A diplomata háttérmunkái

Keskeny Ernő nagykövet, miniszteri biztos, a Kelet-európai és Közép-ázsiai Főosztály vezetője a magyar Külügyminisztériumban. Az 55 éves diplomata 1991-től dolgozik külügyi területen, más beosztásai mellett 1995–98 között hazánk főkonzulja volt Szentpéterváron, 1998–2002 között pedig nagykövet Moszkvában. Az orosz nyelvet a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán tanulta, ahol első diplomáját szerezte. Az alma materrel a kapcsolat később sem szakadt meg: 2009-ben kezdeményezésére hozták létre a főiskolán – a részben alapítványi fenntartásban működő – Kelet- és Középeurópai Kutató Központot.

– Hét évig élt Oroszországban, előbb Szentpéterváron főkonzulként, s szinte onnan költözött Moszkvába: kinevezték oroszországi nagykövetnek. Ha jól tudom, negyven éves volt, amikor átadta megbízólevelét Borisz Jelcin elnöknek a Kreml György-termében. Ez nagy élmény lehetett. Kérem, avassa be olvasóinkat: hogyan zajlott a nagykövet átlagos munkanapja!

– Rendkívül zsúfoltan. Ez 24 órás szolgálat volt, kevés alvás, kevés mozgás, szabadidő, viszont annál több munka. A napom általában azzal kezdődött, hogy jóváhagytam, ha kellett, javítottam az előző nap kollégáim által elkészített anyagokat, illetve megírtam a találkozóimról készült feljegyzéseket. Ezeket rendszerint magam készítettem. Ezután belső, nagykövetségi beszélgetések, feladatkijelölések következtek, majd találkozók, tárgyalások hosszú sora: mindenekelőtt a helyi, orosz kormányzat, törvényhozás, pártok, vagy általában a politikai és gazdasági élet más képviselőivel, illetve a diplomáciai testület tagjaival. Moszkva értékét az adta, hogy a világgazdaság és világpolitika egyik központjában milyen kapcsolatokat tud az ember kiépíteni az orosz politikai és gazdasági élet szereplőivel. Valójában a legmesszebb csak a nagykövetség vezetője, a nagykövet tud Moszkvában eljutni. De ő mindenhova eljuthat, ha akar, és kész a kapcsolatok kiépítésére, fejlesztésére. A nap általában vacsorákkal, fogadásokkal, koncertekkel, vagy egyéb kulturális rendezvényekkel zárult az orosz fővárosban, rendszerint minden napra több jutott ezekből. Unatkozni nem volt idő.

– Már akkor is diplomata akart lenni, amikor Nyíregyházán orosz nyelvet tanult?

– Ezt nem lehet így mondani. Egy biztos: a történelem és a politika érdekelt mindig, jobbára ezzel foglalkozó könyveket választottam – az olvasás a hobbim is. Hogy mi lesz a végkifejlet, sokáig nem tudtam. Pályám nem nyílegyenesen alakult: építőipari szakközépiskolát végeztem, két évig a szakmában dolgoztam, miközben voltam három műszakos segédmunkás is. Ezeket sem szégyellem, sőt előnynek tartom, az ember jobban megbecsüli a kemény fizikai munkát, ha maga is végzett ilyet. Később katona voltam, ezt követően kerültem annak közelébe, ami a legjobban érdekelt: felvettek Nyíregyházán a főiskola történelem–orosz szakára. 1984-ben diplomáztam, de külügyi szolgálatról még akkor sem volt szó. Hajdúhadházon kezdtem tanítani, remek ötödikesek osztályfőnöke lettem, akik közül többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Házasságkötésem révén költöztem Budapestre, ahol feleségemmel együtt az Újlak utcai általános iskolában tanítottunk.

– Mikor történt a pályamódosítás?

