A görögkatolikusok küzdelmei

Kocsis Fülöp szerzetes pap az egy évszázada alapított Hajdúdorogi Egyházmegye ötödik püspöke. 1963-ban született, tősgyökeres szegedi. Felsőfokú tanulmányait Nyíregyházán, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán kezdte, majd Rómában a Pápai Szalézi Egyetemen fejezte be. Utána Hajdúdorogon, a Görögkatolikus Általános Iskolában hitoktató volt, majd Tornabarakony parókusa lett. 1995-től a belgiumi Chevetogne-i bencés monostorban szerzetesi életre készült. 1998. novemberében tett fogadalmat; szerzetesként a Fülöp nevet vette fel. A Belgiumban töltött próbaidő (noviciátus) után a bodrogközi Dámócon alapított monostor első szerzetesi közösségében élt. XVI. Benedek pápa nevezte ki püspökké, 2008. június 30-án Hajdúdorogon szentelte föl Keresztes Szilárd megyéspüspök, Ján Babjak eperjesi érsek és Milan Šašik munkácsi püspök. 2012-ben a Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült.

– A szegedi Radnóti Gimnázium végzőseként Kocsis Péter még az egyetem matematika–fizika szakára készült, s csupán az érettségi előtt változtatta meg elképzelését: a papi hivatást választja. Mi történt időközben?

– Semmi különös, akkorra érett meg bennem az elhatározás. Amikor megéltem ezt az időszakot, számomra az élet természetes változásairól volt szó. Mindig vártam valami újat, folytatást. Mert amíg gyerek az ember, betölti az életét az a világ, ahol él, amit akkor lát, és ez folyamatosan bővül. Szerencsére sokat utazhattam – előbb édesapám, később a magam szervezésében, s nemcsak az országban, hanem Európa más tájain is –, hamar volt rálátásom a világra. Az első nagy fordulat az életemben a katonaság volt. Az érettségi után mintegy kalandként éltem át azt, hogy egészen más körülmények közé helyeztek, a Dunántúlra. Nem tagadom, lázadás is volt bennem a katonaság intézményével szemben, visszatekintve mégis azt mondom, óriási élmény volt. Olyan emberekkel találkoztam, akikkel máshol valószínűleg soha nem találkoztam volna. Hálás vagyok az Úristennek, hogy ezt így rendezte, s bizony jó lenne, ha a mai kispapok és diákok ezt az élményt legalább egy évre átélhetnék.

– Feltételezem, a papi szeminárium egészen más közeg volt.

– Igen, de a beilleszkedéssel nem voltak gondjaim, mert sok barátom volt az egész országból. Bár szegedinek tartom magam, az új környezetben is nagyon jól éreztem magam. Nyíregyházán különösen örömteli fölfedezés volt a liturgia, a rítus. Szegeden abból nagyon keveset kaptam, legfeljebb édesapám révén, vagy a kis templomban, ahová eljártunk. A főiskolán teljes pompájában élhettem meg a görögkatolikus liturgiát. Mondhatom: beleszerettem. Ez az örömteli folyamat hosszú ideig tartott, öt és fél esztendeig, amennyi akkor a szemináriumi idő volt. Itt köteleződtem el végleg a papi hivatással, sőt azt is eldöntöttem: nőtlenül szentelődöm. Ez nagy döntés egy leendő görögkatolikus pap esetében. Keresztes Szilárd püspök úr külön is felhívta a figyelmem, jól gondoljam meg, várjak legalább egy évet, mert pappá szentelés után már nem lehet házasodni. Azt javasolta, hogy a várakozás évét töltsem Rómában, folytassam ott a tanulmányaimat. Tehát nem annyira a magasabb tanulmányok miatt küldött Itáliába – ez túl szépnek hangzana, mert nem voltam olyan kiváló diák –, hanem amiatt, hogy legyen lehetőségem alaposan megfontolni az egész további életemet meghatározó nőtlenül szentelődést. Így kerültem a Pápai Magyar Intézetbe, ahol Orosz László, későbbi Atanáz testvér segített, ő már Nyíregyházáról ismert. A Szalézi Egyetemen többek között pedagógiát, vallásoktatást, pszichológiát tanultam. Róma – a környezet, az egyetemi tanulmányok, az idegen nyelvek használata – nagy hatással volt rám.

– Változott-e az elképzelése a további életéről?

– A nőtlenül szentelődésről nem, sőt fokozódott az elhivatottságom. Eleinte nagyon vártam a papi munkát is, Rómában azonban már inkább szerzetes szerettem volna lenni. Ahogy az idő haladt, egyre erősebben kívántam, hogy szerzetesi közösségben élhessek. Ez a vágy megmaradt bennem akkor is, amikor Hajdúdorogon tanítottam. Nyíregyháza és Róma után az életnek ismét egészen más oldalát ismertem meg. Dorog jeles görögkatolikus település. Amikor megérkeztem, a kilencvenes évek fordulata friss volt még, rengetegen jöttek a templomba, százhúsz–százharminc gyermek volt egyszerre elsőáldozó. Ezek is nagy élményt jelentettek. Aztán hamarosan más papi feladatot kaptam, parókus lettem Tornabarakonyban, egy borsodi kis faluban, ahol mindössze 69 ember lakott. A hitélet gyakorlása mellett mezőgazdasággal, állattenyésztéssel tartottam fenn a parókiát és magamat, miközben fokozódott vágyam a szerzetességre. Persze valójában már szinte szerzetesi életet éltem.

– Végül „hivatalosan” is megkapta a lehetőséget…

– Igen, Belgiumba mehettem, ahol elkezdtem a szerzetesi életemet. Akkor azt hittem, hogy ezután már mindig így lesz: a Chevetogne-i monostor jelenti az előkészületet, és ha hazajövünk, elsőként Atanáz testvérrel ketten töltjük meg élettel a megyéspüspök által alapított monostort Dámócon, és végre megnyugodom. A megnyugvás azonban csak nyolc évig tartott, mert újabb feladat várt rám. Hangsúlyozom, a változások egyetlen ponton sem értek traumaként, számomra mindegyik az élet újabb és újabb lépése volt – kivéve a legutóbbi, a püspöki kinevezés, ami nem hasonlítható a korábbiakhoz. Utólag visszagondolva azonban azt érzem, hogy ebben is Isten akarata mutatkozott meg.

