázhatatlan. Pedig csak egy kis patak, kanyargó, sekély medrű, a helyét gyakran változtató, több ágra szakadozó vízfolyás volt, amelyben a Tisza és a Szamos kiömlő árvizei hónapokig megmaradtak. Ezt unták meg elejeink, és 1927-ben hozzáláttak a megoldáshoz. A Túr folyó, vagy inkább csatorna, ahogy ma ismerjük, a vízszabályozási munkák szülötte. Sok más folyószabályozástól eltérően itt a meder rendezése, kialakítása és az árvédelmi töltés építése mindkét parton egyidejűleg történt, ami a Tisza-Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat munkáját, előrelátását dicséri. Az építés olyan nagy ütemben zajlott, hogy három év alatt be is fejeződött, holott ez mai szemmel nézve is nagy teljesítmény. Nem csupán a munka komplettsége, hanem néhány műszaki megoldása ma is példaértékű lehetne.

– Mely megoldásokra gondol?

– Magyarországon akkor még nem, vagy csak alig használtak az építkezéseknél talajvízszint-süllyesztést, itt megtették. Németországban vásároltak modern – gőzmeghajtású, sínen mozgó, szállítószalagos – kotrógépet, amely akkor a legnagyobb ilyen gép volt Európában. Két műtárgy is tudásra, jó szemre vall: a sonkádi vízosztó-mű, és a torkolati bukógát. Utóbbi ma kedvenc kirándulóhely, de kevesen tudják, hogy az egész beruházás egyik alapvető jelentőségű műve. Ugyanis a Túr fenékszintje 2,90 méterrel magasabb, mint a Tisza szintje kis vízálláskor. Egyszerűnek látszik, de buktatók tucatjait kellett megoldani. Megemlítem, hogy elődeink az építkezések befejező szakaszában 4500 diófát telepítettek az „új Túr” mentén, szebbé, egészségesebbé téve a környezetet.

– Érezhetően kedvvel beszél a régen történtekről. Mi vonzza Önt a vízügytörténethez?

– Sok jó, ma is hasznosítható ötlet, és számos, a szemet gyönyörködtető műszaki berendezés. A vízügy régi nagyjai között sokan briliáns megoldásokkal ajándékoztak meg bennünket, és – mint például a Túr új medrének kialakításakor – a kontinens akkori élenjáró műszaki megoldásait alkalmazták, legjobb gépeit bérelték ki, vagy vették meg. Külön öröm számomra, hogy részese lehettem a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény kialakításának. A vízügyi múlt olyan emlékei is láthatók 1988-tól az igazgatóság Móricz Zsigmond úti épületében, amilyenek ma már szinte elképzelhetetlenek. Az eredeti kubikos talicska és kordé felidézi azt a nehéz fizikai munkát, amelyet azért végeztek elődeink, hogy mederbe tereljék, és gátak között tartsák a vizeket. Ma már nem, vagy alig használt műszerek, a tervtár, a fotótár kincsei lebilincselik az embert, s reményeim szerint nem csupán a szakmabelieket. Aki csak egyszer látta Nagyecseden vagy Tiszabercelen a szivattyútelepet és zsilipet, Túristvándiban a vízimalmot, Tunyogmatolcson a gátőrházat, bizonyára másként tekint a cserzett arcú, szívós gátőrre, vagy Fehérgyarmaton, Tivadarban az árvízi emlékműre. Ha tehetném, még többet áldoznék a múlt emlékeinek megmentésére.

– Ezzel függ össze, hogy évek óta szorgalmazza a szép és tartalmas vízügytörténeti könyvek kiadását, némelyiket maga szerkeszti, tördeli? Ilyen volt például a 111 vízi emlék Magyarországon, A 2006., 2010. és 2013. évi árvizek és belvizek krónikája, amelyek egy sorozatot alkotnak. Mérnökként nem bízik a digitalizációban?

– Megbízok, nem véletlenül voltam pártfogója a Vízügyi Digitális Tudástár létrehozásának, amelyet az Eötvös József Főiskolán valósítottunk meg. Ám vannak más szempontok is. Van, ami digitálisan jobb, például az MHT hírlevelét ma már elsősorban elektronikusan küldjük tagjainknak, megtakarítva a nyomdai és a postai költségeket, kihasználva a gyors eljuttatás előnyeit. Ez így jó. De a Hidrológiai Közlönyt kinyomtatjuk, mert arra hosszú ideig, egymásra épülve van szükség. Egy kinyomtatott könyv pedig ma is érték, és az általunk megjelentetett köteteket adhatjuk idősnek, fiatalnak ajándékként, a szerzőknek tiszteletpéldányként. Képzeljük el: küldünk egy internetes címet (linket) vagy átadunk egy gazdagon illusztrált színes albumot. Annak is, aki tud és szeret internetezni, s annak is, aki nem. Meg kell hagyni a választás lehetőségét.

– Szakszemmel nézve milyen állapotban vannak hazánk vizei (folyói, tavai, csatornái, tározói), és vizes létesítményei?