– Évekkel később, de az előzmények visszanyúlnak a főiskolai évekig. Mindig kedveltem a tudományos munkát, kutatást, szerettem a dolgok mélyére nézni. Ezért is írtam harmadévesen pályamunkát Országos Tudományos Diákköri Konferenciára. A szovjet–amerikai kapcsolatokat értékeltem, persze történelmi szemszögből. Nádasdi József tanár úr volt a témavezetőm, aki egyre elmélyültebb elemzésre késztetett. Meg is lett az eredménye, mert a zsűri nagyon jó minősítéssel, országos második helyezéssel díjazta dolgozatomat. Abban az évben a tudományos diákköri konferenciát a gödöllői egyetemen tartották, és a pályamunka révén megismerkedtem az ottani filozófia tanszék vezetőjével, Aggod József professzorral. A kapcsolat megmaradt, újabb témák megírására, publikálására ösztönzött, miközben már munka mellett az Eötvös Lóránd Tudományegyetem politikaelmélet-szakos hallgatója voltam. 1987-ben aztán meg is hívott tanársegédnek a tanszékre. Olyan politikatörténeti témákba ástam bele magam, amihez az orosz nyelv ismerete is kellett, és elkezdtem kutatni az akkor szerveződő orosz civil társadalmat.

– Mindez a kellő időben, a gorbacsovi éra, a „peresztrojka”, a „glasznoszty” idején történt…

– Igen, már érezni lehetett a szovjetunióbeli változások előszelét. A Magyar Tudományos Akadémián ekkoriban szerveződött a kelet-közép-európai kutatócsoport – a későbbi Európa Kutató Központ – Miszlivetz Ferenc szociológus, történész vezetésével, ahol én „önkéntesként” a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal foglalkoztam, publikáltam. Sokszor utaztam Moszkvába, megismerkedtem ottani kutatókkal, ellenzéki személyiségekkel, az alakuló pártok képviselőivel. Ez szép és érdekes munka volt, de korántsem veszélytelen; ott a miénktől kevésbé békés módon történtek az események. Akkoriban itthon is pezsgett a civil szféra élete, Miszlivetz Ferenc révén bekapcsolódtam az általa alapított és vezetett Kelet–Nyugat Párbeszéd Kör munkájába is, mások mellett én is tartottam a kapcsolatot a moszkvai ellenzéki civil szervezetekkel, például rávettük őket, hogy ők is tiltakozzanak a romániai falurombolás ellen. De itthon sem csak a civil szféra szerveződött, hanem a pártosodás is lendületet vett. Úgy éltem meg ezt az időszakot, hogy valahová csatlakozni kell, az nem létezik, hogy most végre lehet, és akkor nem politizálunk. A Magyar Demokrata Fórumot választottam, 1989-ben. Korábban nem voltam párttag, és az döntötte el bennem a hovatartozás kérdését, hogy az MDF nemzeti pártként határozta meg önmagát. Ekkor már természetesnek tűnt, hogy társadalmi munkában külügyi területen kezdek dolgozni, mégpedig az akkor alakult – Horváth Iván vezette – „szovjet csoport” munkájában veszek részt. Amikor bekövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, a Külügyminisztériumban is kerestek a diplomácia iránt érdeklődő, nyelveket beszélő fiatalokat. Bevittem a publikációim gyűjteményét – amiből akkoriban összeállt egy kötet is –, és barátkozni kezdtem a gondolattal, mi lenne, ha… Nem sokkal később, 1991 áprilisában egy igen alapos felvételi vizsgát követően a Külügyminisztérium munkatársa lettem, más fiatalokkal együtt a szovjet referatúrán.

– És megkezdődött egy ígéretes diplomata-karrier…

– Hamar a mélyvízbe kerültem, májusban már jött Leonyid Kravcsuk ukrán elnök, aki a magyar vezetőkkel kilenc dokumentumot írt alá. E látogatás diplomáciai előkészítése volt az első konkrét feladatom, amit gyors ütemben követett a többi. Rengeteg munka volt, hiszen arra az időre esett a Szovjetunió felbomlása, az utódállamok megalakulása. Egy év alatt annyit tanultunk, dolgoztunk, annyi minden történt, mint más konszolidált időszakban évtizedek alatt. Jó vezetőink, mestereink voltak, akik közül első főosztályvezetőmet, Monori Istvánt emelem ki. (Ő jóval később, amikor a minisztériumból nyugalomba vonult, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés elnökének külügyi tanácsadójaként segítette a határ menti kapcsolatok építését.) Szovjet majd ukrán, azt követően orosz referens lettem. Emlékezetes feladatom volt Borisz Jelcin orosz elnök 1992. novemberi budapesti látogatásának diplomáciai előkészítése, koordinálása, ami a magyar–orosz kétoldalú kapcsolatok kiemelkedően fontos és sikeres állomása volt. Feltehetően ezek az események járultak hozzá, hogy a külügyi vezetés előléptetett főosztályvezető-helyettessé, majd 1993-ban megkaptam a Kelet-európai és Közép-ázsiai Főosztály vezetésének jogát. Most külszolgálatok és más megbízatások után újra ennek élén vagyok. Főosztályunk foglalkozik a posztszovjet térség nagy részével, azaz hazánk és tizenkét ország kapcsolatával. Ezek az abc szerint fölsorolva: Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia (újabban, kérésükre: Georgia), Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna, Üzbegisztán.