– Beszéljünk még a szerzetesi életről! Ki, és hogyan lehet ma szerzetes Magyarországon?

– Ebben ma már nincs semmilyen korlátozás. Viszont a társadalom gondolkodását – az egyházi emberek, a keresztények gondolkodását is ide kell érteni – súlyosan érintették az 1945–1990 közötti évek, és bizonyos mértékig az azóta eltelt esztendők is. Nemcsak Magyarországon, hanem Európa nagy részén is. Manapság jóval kevesebben jelentkeznek szerzetesnek, mint a háború előtti békeévekben. Ám mindig adódik egy-egy fiatal férfi vagy leány, aki azt mondja: nem világi karriert akarok, hanem Istennek élni, sőt még a természet, a család adta örömökről is lemondok, hogy szerzetesként teljes egészében Istennek szenteljem magam. Ha valakiben megérlelődik ez a belső elhatározás – mind a mai napig vannak ilyen fiatalok, a legnehezebb időkben is voltak –, azt kell eldönteni, mindezt hol éli majd meg, melyik közösségben. Sokféle szerzetesi közösség van, főleg a római katolikus egyházban. Nálunk, a magyarországi görögkatolikusoknál, ha valaki szerzetes akart lenni, sokáig az egyetlen lehetőség a bazilitákhoz történő csatlakozás volt. Amit mi Atanáz atyával Dámócon elkezdtünk, az a szerzetesi életnek egy nagyon-nagyon ősi formája. Nem újat akartunk létrehozni, ellenkezőleg: abban hittünk, hogy az ősi, monasztikus szerzetesi életre van igény ebben az országban. Amikor megfogalmaztuk ezt 1988–89-ben, még remény sem volt a közeli megvalósulásra, inkább csak belül éreztük. Egy óriási politikai, társadalmi változás kellett, hogy megnyíljon a lehetőség, de végül elkezdhettük a bizánci szertartású keleti szerzetességet. Ennek lényege, hogy az egyházmegyén belül egy közösség elvonultan imádkozik az egész egyházért, a hívekért. Oly módon, hogy – bizonyos szabályokat megtartva, a nap meghatározott óráiban – a szerzetesek fölkereshetők, bárki elmehet hozzájuk, bekapcsolódhat az imádságukba. A monostorban élő néhány szerzetes óriási lelki vérkeringést tud serkenteni az egyház életében. Ez egy kicsit más, mint amit általában nyugatról ismerünk, bár ott is vannak elvonult, szemlélődő szerzetesek. Jobban ismerjük viszont azokat, akik tanítanak, kórházakban segítenek, lelkipásztori feladatokat látnak el.

– Hogyan zajlik a szerzetesek egy napja a monostorban?

– A mi életünkről tudok beszélni. Általában reggel korán keltünk, a közös imát öt órakor kezdtük, de már azt megelőzően is volt egyéni imádság. A bizánci zsolozsma leírva eléggé vastag, időben pedig hosszú. Ez általában jellemző a bizánci szertartásokra, a szerzeteseknél pedig, akiknek ez az életük, különösen. Mindig az imádságok szabták meg az életünket; a napirendet és a munkarendet is ehhez igazítottuk. A hajnali ima után a Szent Liturgiával folytattuk, ez kb. nyolc óráig tartott. Akkor lelki olvasmányt végeztünk, majd kezdtük a napi munkát, ami tartott déli 12-ig. Főként kertművelés volt a teendő, vagy például gyertyaöntés a műhelyben, ahol egyéb viasztárgyakat is készítettünk. Mindezt nagyon sok szellemi munka tetézte. Atanáz atya fordított, cikkeket írt, időnként én is segítettem ebben. Délben újra imaóra volt a kápolnában, ami valójában nem egy egész óra, talán húsz perc. Az imádságot az ebéd követte. Hetenként váltottuk, hogy ki dolgozik a konyhában, ki a sekrestyében, ugyanis ez a két fontosabb teendő volt a rítuson kívül. Ebéd után mindig tartottunk kevés pihenőt, majd folytattuk a munkát egészen a vecsernyéig, általában fél hatig. Az esti istentisztelet rendszerint fél hétkor fejeződött be. Utána vacsoráztunk. Minden este tartottunk megbeszélést, ez nagyon fontos része a szerzetesi közösségi életnek. Napközben nem beszéltünk. Ha jöttek vendégek, velük igen, de egymás között nem nagyon. Eléggé csöndesen éltünk. Az este volt a megbeszélések ideje. Ekkor mindenféle szóba kerülhetett, munkával összefüggő, lelki természetű, közösségünket érintő tervek. Megjegyzem, az étkezés alatt mindig hallgattunk valamit, általában a Szentírást. A szerzetesi élet sajátossága ugyanis, hogy étkezés közben nem beszélnek, hanem van egy felolvasó, aki a Szentírásból vagy más könyvből olvas, míg a többiek étkeznek. Itt kettőnk között ezt bajos lett volna megvalósítani, ezért hangfelvételt hallgattunk. A nap zárása az esti imádság volt, általában fél nyolctól fél kilencig. Végül következett a pihenés. Nem volt kötelező a lefekvés, rendszerint mindegyikőnk dolgozott még. És ez minden nap így történt. A vasárnapok, ünnepnapok annyival voltak gazdagabbak, hogy a szertartások jóval hosszabbak voltak, viszont fizikai munkát nem végeztünk. Ami hétköznap egy-másfél órás utrenye volt, az vasárnap két és fél vagy háromórás. Ezt pedig még egy hosszú Liturgia követte. Ha megkérdezné, hogy mindez nem terhes-e, azt válaszolnám: azért lesz valaki szerzetes, mert szeret egyedül lenni és szeret imádkozni, így aztán a hosszú imádságok sem terhesek, hanem boldogságot jelentenek.

– XVI. Benedek pápa a külső szemlélő számára váratlanul döntött az ön személyében egy elvonultan élő szerzetes kinevezése mellett, s emelte a dámóci monostorból a nyíregyházi püspöki palotába. Mikor választotta elgondolkodtató jelmondatát, amely püspöki címerében olvasható: „Erőm a gyöngeségben”, és az mire utal?