– A vizek állapotának értékelésénél figyelemmel kell lennünk a mennyiségi helyzetre, valamint a vizek minőségére is. A felszíni vízkészleteink egyes térségekben és egyes időszakokban már napjainkban is vízhiányt mutatnak, s ezt a helyzetet a klímaváltozás, a szárazodás az utóbbi évtizedben már érezhetően súlyosbította. A mennyiségi hiányokat – egyéb intézkedések mellett – vízügyi létesítmények (víztározók, vízátvezető csatornák) építésével lehet csökkenteni. Előbb-utóbb szükség lesz az előzőekben már említett tiszai és dunai vízlépcsőkre. Meggyőződésem, hogy a Tisza-völgy egyre súlyosbodó vízhiányának ellensúlyozására mielőbb meg kell építeni az 1940-es években már elkezdett Duna-Tisza csatornát. A helyi vízkészletek hasznosítására számos víztározót kellene létesítenünk a hegy- és dombvidékeken. Az élővizek minősége hazánkban az utóbbi évtizedek során lényegesen – mondhatjuk: látványosan – javult. Ez sokrétű intézkedések eredménye, amelyek közé tartozik a csatornázás-szennyvíztisztítás fejlesztése, a mezőgazdasági szennyező források kizárása, a vízminőségi kárelhárítási technológiák fejlesztése. Ugyanakkor ennek az állapotnak a megőrzése is jelentős feladat. Vizes létesítményeink (a szakmai terminológiánk szerint „műtárgyaink”) többségének állapota jelentősen leromlott. Tarthatatlan az a helyzet, hogy a műtárgyak állagmegóvására, fenntartására nincs elegendő költségvetési forrás. Ezt a vízügyi szolgálat egyik legsúlyosabb gondjának tartom.

– Eddig főképpen folyókról, tavakról beszéltünk! Magyarország azonban víz-nagyhatalom a felszín alatt: sok helyen található kiváló minőségű ivóvíz, gyógyvíz, területének jelentős része termálvíz-vagyont rejt. Hogyan figyel erre a hidrológus szakma, milyen tanácsokat ad a legjobb hasznosítás érdekében?

– Magyarország egyedülálló Európában abból a szempontból, hogy az ivóvízellátás forrását napjainkban szinte kizárólagosan a felszín alatti vizek (a folyók hordalékkúpjainak vizei, a rétegvizek és a karsztvizek) adják. Az elmúlt két évtizedben hatalmas és eredményes, nemzetközileg is egyedülálló szakmai munka folyt a felszín alatti ivóvízbázisok megóvására, illetve, ahol kellett, megtisztítására. Termálvíz-kincsünk is egyedülálló Európában. Balneológiai hasznosítása kiemelkedő, az energetikai hasznosítása pedig lényegesen fokozható a legújabban elterjedőben lévő új technológiai megoldásokkal (például a hőszivattyúkkal). A hidrológusok szoros együttműködésben dolgoznak ezeken a feladatokon a geológusokkal, az energetikusokkal, gépészekkel, a fürdőügyek specialistáival.

– Mindez azt mutatja, ma is fontos vízügyi szakemberképzés, mi több, még jobban kell figyelni a kapcsolódó ágazatokra. Milyen a hazai képzés?

– A vízügyi ágazat jelenének és jövőjének egyik meghatározó feladata a vízügyi szakemberképzés fejlesztése, kiteljesítése – a szakemberek teljes vertikumában. Rengeteg a teendő a szakmunkás- és technikusképzésben. Ez utóbbiban jelentős feladatai lehetnek a nyíregyházi Vásárhelyi Pál Építőipari és Környezetvédelmi–Vízügyi Szakközépiskolának (az ÉVISZ-nek) is. Sokkal több alap- és mesterképzettségű vízépítő mérnökre van szüksége a szakmának, ebben elsősorban a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, valamint a bajai Eötvös József Főiskola végzőseire számíthatunk. A gyakorlatban dolgozó mérnökök szakirányú továbbképzését szolgálja például az árvíz- és belvízvédelmi szakmérnök képzés, amelynek kihelyezett kétéves kurzusa 55 résztvevővel most is tart Nyíregyházán, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóságnál. Jelenleg ezt tekintem egyik legfontosabb oktatás-szervezési feladatomnak.

– Mikor pihen?

– Kétségtelen, hogy folyamatosan programokkal, feladatokkal zsúfolt életet élek, de ez nem teher a számomra, mert a hivatásom, a szakmám egyben a hobbim is. Önként vállalt feladatomnak tekintem a vízügyi szakirodalom ápolását, gyarapítását. Ha ezzel foglalkozom – felüdülök. A hátországot pedig mindehhez természetesen a családom adja a számomra. Feleségem középiskolai osztálytársam volt, közgazdász fiunk, orvos lányunk és három unokánk teszik még teljesebbé életemet. Élményt, egyben feltöltődést is jelent számomra a komolyzene, a színház, és főként az utazás, az ország- és világjárás. A Magyar Hidrológiai Társaságban nagyszerű csapat tagja vagyok. Szívügyemnek tekintem azt, hogy ez a szakmai közösség működjön, legyenek tartalmas rendezvényeink, programjaink, biztosítsunk fórumot a szakmai önképzésnek, véleménycserének, adjunk teret a pályakezdők bekapcsolódására a szakmai közéletbe. Végeláthatatlan feladat ez, lehetőséget ad a folyamatos megújulásra. Az MHT számomra életforma, ez is pihentet.