– Méretei, globális politikai, gazdasági súlya révén Oroszország a legfontosabb. Az általános vélekedés szerint a kilencvenes évek elején főképp az Antall-kormány intézkedéseinek következtében hűltek le nagyon a magyar– szovjet, illetve magyar–orosz politikai, gazdasági és egyéb kapcsolatok, ami később károsnak bizonyult. Ön a közelmúltban megjelent könyvében cáfolja, hogy mindez alapvetően a magyar félen múlt, s mivel nem csupán kutatója, hanem résztvevője, időszakonként alakítója is a történéseknek, véleménye mértékadó. Mi történt valójában?

– Valóban van ilyen vélemény, ami a média egyes szereplőinek sulykolása révén került a köztudatba, de nem igaz, és könyvemben tételesen cáfolom is. Könyvem – A magyar–orosz kapcsolatok 1989–2002, amely PhD-dolgozatom alapján íródott és a Századvég Kiadónál jelent meg 2012-ben – egyik nem titkolt célja, hogy a valótlan képet mutató megrögözött sztereotípiákat, téves hiedelmeket hiteles dokumentumok alapján kiigazítsa. Nem igaz, hogy Magyarország kivonult, hogy hátat fordított a Szovjetuniónak, illetve az Oroszországi Föderációnak. Az lehet, hogy a látszat ilyen, de a helyzet sokkal bonyolultabb. Alapvetőek a gazdasági okok, a káosz, ami a szovjet, majd orosz átalakulást jellemezte, miközben a magyar privatizációnak is voltak vadhajtásai. A valóság az, hogy – összevetve a többi közép-európai országgal – az átalakulás éveiben az új, demokratikus Oroszországgal Magyarország alakította ki a legjobb kapcsolatokat. Minderről akkor kaphatunk reális képet, ha konkrétan vizsgáljuk meg a gazdasági kapcsolatok átalakítását, a szovjet csapatkivonásokat, majd az azt követő pénzügyi elszámolást, az egykori szovjet adósság Oroszország általi visszafizetését, és különösen a kétoldalú politikai kapcsolatokat. A kilencvenes évek első felében új, egyenrangú, valóban kölcsönösen előnyös kapcsolatrendszert építettünk ki, ebben a folyamatban főleg hazánk játszott aktív szerepet. Persze nem szabad elvonatkoztatni attól sem, hogy 1990-ben az első szabad választásokon a szavazók kétharmada a két legnagyobb rendszerváltó pártra, az MDF-re és a Szabad Demokraták Szövetségére adta voksát, tehát változtatást kívánt. (A korábbi állampárt jogutódja, a Magyar Szocialista Párt az első fordulóban 10,89 százalékot, míg a másodikban 6,35 százalékot kapott.) Ebben természetesen benne volt egy külpolitikai orientációváltás is, előtérbe kerültek az európai integrációs folyamatok is, és ezt a lakosság támogatta, elfogadta. Emlékezzünk csak vissza: a rendszerváltoztatás előtt mennyit álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mi is Európa boldogabbik feléhez tartozunk, hogy a Varsói Szerződés helyett a NATO tagjai leszünk. Amikor ez teljesült, nagy öröm volt. Azzal együtt, hogy bonyolult folyamat részesei lettünk, ami sok negatívummal is járt a magyar gazdaságra. De akkor nem ez az utóbbi érdekelte az embereket. Meggyőződésem, hogy ezzel együtt Magyarország számára a jövőben is fontos lesz az Oroszországi Föderációhoz fűződő kapcsolatrendszer. Erre nemcsak az alapvetően Oroszországból származó energiaimportunk miatt van szükség, erre kötelez bennünket a földrajzi közelség, a gazdasági és kitörési pontként kínálkozó 142 milliós orosz piac, valamint Moszkvának az európai- és a világpolitikában betöltött szerepe is.