– Ez a gondolat régóta foglalkoztat, már a papi jelmondatom is hasonló volt. Története a következő: Szent Pál apostolt betegség sújtotta. Nem tudjuk, hogy mi, de egy levelében így fogalmaz: „Tövist kaptam a testembe, a sátán angyalát, amely állandóan gyötör”. Ilyen költői képpel fejezi ki, hogy volt valamilyen betegsége. Háromszor kérte az Urat, hogy szabadítsa meg, de az Úristen nem vette el Szent Páltól a betegségét, amely nehezítette apostoli feladatának ellátásában is. Helyette így válaszolt: „Elég neked a kegyelmem, mert az erőm a gyöngeség által lesz teljessé”. Azaz Isten a maga erejét az emberi gyöngeségen keresztül is tudja érvényesíteni. Tehát nem baj, hogyha gyönge az ember, ha beteg, ha fájdalmai vannak, mert ez nem fogja akadályozni a kegyelem – az isteni erő – közvetítését. Ezt éltem meg én is, már papnövendékként. Mint említettem, nem voltam jó tanuló, nem voltam különösebben tehetséges, és nagyra törő sem. Egy embernek tartottam magamat a sok közül, de azt éreztem, hogy az Úristen nagy dolgokat visz végbe általam. Már fiatalon törekedtem a legjobbat adni, és azt tapasztaltam, hogy általam annak sokszorosát adja az Úristen, mint amire én képes lennék. Ez a papi életemben is ugyanígy működött. És még jobban érzem ennek fontos üzenetét a püspöki szolgálatban, amire végképp nem voltam fölkészülve, és kiemelkedő adottságokkal sem rendelkeztem. Azt gondolom, hogy ugyan gyönge vagyok hozzá, de ha az Úristen akarja, akkor az ő ereje elég lesz. Az én erőm pedig pontosan ez: gyönge vagyok, az Isten azonban mégis nagy dolgok véghezvitelében számít rám.

– Püspökké szentelése a hajdúdorogi székesegyházban nemcsak egyházi, hanem társadalmi esemény is volt, amely hívők ezrei mellett több bíboros

– köztük Leonardo Sandri, a keleti kongregáció prefektusa –, csaknem ötven püspök, kétszáz pap jelenlétében történt. Mit jelentett ez önnek, mit tartalmazott, s miként halad püspöki programjának megvalósítása?

– Megrendülten vettem részt a szertartásban, érzelmileg nehezen dolgoztam fel a fejleményeket. Megtörtént, hogy elérzékenyültem, könny szökött a szemembe, még saját beszédem során is. Tudtam, hogy trónbeszédet várnak tőlem – ez a hivatalos neve a megszólalásnak, amikor a püspöki trónt először foglalja el az ember –, hogy el kell mondanom, milyen programot akarok megvalósítani, milyen terveim vannak. Én mégis inkább a megrendültségről beszéltem, arról, miként kerülhet az én fejemre korona, hogy lehet, hogy eddig kecskepásztor voltam, most meg főpásztor lettem, s mi lesz majd ezután. Azt hangsúlyoztam, hogy lelki ember szeretnék lenni, és a lelkiséget továbbadni mindazoknak, akiket az Úristen énrám bízott. Ez volt nagyjából az a bizonyos trónbeszéd. A szertartás záró mozzanata a körmenet, amely azért emlékezetes, mert az emberek közé tudtam menni. Elámulva néztem azt a sok, örömtől sugárzó arcot, amely körbevett, körülölelt. Hatalmas érzelmi fordulat történt akkor bennem: ha ilyen sok embernek ekkora öröm az, ami nekem eddig fájdalom, riadtság, félelem volt, akkor számomra sem lehet másképp. És ez óriási erőt adott, emberi erőt, hogy akkor mégiscsak jó fog következni. Ilyen élményt jelentett nekem ez az ünnepség. És így talán többet ért, mint a patikamérlegen mért tervek sora, vagy egy kinyilatkoztató trónbeszéd.

– A Hajdúdorogi Egyházmegye tavaly volt 100 éves. A centenáriumi év első eseményén – számomra meglepetésként – ön bocsánatot kért mindazoktól, akiket a görögkatolikus egyház valamilyen módon bármikor is megbántott. Mint hangsúlyozta, a centenáriumi évnek a megbékélés jegyében kell eltelni, legyen szó nemzetekről, rítusokról vagy felekezetekről. Miért gondolta ezt?

– Egyházmegyénk száz évének nagyobb része inkább volt gondokkal teli, mint felhőtlen építkezés. Világháborúval kezdődött, egy diktatúrával és Trianonnal, majd újabb világháborúval folytatódott, amit a kommunista éra követett. Egyházunk sokszor volt szorongatott helyzetben, s ilyenkor az ember nem tud mindig úgy cselekedni, ahogy szeretne. Hiszen, mint azt a Miatyánkban is imádkozzuk, addig nem fordulhatunk Isten felé, amíg nem békélünk meg embertársainkkal. Fel kellett tehát tenni a kérdést: van-e olyan ember, akivel nem tudunk szóba állni, vagy nem tudjuk elfogadni? Nos, ezért gondoltam, hogy a centenáriumi esztendő a kiengesztelődés éve is legyen, így kapcsoltam össze az ünnepi eseményt a megbocsátás fontosságával.

– Igazán méltó eseménysorozat volt a centenáriumi év. A kifejezetten egyházi rendezvényeken kívül – amelyeket többek között Hajdúdorogon, Nyíregyházán, Máriapócson tartottak – közjogi méltóságok részvételével emlékülés volt Budapesten a Parlamentben, Bécsben, Brüsszelben, Rómában. Az év kifejezetten sikeresnek látszott. Ön is így látja?

– Feltétlenül. A centenáriumi év az előkészületekkel együtt egy hároméves időszakot ölelt fel, amelybe nem csak Magyarország határain belül élő görögkatolikusok kapcsolódtak be. Történeti konferenciák, kiállítások, sok embert megmozgató események, értékes kiadványok jelezték itthon és külföldön, hogy egyházunk él, kapcsolatai erősek, van jövője. Erősödött a hitélet is. Számomra ezért is hozott sok örömet ez az időszak.

– A ma embere számára szinte elképzelhetetlen, hogy az egyházmegye milyen nehézségek árán jött létre, megalakulását halálos áldozatokat követelő merénylet is követte. Kérem, foglalja össze röviden az egyházmegye történetét!

– Óriási küzdelmet vívtak őseink, hogy megalakulhasson az önálló görögkatolikus egyházmegye, hogy legyen magyar püspökünk, saját területünk, ezt követően pedig azért, hogy magyarul végezhessük a szertartást. A szálak évszázadokra nyúlnak vissza. Dorog hagyományosan többnemzetiségű település. Például már az 1600-as évek elején görögkeleti egyházközségből is kettő volt, az egyikben ószláv nyelven miséztek elsősorban a magyar és délszláv nemzetiségű, bizánci rítust követők számára, a másikban pedig a román nyelvű gyülekezetnek. A keleti rítusokban a magyar nyelv nem volt hivatalos liturgikus nyelv. Jelentős esemény volt, amikor 1646-ban az ungvári unióval létrejött a görögkatolikus egyház. Azonban a pápa is csak az ószláv és a román nyelvet fogadta el hivatalos liturgikus nyelvnek.

– Ezek nagyon régi, érdekes történetek, de hogyan alakult meg egy évszázada a mai egyházmegye?

– A Hajdúdorogi Egyházmegye létrejöttének alapja az a szándék volt, hogy a magyar ajkú görögkatolikus hívek megszabadulhassanak az ószláv és a román liturgikus nyelv kötöttségeitől. Ugyanis már mintegy kétszázötven éve igyekeztek előremozdítani a magyar nyelvű liturgia ügyét, de sokáig néhány imakönyv lefordításán kívül más eredmény nem született. 1868 áprilisában országos kongresszust tartottak Hajdúdorogon ötvenkét magyar ajkú görögkatolikus egyházközösség részvételével. A Hajdúdorogi Mozgalom néven ismertté vált kongresszus levélben kérte Ferenc József magyar királyt a magyar bizánci egyházmegye felállítására és a magyar nyelvű liturgia bevezetésének támogatására. Az uralkodó ekkor alapította meg a munkácsi püspökség fennhatósága alá tartozó Hajdúdorogi Külhelynökséget. A királyi döntés hatására egyre több helyen miséztek magyar nyelven, amit 1896-ban Róma erélyesen megtiltott. Ez a tilalom hívta életre a Görög Katolikus Magyarok Országos Bizottságát, amely 1900-ban több mint négyszáz hívő és hatvanhét pap részvételével zarándoklatot szervezett Rómába, hogy a Szentszéket jobb belátásra bírja. Ekkor Magyarországon már mintegy kétszázezer olyan bizánci szertartású katolikus élt, akik az ószláv vagy román szertartási nyelvet nem értették. Végül 1912 júniusában X. Pius pápa a „Christifideles Graeci” bullájával megalapította a Hajdúdorogi Egyházmegyét, amelybe a munkácsi, az eperjesi, a nagyváradi, a gyulafehárvár-fogarasi, a szamosújvári és az esztergomi egyházmegyékből összesen 162 parókiát soroltak be. A római Szentszék csak azzal a feltétellel adta hozzájárulását az alapításhoz, hogy az új egyházmegye liturgikus nyelve az ógörög lesz, s a magyar nyelv csak oly mértékben érvényesül a liturgikus cselekményekben, ahogyan a római katolikus egyházban a latin mellett szerepet kap. A magyar görögkatolikusok az egyházmegye megalapítását örömmel üdvözölték, a román ajkúak viszont nem akarták elfogadni az új egyházmegye megalakulását. Mivel sok egyházközségben szolgált román ajkú parókus, ez sok gondot okozott, ezért is húzódott fél évig az új püspök felszentelése. Az egyházmegye első püspökét, Miklósy Istvánt, aki korábban sátoraljaújhelyi parókus volt, 1913. október 5-én szentelték fel a hajdúdorogi székesegyházban. Ő a püspöki hivatal székhelyét a közeli nagyvárosba, Debrecenbe helyezte, majd 1914 őszén Nyíregyházára költöztette át.

– Ennek mi volt a háttere?

– A kedvezőtlen körülmények, események. Egyrészt a „kálvinista Róma” fogadta ellenszenvvel, másrészt a vallási fanatikusok fellépése, amely 1914. február 23-án bombamerényletben csúcsosodott ki. Egy Csernovitzban feladott, a püspöknek címzett csomag kibontás közben felrobbant, s három közvetlen munkatársát megölte, maga Miklósy István csodával határos módon élte túl a detonációt – másodpercekkel korábban telefonhoz hívták szomszédos szobájába. Az esetet követően Tisza István miniszterelnökkel a püspök úr abban állapodott meg, hogy Nyíregyháza lesz az új székhely, ahová már meghívást is kapott. A hivatalos indoklásban egyebek mellett a város központi fekvése, vasútja, fejlődése, jó vize, egészséges levegője, a polgárság lelkesedése szerepelt.

– Tehát létrejött az önálló egyházmegye, hogyan teljesült az eredeti cél, a magyar liturgikus nyelv?

– Addig még hosszú út vezetett. Az I. világháborút lezáró határmódosítások következtében a Hajdúdorogi Egyházmegye elveszítette parókiáinak mintegy felét. Sok tízezer magyar görögkatolikus az ország határain kívül rekedt, ahol a csehszlovák és román hatóságok minden eszközzel akadályozták, hogy magyarságukat és görögkatolikusságukat egyszerre élhessék meg. Ugyanakkor Magyarország új határain belül maradt huszonegy görögkatolikus egyházközség, amelyek korábban nem a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez, hanem az eperjesihez, illetve a munkácsihoz tartoztak. Mivel az eperjesi és a munkácsi püspöki székhely Csehszlovákiához került, a Magyarországon maradt egyházközségek számára XI. Pius pápa 1924-ben létrehozta a Miskolci Apostoli Exarchátust. A trianoni Magyarországon a görögkatolikusok számaránya a korábbi tíz százalékról mindössze két százalékra csökkent. Az egyházmegye anyagi alapok és létfontosságú központi intézmények (püspöki rezidencia, papnevelő intézet, tanítóképző stb.) nélkül maradt. Miklósy István 1937-ben bekövetkezett halála után, 1939-ben nehéz helyzetben vette át az egyházmegye vezetését Dudás Miklós püspök, korábbi bazilita szerzetes, máriapócsi házfőnök. A sanyarú időszak ellenére 25 új parókiát alapított, majd – már a kommunista rezsim idején – Nyíregyházán, saját püspöki rezidenciáján létrehozta a papnevelő intézetet. Múlhatatlan érdeme, hogy az 1965. évi II. Vatikáni Egyetemes Zsinaton, a Szent Péter bazilikában magyar nyelven mutatott be Szent Liturgiát. Ennek hatásaként lett hazánkban a görögkatolikus liturgia elfogadott nyelve a magyar. Halála után 1972-től Timkó Imre püspök úr, majd 1988-tól Keresztes Szilárd püspök úr folytatta az egyház építését, változó körülmények között, sok munkával – és egyre több eredménnyel.