– A magyar–orosz kapcsolatokról beszélgetve még ma is sokszor kerül képbe a híres plakát: „Tovarisi konyec”. Meddig volt ennek valós hatása az orosz partnereknél?

– Helyükön kell kezelni a dolgokat. Ez az egyébként szuggesztív alkotás az MDF választási plakátja volt 1990-ben – később rendszerváltó plakátként emlegették –, ismereteim szerint Orosz István grafikusművész készítette. Bármilyen furcsán hangzik, szerintem nem oroszellenes plakát. Inkább úgy mondanám, hogy a korábbi rendszerrel szembenálló plakát. Könyvemben is részletezem, hogy soha nem hallottam emiatt kritikát a szovjet, később az orosz féltől, mint ahogy az itthoni, főként liberális sajtó állandóan a szemünkre hányta. Véleményem szerint a plakát a korábbi rendszerrel történő szakítást jelképezi, s nem többet. Érdekességként említem, hogy az alkotó a nemrégen szerveződött Magyar–Orosz Együttműködésért Egyesület, a Tolsztoj Társaság alapító tagja. Elég furcsa lenne ez, ha valaha is oroszellenes plakátot készített volna. De nem tartja ilyennek nagy karriert befutott munkáját ő maga sem. Olvastam valahol a visszaemlékezését, mely szerint annak idején, amikor a Fórum a Bem térre költözött, belátogattak oda orosz katonák is, hogy kérjenek egy-egy emlékplakátot. Számukra például nyilvánvaló volt, hogy nem oroszellenes a grafika, csak épp a „hájfejű” tovarisok ideje járt le, s nemcsak Magyarországon. Nekünk egyébként soha nem az orosz emberekkel volt bajunk, hanem a rendszerrel. És ez így volt nem csak a világháború idején, hanem 1956-ban is. Az orosz ember eredendően vendégszerető, jó szándékú, szívesen barátkozó, segítőkész. Más kérdés, hogy egy, ott több évtizedig regnáló rendszer volt embertelen, és sokakat tett azzá egy időben. Tehát nem kell túlkomplikálni, alaptalanul általánosítani a dolgokat.

– Mi lehet az oka annak, hogy a magyar–orosz kapcsolatok meglehetősen hullámzóak? A Horn-kormány idején látványosan javultak, az első Orbánkormány alatt újra elhidegültek, a Medgyessy-kormány évei ismét fellendülést hoztak. A második Orbán-kormány hivatalba lépésekor megint a „nehéz ügyeket” hangsúlyozták, az utóbbi egy-másfél évben viszont mintha új lendületet adna a magyar politika a kapcsolatoknak. Miként látja ezt?

– Az orosz politikai és gazdasági köröknek a történelmi beágyazottság okán elsősorban a magyarországi baloldallal alakultak ki szorosabb kapcsolatai. A politikai váltógazdaság szempontjából valóban szerencsés lenne, ha a magyar politikai élet teljes spektruma létrehozná saját kapcsolatrendszerét az orosz partnerekkel. Elengedhetetlen, hogy a magyar–orosz kapcsolatokat mentesítsük a belpolitikai vitáktól, a politikai élet egyik oldala se keverje bele kétoldalú kapcsolatainkat a belpolitikai vitákba.

– A Független Államok Közösségével kapcsolatos külpolitikai stratégia kidolgozásáért és a stratégia végrehajtásáért felelős miniszteri biztos. Miért van szükség ilyen posztra, és miért éppen most?