– Amelyek gyümölcse részben mostanában érik be.

– Igen, a mostani helyzet igencsak rózsás ahhoz képest, amilyenben elődeink voltak, sőt még ahhoz képest is, amikor Szilárd püspök – közvetlen elődöm – még pártállami időszakban átvette a magyarországi görögkatolikus egyház vezetését. Sokat segített a határon túl újraéledő görögkatolikusságnak. Fölkereste a titokban szentelt püspököket, papokat, az új hivatásoknak szemináriumi helyeket ajánlott föl. A nyíregyházi volt akkor az egyetlen szeminárium a térségben, ahol szabadon működhetett a papképzés, és ide jöhettek fiatalok a Felvidékről, Kárpátaljáról, Partiumból tanulni, nemcsak magyarok. A változások után ő indította el az országosan egyik első katolikus iskolát Hajdúdorogon, a visszavett régi iskolában. Gimnáziumot indított, munkásságához kötődik Nyíregyházán a Hittudományi Főiskola új épülete. Nagy lépéseket tett meg. Szilárd püspök munkásságát mi folytatjuk. A korábbiakhoz képest most csodálatos lehetőségeink vannak, amellyel persze igyekszünk élni is. Már számos új intézménnyel gazdagodott egyházunk. Az újabb iskolák, a ránk bízott árva gyerekek gondozása, a nevelőszülői hálózat – a nevelőszülők képzésének jogát is megkaptuk –, az idősotthonok, a fogyatékosok gondozása és sok más terület olyan feladatokat jelentenek, amelyekbe korábban nem gyakoroltuk be magunkat, most kell beletanulni. De jó munkatársaink vannak, és ígéretesen fejlődik az egyházmegye.

– Amely most már tulajdonképpen nem is egy, hanem szinte két egyházmegye.

– Így van. A közelmúlt fontos változása, hogy lényegében két egyházmegyévé szerveződött a magyar görögkatolikusság. Előzménye, mint említettem, hogy 1924-től működik a Miskolci Apostoli Exarchátus, amely többnyire az Eperjesi Egyházmegye trianoni határokon belül maradt egyházközségeiből alakult. Ez átmeneti állapotot tükrözött, jogi szempontból egy fokozattal lejjebb áll, mint az egyházmegye. A Miskolc környéki településeken azonban az utóbbi időben megerősödtek a görögkatolikus hívek közösségei, s megérett a helyzet a változásra. 2011 tavaszától önrendelkezési joga és saját vezetője van Atanáz püspök személyében. Óvodái, általános iskolái, középiskolái vannak, szakkollégiuma működik, mindez nagy öröm számunkra. E téren vannak további tervek is: folytatva elődöm erőfeszítéseit, azt szeretném, ha a Miskolc környéki egyházközségek után a földrajzilag jól elkülöníthető Dunántúlon is önálló egyházmegyét alapíthatnánk, s a Szentszék a Dunántúlra is önálló püspököt nevezne ki. Ezáltal még aktívabbá tehetnénk a magyar görögkatolikusok életét.

– Térjünk át most egy újabb területre! Milyennek tartja az egyház és a fiatalok kapcsolatát?

– Ez szívügyünk. Ifjúsági rendezvényeinken egyre többen vannak. Hogy ez mikor jelenik meg majd igazi létszámgyarapodásban, még nem tudom. Érdekes, hogy a hivatalos statisztika nem mutat létszámgyarapodást, sőt… Nem akarom átmázolni a számokat, a legutóbbi hivatalos népszámlálási adatok azt mutatták, hogy a mi egyházunkban nagyon-nagyon jelentős, szinte drámai fogyás következett be az elmúlt tíz évben. Most valamivel többen, mint negyed millióan vagyunk, míg korábban háromszázezer görögkatolikussal számoltunk. Szakértők szerint ekkora különbséget, fogyást nem igazol a természetes folyamat. Ezekbe a számításokba nem is akarok belemenni, inkább kérdésének arra a részére válaszolok, hogy napjainkban valóban sok fiatal fordul egyházunk felé, a különleges szertartásokat is fogékonyan, érdeklődéssel fogadják. Tudjuk, ha már gyermekkortól részt vesznek benne, sokkal jobban megértik azok lényegét. Ezt szeretnénk elérni.

– A köznevelési törvény a 2013/2014-es tanévtől kezdve minden általános iskolában fölmenő rendszerben bevezeti az erkölcstan oktatását, amely helyett választható a hittan óra is. Készül erre a görögkatolikus egyház?

– Természetesen, méghozzá két nagyobb területen. A döntést magát nagyon jónak tartom, hála Istennek, és bízom abban, hogy hatása évtizedek alatt az egész társadalmat meg fogja változtatni. Az etika- és a hittantanítás nagy feladat lesz, de készek vagyunk rá. A rendelet, hogy bevezetik az etikaoktatást, a dolog egyik oldala, tanárok felkészítésére is szükség van. Jó hír, hogy a Szent Atanáz Főiskolával együttműködő Szent Piroska Felnőttképző Intézetünk megkapta erre a jogot, már meg is kezdtük az etikatanárok képzését. A hitoktató-képzés, civil teológiai oktatás pedig már Keresztes Szilárd püspök úr idejében elkezdődött. Sok felkészült hitoktatónk van tehát, nemcsak papok, hanem világi hitoktatók is készen állnak arra, hogy az iskolai hittanórákat megtartsák. Majd a gyakorlat fogja megmutatni, miként tudjuk – miként tudják az igazgatók – úgy szervezni a csoportokat, hogy egyidőben legyen elegendő hittanár és alkalmas osztályterem.

– A görögkatolikus egyház kulturális életében bekövetkezett változásokat az érdeklődő városlakó is érzékelheti. Gyermekkoncertek, irodalmi előadások, népdaléneklési verseny, liturgikusének-verseny, verses percek, filmklub szerepel egyetlen hónap programjai között, s akkor még nem említettük a Szent Efrém Férfikar koncertjeit, lemezeit. Valóban kiemelt figyelem illeti a kulturális életet?

– Ezek lelkes önszerveződések. Ha a püspök ad bátorítást, esetleg jó példát, akkor az megsokszorozhatja a munkatársak ötletességét. Gyakran csodálkozom, hogy milyen színes programokat tudunk kínálni fiataloknak, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt, sőt családoknak is. Hiszem, hogy azok a kulturális értékek, amelyeket ezek a programok közvetítenek, mélyebben gondolkodóvá tesznek bennünket. Az Evangélium örömhírébe ez is beletartozik.

– Maradva a kulturális értékeknél: a napi sajtóban olvastam nemrégiben, hogy részt vett a felekezeti tárlatvezetésen Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája előtt. Milyen érzéseket váltott ki önben ez az érdekes kezdeményezés?

– Bevallom, kicsit nehéz helyzetbe kerültem ott. A rendezők egyházi személyeket kértek fel a beszélgetésre, a többiek sem művészeti szakértők voltak. Számomra azonban, aki a keleti egyház tagja vagyok, az ábrázolás más megközelítést jelent. Tehát kértek tőlem egyfajta tárlatvezetést, a Trilógia magyarázatát, de én azt nem tudtam adni. Bár vehetjük úgy, hogy szentképekről van szó, három bibliai jelenetről Jézus élettörténetéből (Krisztus Pilátus előtt, Ecce Homo, Golgota), a mi keleti egyházunk ezeket másként ábrázolja. Nem illusztrál. A keleti ábrázolás nem csupán láttatni akarja az eseményt, ami által érzelmileg hat ránk, hanem transzcendens élményt kell, hogy ébresszen. Ezért az ikonok nem naturalisztikus ábrázolásúak – ahogyan valójában kinéz egy ember, egy állat vagy egy lakóház –, hanem olyan megjelenítés, amely mintegy üzenet a mennyországból. Így is mondjuk: az ikon ablak a mennyországra. Aki az ikont nézi, imádságban találja magát, mert az ikon bevonja őt ebbe a körbe. És az én világom is ez, ehhez értek. Ezért kénytelen voltam összehasonlítást tenni, miben más a nyugati és a bizánci egyházi ábrázolás. Azt fejtettem ki, hogy ezek a jelenetek az ikonográfiában nálunk hogyan jelennek meg. Az esemény után kaptam jót is, rosszat is. Volt, aki hálás volt, hogy elmondtam, s egy újszerű megközelítésre irányítottam a figyelmet. Más pedig azt kérdezte, ez most hogyan jön ide…, miért nem a Munkácsy-képekről beszéltem, hiszen egy Munkácsy-tárlaton voltunk. Nos, nem mondhattam mást, csak ami tőlem telt.

– Nyílván korábban is volt már alkalma elmélyülni az ábrázolás titkaiban, többek között Máriapócson, a könnyező kegykép, az Istenszülő ikonja előtt, amelynek szintén különleges tartalma-története van.

– Tényleg különleges események kötnek a híres ikonhoz – amely valójában másolat. Mint ismert, 2009-ben hét hónapig Hajdúdorogon volt a kép, miközben eredeti helyét felújították. Amikor vittük vissza a kegyképet, kétezer emberrel együtt hajnali három órakor magam is gyalogosan indultam Hajdúdorogról Máriapócsra. Magasztos volt a feladat, az pedig, hogy amikor a bazilika elé érkeztünk, már vagy tízezren voltunk, különösen fölemelő.

– Máriapócs ma is kiemelkedő jelentőségű az egyház életében, nemzeti kegyhely, a görögkatolikus egyház legfontosabb búcsújáró helyeként jól ismert. Részben európai uniós pályázat eredményeképpen az utóbbi időben jelentősen fejlődött. Mennyiben más most Máriapócs, mint a pápalátogatás idején, s milyen itteni terveik vannak?

– Máriapócs valóban különösen fontos a számunkra. Már Szilárd püspök nagy terveket és építkezéseket valósított meg, éppen a pápalátogatással öszszefüggésben. Azt a beruházást, amelyet én fejeztem be, szintén ő kezdte az uniós pályázatnak köszönhetően. Ezzel kapcsolatban van egy nagy szomorúságunk. Eredetileg Máriapócs kapta volna a pályázati támogatást, később jött a képbe Nyírbátor, hogy oda is jusson, és végül a nagyobb részét elszívta a nyírbátori beruházás. Utólag azt mondhatjuk: ők is gazdagodtak, mi eddig jutottunk, végül is most már rangjának megfelelő tér veszi körül a bazilikát, kétezer négyzetméternyi díszburkolatot kapott. Parkolót is kialakítottak, majd folytatódott a kegytemplom külső-belső rendbetétele. Számunkra öröm, hogy a beruházás az egyház, az önkormányzat, az Európai Unió és a lakosság öszszefogásával valósult meg. Most újabb fejlesztésekre van szükség, haladunk tovább: vannak üres telkeink, bővítenünk kell a zarándokházat, mert nem győzi fogadni az érkezőket. Egy új zarándokközpontot szeretnénk fölépíteni, amely mindezt irányítja, mert nemcsak szállást kell nyújtani a zarándokoknak, hanem sok minden mást is. Egy úgynevezett családvárat szeretnénk fölépíteni, amely kifejezetten családbarát módon nyújt lehetőséget az idő eltöltésére. Tehát nemcsak arról van szó, hogy ott a gyerekek játsszanak, hanem együtt vehessenek részt programokon a szülőkkel. Megemlítem, hogy egy nagylelkű adományozó, Szunai Miklós jóvoltából felépíthettünk egy, a régihez hasonló fatemplomot, amely újabb vonzerőt jelent a zarándokoknak. További tervünk egy konferenciaközpont létrehozása, amely állandó gyóntatóhelyiségnek is szolgálhat. Máriapócs látogatottsága évről évre növekszik, és ez egyre újabb és újabb feladatokat jelent.