– A 2010-ben hivatalba lépett Orbán-kormány – helyesen – meghirdette a keleti nyitás politikáját. Ezt eleinte nem pontosan így fogalmaztuk meg, de ez volt a lényege. Ebben másokkal együtt – miközben nem akarok szerénytelennek látszani – nyugodtan mondhatom, nekem is van szerepem. Sokak munkájára volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzük az új politikai vezetést, muszáj a Keletre nyitni, a Kelettel sokkal jobban együtt kell működni. Magyarországot földrajzi adottsága, történelmi hagyományai, kapcsolatrendszere arra predesztinálja, hogy a Kelet partnere legyen, amellyel fokozottabban kell kereskedni, s jobban törekedni a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére. Ezt a vezetés megértette, elfogadta, és meglehetősen nagy nyitást hajtott végre. Ez nem jelenthet kevesebb Európai Uniót, kevesebb NATO-t, s főleg nem jelenthet kérdőjeleket. Mi a nyugati integráció része vagyunk, de azt gondoljuk, hogy ilyen helyzetben is nagy lehetőségeink vannak a Keleten. Ez a nyitás lényege, amelynek kulcseleme Oroszország, illetve a posztszovjet térség. Jóllehet, hogy a nyitás globális, kiterjed távolabbra is.

– Globális nyitásról beszélünk, miközben rendkívüliek a nagyságrendi különbségek: például Oroszország területe hazánkénál 180-szor nagyobb, a népesség száma, gazdasági potenciálja sem összemérhető, de bizonyos keretek között ugyanezt mondhatjuk Ukrajnáról is. Miként lehet ezt áthidalni?

– Ha ránézünk a térképre, megnézzük az adatokat, valóban azt látjuk, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Azonban nem lehet ilyen formálisan szemlélni a dolgokat. Ha például az uniós exportunkat nézzük – amelynek jelentős része az ország adottságai miatt jobbára mezőgazdasági termék –, azt látjuk, hogy különféle kötöttségek, kvóták miatt nem nagyon lehet bővíteni. Viszont van még eladható árunk, amit a keleti nyitás révén, jó áron értékesíthetünk. Nem azt kell megcéloznunk, hogy ebből vagy abból a termékből egyedül mi lássuk el Oroszországot, hanem azt, hogy ott fizetőképes piacot találjunk. Nyilván minél közelebb, annál jobb. Figyelembe kell venni azt is, hogy a jó minőségű feldolgozott magyar mezőgazdasági termékeknek van bővülő piaca, mert az az idő elmúlt, hogy a hatalmas orosz piac bármit felvesz, versenyben kell helytállni. Csak néhány adat: az elmúlt három év alatt meg tudtuk duplázni az oroszországi mezőgazdasági kivitelt. 2013 első negyedévben a mezőgazdasági termékek oroszországi importja húsz százalékkal nőtt, s az idén újabb hatvannyolc mezőgazdasági termékeket (főként kész élelmiszert) gyártó magyar vállalat kapott oroszországi exportengedélyt. Érdekesség, hogy 2012 végén és 2013 elején először érkeztek Magyarországról élő vadállatok Oroszország területére, első sorban tenyésztési célokra, de vadászatra is. A Nyírerdő Zrt. százhúsz dámvadat küldött. Egy másik kapcsolat révén négyezer fácánt szállítottak hazánkból orosz megrendelésre. A Magyarországról kiutazó tenyésztő és vadász szakértők kéthetes program keretében adták át a „know-how”-t, aminek az oroszok még csak az elején járnak. Mint az utóbbi példák mutatják, nemcsak késztermékekről van szó. A posztszovjet térségben nagy keletje van a mezőgazdasági, az ipari technológiáknak és tudásnak. A magyar mérnöki tudás keresett a mezőgazdaságban, a vízgazdálkodásban, az építőiparban és számos más területen, és itt már nem olyan szembeszökő a nagyságrendi különbség.

– A gazdasági élet szereplői reményeket fűznek a kereskedőházakhoz, amelyeket magyar vállalatok terveznek megnyitni Moszkva után Irkutszkban, Krasznodarban, Novoszibirszkben és Don melletti Rosztovban is. Hol tartanak ezek?

– Az út elején vagyunk, a gyorsabb haladást a kis- és középvállalkozások tőkeszegénysége okozza. Eddig három magyar kereskedőház nyílt, mindhárom a posztszovjet térségben, és mindegyik magántulajdon. Sorrendben: Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban a Széchenyi Bank, Moszkvában a Quaestor-csoport, Kazahsztán fővárosában, Asztanában pedig a L. A. C. Holding finanszírozza a működést. A kereskedőházakat a fő magyar exportösztönző szervezetek támogatják, s továbbiak nyitása van folyamatban. Keressük azokat a formákat, együttműködési módozatokat is, amelyek alapján eredményesebben tudnak majd működni. Ezzel főképpen a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. foglalkozik. Utóbbi lényegében a kereskedőházak ernyőszervezete, melyet a kormány hozott létre a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával közösen. Ne hagyjuk számításon kívül, hogy vannak már jól működő orosz kereskedőházak is, amelyeknek szintén beszállítói szeretnénk lenni. Ezek közül a hat-hétezer áruházzal együttműködő Magnyittal már viszonossági alapon működő kapcsolatunk is van: nemcsak beszállítunk, hanem Magyarországon tervezik felépíteni európai központjukat, mintegy 1000 gépjárművel, 1500 új munkahelyet teremtve. Ez sikertörténet lehet. Ígéretes kezdeményezés a Paprika bolthálózat, amelynek első üzlete 2013 júliusában nyílt meg Moszkvában. Összesen húsz bolt megnyitását tervezik, Oroszország összes, egymillió főnél több lakosú városában nyílik majd egy. A boltok kizárólag magyar élelmiszeripari termékeket árusítanak, amit jelenleg mintegy nyolcvan beszállító küld, máris van ugyanennyi új jelentkező.

– Megyénkben néhány éve sokat vártak a Jekatyerinburgban tervezett raktárbázistól. Ez nincs a támogatott fejlesztési tervek között?

– Nem tudok ennek fejleményeiről, de az információk szerint az uráli körzet központjában a közelmúltban Miskolc, illetve Borsod megye alakított intenzív kapcsolatokat, köztük testvérvárosi együttműködést. Az kétségtelen, hogy a raktárbázis elengedhetetlen feltétele az eredményes kereskedelmi kapcsolatoknak. Ez a kereskedőházak esetében is így van.

– Szabolcs-Szatmár-Bereg számára fontos a záhonyi átrakókörzet. Az utóbbi időben mintha kevesebbet hallanánk a fejlesztésekről. Miként számolnak ezzel a magyar-orosz kapcsolatok szintjén?

– Most Záhony lehetőségeinek, kapacitásainak csak a kisebb részét használjuk ki. Ennek több oka van, amelyek közül a legfontosabb, hogy a feltételek, körülmények túl gyorsan változnak, és azokat nem mindig sikerül időben követni. A gazdasági szereplők pedig nem várnak, más megoldásokat keresnek. Záhony fénykorában, a nyolcvanas évek közepén még több mint 16 millió tonna kapacitású szárazföldi kikötőként működött, ma ennek mintegy negyven százalékára van kereslet, miközben közúton is mintegy négymillió tonna forgalom bonyolódik. Kétségtelen, hogy sok érv szól a vasút mellett, s nemcsak a hazai, hanem az európai közlekedésfejlesztési politika is támogatja: emelkedő útdíjakkal és szigorú környezetvédelmi előírásokkal próbálja a vasút felé terelni a túlterhelt közúti áruforgalmat. A folyamatban lévő vasúti fejlesztések is részben ezt a célt szolgálják. Ezek azonban nagyon sok időt vesznek igénybe. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy nemcsak keleti szomszédaink közlekedésfejlesztési terveiben szerepel nagyobb súllyal a vasút, hanem a kínai speditőr cégeket is a korábbinál jobban érdekli. Záhony versenyképessége azon fog múlni, hogy az átrakás mellett milyen szolgáltatásokat tud kínálni a logisztikai és az ipari vállalkozásoknak. Ennek feltétele az infrastruktúra megújítása, a kis- és középvállalkozások támogatása, a vonzáskörzet lehetséges munkásainak képzése, átképzése – tehát komplex gazdaságfejlesztés. Erre vannak is tervek, de egyszer a pénzhiány, máskor az idő szorítása, néha a közös cselekvés hiánya okoz gondokat. Az biztos, hogy „a régi szép idők”

– amikor itt volt az átrakókörzet, központi megállapodások alapján jött-ment az áru és csak át kellett rakni – már nem jön vissza. Sokszereplős, kegyetlen versenyben kell helytállni, a munkáért menni szükséges, s gyorsan változtatni, ha kell. Vannak még tennivalóink.