– Nyíregyházán a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola valóságos tudományos központtá nőtt az utóbbi időben. Mit jelent ez az intézmény a görögkatolikus egyház számára?

– Az egyik legfontosabb segítőtárs, magam is koptattam padjait. Az 1950-től számítható első negyven évben szinte kizárólagos feladata volt a papképzés. 1990-től már teológusképzésről beszélhetünk, s megnyitotta kapuit a civil hallgatók előtt is, levelező tagozattal bővült, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolával közös képzésben Hittanári Tagozat indult. 1995-től egyetemi szintű képzés is történik a római Pápai Keleti Intézettel együttműködésben, amelynek különböző szintű diplomáit is megkaphatják a jelöltek. A képzési kínálat sokszínű: teológus, katekéta–lelkipásztori munkatárs, hittanár–nevelőtanár, kántor. Alap- és mesterdiplomát egyaránt szerezhetnek a hallgatók. Lehetőség van az államilag elismert, háromfokozatú, kétnyelvű egyházi szaknyelvi vizsga (Theolingua) letételére angol és német nyelvből. További lehetőségek nyílnak a főiskola 2012-ben alakult Képzési és Továbbképzési Intézetében, amely akkreditált felnőttképzési intézmény lelkipásztorok, hitoktatók és kántorok, illetve az erkölcstan tantárgyat oktató pedagógusok továbbképzésére. Megjegyzem: 2013 tavaszán az erkölcstan oktatására képesítő pedagógusképzések indultak a főiskola szervezésében Nyíregyházán, Miskolcon és Kecskeméten. A főiskolán kap helyet a Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport, a Bizánci Teológiai Műhely, a Liturgikus Műhely. Szervezett keretek között foglalkozunk a tehetséggondozással, minden évben közösen hirdetjük meg a Görögkatolikus Tudásolimpia tanulmányi versenyt. Nagy érték a főiskola ötvenezer kötetes könyvtára, amelynek állománya 1950-től kezdve elsősorban hagyatékokból gyarapodott. A három különgyűjtemény közül a legjelentősebb az antikva állomány, amely elsősorban liturgikus könyveket foglal magába. A Timkó-hagyaték nagyban hozzájárult a könyvtár fejlődéséhez, modernizálódásához. A Krúdy-gyűjtemény a nyíregyházi születésű, híres író műveinek nagy részét tartalmazza, amely szintén hagyatékként gyarapítja a könyvtári állományt. Nagy utat tett meg ez az intézmény, büszkék vagyunk rá. Örülünk, hogy évről évre gyarapodik azok száma, akik például már doktori fokozattal rendelkeznek, és teológiai érdeklődésük miatt iratkoznak be, mert híre van, a teológiát Magyarországon ebben az intézetben magas szinten sajátíthatják el. Értékes a Pápai Keleti Intézettel ápolt szervezeti együttműködés, amelyet más római egyetemekre is szeretnénk kiterjeszteni főként patrisztikus területen, ami a mi sajátosságunk. Fokozni kívánjuk a kölcsönös szakmai munkát, miközben a távlati tervekre is figyelünk. Lassanként konkrét formát ölt az elképzelés, mely szerint Közép-Európában valahol létesítsenek egy patrisztikai központot. Szeretnénk elérni – és erre jó esély van –, hogy a Szent Atanáz Főiskolát jelöljék ki ennek helyszínéül.

– Új témát szeretnék fölvetni. A cigányság sorsa ma Magyarországon nagyon sok gonddal terhes. Ismert, hogy a magyarországi görögkatolikus egyház a cigánypasztoráció megteremtője, nevéhez fűződik Európa, talán a világ első cigány temploma, a liturgia tartása cigány nyelven, bibliai részek lefordítása. Miként folytatja a görögkatolikus egyház a mai – a roma emberek szempontjából különösen nehéz időszakban – a Sója Miklós esperes által Hodászon megkezdett munkát a legelesettebbek érdekében? Időnként ön is vezet Liturgiát cigány nyelven.

– Cigány nyelven csak ritkán végzek Liturgiát. Hodászon és Máriapócson volt ilyen kivételes eset, ugyanis nem beszélem jól a cigány nyelvet, persze meg tudom tanulni a liturgikus szövegeket, énekeket. Azt érzem, látom, hogy cigány testvéreink nagyon hálásak, amikor Püspöki Liturgián az ő nyelvükön hangzik el az áldás vagy az imádság – ez tényleg nagy dolog, és én szívesen meg is teszem. Ezt is elődömtől vettem át, ő is az elődeitől. Főleg Hodászon fontos ez, ahol nemcsak egyházközség működik, hanem intézmények is, amelyeket cigányok vezetnek. Nagyon sokat kell még tenni e területen. Nehezíti a munkánkat, hogy sok szektás pontosan ott gyűjti a híveit, ahol a mi görögkatolikus cigányaink élnek. Sajnos, könnyű elcsalni őket látványos elemekkel, gitáros zenével, adományok osztogatásával. Ennek egyáltalán nem örülök. Nem azért, mert az én egyházamhoz kevesebben fognak tartozni, hanem azért, mert ezek a gyülekezetek kérészéletűek. Csak az igényesség és a magas szintű munka hozhat tartós eredményt. Mi erre törekszünk.

– Hogyan éli meg püspök úr, hogy egyfelől országos és nemzetközi elismerést kap, másfelől bíróságra jár például a nyíregyházi Huszár telepi iskola ügyében, s váratlanul rögös útnak bizonyul a sóstóhegyi lakásotthonok létrehozása is?

– Ez nagyon szomorú, és sokat foglalkoztat, ma délután is lakossági fórumra megyek Sóstóhegyre. Azért aggaszt, mert igazán jó ügyről van szó. A megyétől elég rossz állapotban lévő lakásotthonokat vettünk át, s egy nyertes pályázat eredményeképpen tudunk három újat építeni, ami harminchat gyermek számára jelent majd alapvető változást, s velük együtt a nevelőknek is sokkal jobb feltételeket. Megvettünk három alkalmas telket, kezdenénk az építkezést, már az engedélyezésnél tartottunk, amikor tiltakozás kezdődött. Azt mondják a helybeliek, hogy meg kellett volna kérdeznem őket, hajlandók-e befogadni a gyerekeket. Nem tudom, így van-e. Ha az ember vesz egy házat, akkor sem kérdezi meg a szomszédokat, hogy hajlandók-e befogadni. Tizenkét gyermeket viszünk egy-egy lakásotthonba, akik persze sérült családból származnak, nem mintagyerekek. De a társadalomban élő családok gyerekei sem mind mintagyerekek, nem mindig olyanok, amilyeneket mi is szeretnénk. Én nem láttam ebben semmi gondot. Egymástól egy-két kilométer távolságra, tehát nem egymás mellett helyeztük volna el az új létesítményeinket. A lakosok elkezdtek gyanakodni, sajnos, meg is rágalmaztak minket, tiltakozást szerveztek, hogy ne hozzuk oda a gyerekeket. De akkor hová vigyük őket? Az erdőbe? Tehát ne jöjjön ide közénk olyan, akinek nem jó a családja, nem akarjuk fogadni azt, aki rászorul? Ez óriási társadalmi gond. Mi segíteni szeretnénk a nehéz helyzetben lévő gyerekeket, mások elzárkóznak, önös érdekekből. Sajnos, így alighanem meg kell majd változtatni a tervet, mert, ha ilyen nagy közösségi ellenállásba ütközik, akkor úgysem származhat belőle semmi jó. Részben hasonló gondok vannak a Huszár telepi Sója Miklós Általános Iskolával kapcsolatban is, ami miatt valóban bíróságra kell járnom. Úgy hittük, hogy az iskola egyházi kezelésbe vételével, felújításával nyugvópontra kerültek a régi problémák. A gyerekek hálásak, szépen tanulnak, jó tanulmányi eredményeket mutatnak fel, elkötelezett, jó igazgatónő vezeti az intézményt, akit Budapestről sikerült megnyerni. És akkor most egy alapítvány azért perel, mert szerintük „szegregált” az oktatás. Az, hogy megoldatlan probléma volt, és most jó úton járunk – nem számít. A pert a bíróság most egy időre felfüggesztette, talán találunk megoldást.

– Zárjuk ezt a beszélgetést egy távlatosabb kérdéssel. Öt esztendeje szentelték püspökké, milyennek látja ezt az öt évet? Milyen közeli és milyen távlati tervek foglalkoztatják, mit szeretne elérni?

– Jogosnak tűnik a kérdés, és röstellem, hogy nem tudok rá válaszolni. Mert amikor püspök lettem, akkor sem tudtam olyan programot megfogalmazni, amivel most elszámolhatnék: ezt terveztem, ez lett belőle, vagy éppen nem lett… Sajnos, erre nem vagyok képes. Amit tudtam, elmondtam. Azt szeretném, hogy lelkileg mélyüljön a hitünk, istenkapcsolatunk, az egyházközségekben végzett szertartások minősége is jobb legyen. Ez volt a célkitűzésem, és ehhez adódott hozzá, amit nem terveztem: az iskolák gyarapodása, az új intézmények megszületése, olyanoké, amelyek eddig nem is voltak. Ebben Isten akaratát látom, hogy a kettő együtt van: minél gazdagabbak vagyunk lelkiekben, annál többet tudunk tenni a világban. A cél megvalósítása – amiről püspökké szentelésemkor beszéltem – folyamatban van. Az Úristen máris sokkal többet adott, mint amire gondoltam. És nem tudom, mi lesz elkövetkezendő huszonöt esztendőben. Csakis ezt a lelki utat tudom folytatni, és nagyon bízom abban, hogy ez sikereket hoz egyházamnak.

*** Az eredeti interjú megjelenése után két évvel, 2015. március 20-án korszakos változás történt az egyház életében: Ferenc pápa megalapította a bizánci hagyományú krisztushívők számára a Magyarországi Sajátjogú Metropolitai Egyházat. A Hajdúdorogi Egyházmegyét főegyházmegyei rangra emelte. Ugyanezen hatállyal Kocsis Fülöp hajdúdorogi püspököt kinevezte a főegyházmegye első érsekévé és a sajátjogú görögkatolikus egyház metropolitájává. Ferenc pápa létrehozott továbbá két új egyházmegyét is. A Miskolci Egyházmegyét Orosz Atanáz püspök, a Nyíregyházi Egyházmegyét Szocska A. Ábel püspök vezeti. Orosz Atanáz (Nyíregyháza, 1960. május 11. –) görögkatolikus szerzetespüspök, egyházi író, eredeti nevén Orosz László. 2015. március 20. óta a Miskolci Egyházmegye megyés püspöke. Filozófiai és teológiai tanulmányait a mostani Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. 1985. augusztus 4-én szentelték pappá Budapesten. 1985–1987 között morálteológiát és patrisztikát tanult Rómában. Rövid ideig káplán volt Máriapócson és Budapesten. Római tanulmányai befejeztével 1989-ben a nyíregyházi Görögkatolikus Papnevelő Intézet tanulmányi prefektusa lett. 1991-től 1993-ig noviciusként a Chevetogne-i bencés kolostorban élt Belgiumban. 1993 és 1995 között a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektora. 1995-ben négy évre visszatért Chevetogne-ba, 1996. július 19-én tett szerzetesi fogadalmat. 1999-ben szerzetestársával, Kocsis Fülöppel közösen megalapították Dámócon a Feltámadás kolostort. 2008-tól Kocsis Fülöp püspökké szentelésétől egyedül élt a kolostorban a szigorú szerzetesi életszabályok szerint. Szocska A. Ábel (Nagyszőlős, Kárpátalja, 1972. szeptember 24.) bazilita szerzetespap, 2018. április 7. óta a Nyíregyházi Egyházmegye püspöke. 1995-ben lépett be a Nagy Szent Bazil Rendbe, ahol az Ábel szerzetesi nevet kapta. Eredeti nevén Szocska Antal. 2001. szeptember 30-án Máriapócson szentelték pappá. Ezután Budapesten és Máriapócson szolgált, 2008-tól 2012-ig, majd 2016tól a Nagy Szent Bazil Rend magyarországi tartományfőnöke. A Nyíregyházi Egyházmegyét 2015 októbere óta vezette apostoli adminisztrátorként.