– Az utóbbi időben ennél jobb híreket kapunk a kulturális területről, számos gesztust tapasztalunk mindkét részről. Például Magyarország volt az idei moszkvai nemzetközi könyvvásár díszvendége, Tolsztoj-szobrot avattak a budapesti Városligetben, s hamarosan felállíthatják Petőfi Sándor szobrát Moszkvában. A tervek szerint 2014-ben orosz kulturális évad lesz Magyarországon, amelyet magyar évad követ Oroszországban. Lehet, hogy a kulturális élet lesz a magyar–orosz kapcsolatok egyik legeredményesebb része?

– A kultúra a kapcsolatok fontos része mind Oroszországgal, mint a posztszovjet térség más államaival, a felsorolt események pedig biztatóak. Azt kifejezetten nagy sikernek tartom, hogy hosszú szünet után ismét Magyarország volt a moszkvai könyvvásár díszvendége. Új lehetőségeket nyitott, a magyar könyvekre, a magyar kultúrára irányította a figyelmet, megnőtt a hazánk iránti érdeklődés. Utólag is köszönetet kell mondanunk azoknak a műfordítóknak, akik Moszkvában és szerte Oroszországban pártolják és szeretik a magyar irodalmat, és hatalmas munkát végeznek. Az is fontos, hogy megalakult – ha úgy tetszik – egy új magyar-orosz baráti társaság. Anélkül, hogy bántanánk a régit, mert miért ne lehetne akár több olyan civil szerveződés, társaság, egyesület, amelynek az a célja, hogy erősítse a két ország közötti politikai, kulturális, sőt gazdasági kapcsolatokat. A Tolsztoj Társaság – a Magyar–Orosz Együttműködésért Egyesület – egy éppen ilyen új szerveződés, amelynek létrejöttét magam is segítettem. Sikeresen működnek, amelynek eredménye többek között, hogy az orosz sajtó a korábbinál többet ír hazánkról, s nem csak arról, hogy megszűnt a Moszkva tér. (2017-ben a Duna pesti rakpartjának egy szakaszát, az Árpád-híd és a Dráva utca között Moszkva sétánynak nevezték el. – A szerző.) Kétségtelen, az orosz fővárosban nem vették jó néven, amikor megtörtént a Moszkva tér átnevezése. Ugyanakkor toleranciáról tettek tanúbizonyságot; az orosz elnök, amikor idén januárban a Kremlben fogadta a magyar miniszterelnököt, megköszönte, hogy Budapesten sétányt neveztek el Lev Tolsztojról, aki többek között olyan művekkel gazdagította a világirodalmat, mint a Háború és béke, az Anna Karenina. Azóta ugyanott, a Városligetben felavatták a világhírű orosz író mellszobrát, Vaszil Roman ungvári szobrászművész alkotását, az egyesület ajándékét. A kultúráról szólva nem kerülhetem meg a történelemmel összefüggő kérdést sem. A diplomáciában mi kerüljük a történelmi viták napi szintű felhasználását, mert úgy gondoljuk, hogy ezek megvitatása nem a napi politika feladata. Nem azt mondom, hogy meg kellene kerülnünk, hanem azt, hogy erről először a történészeknek szükséges vitákat rendezni és kikristályosítani az álláspontokat. Nagyon fontos, hogy a könyvek, tanulmányok megfelelő forráskritikával lássanak napvilágot – de ez már szakmai ügy.

– Ha már szóba került, feltennék egy ideillő kérdést. Az év elején részt vett a Voronyezs melletti rudkinói Magyar Központi Katonai Temetőben tartott megemlékezésen – hetven éve törték át a szovjet csapatok a Don-kanyarban a magyar állásokat. Mit tapasztalt, miként nyilatkoznak a hivatalos szervek, illetve hogyan emlékezik a lakosság a hetven éve történtekre?

– Ez a magyar emlékmű fontos szerepet tölt be abban a megbékélési folyamatban, amelyben a két társadalom képviselői részt vesznek. Az ünnepi koszorúzás is ezt a célt szolgálta. Szeretnénk a folyamatot erősíteni. Azzal is, hogy először az ugyanott lévő orosz hősi emlékművet koszorúztuk meg, s azt követően a magyar emlékművet. Örülünk annak, hogy eljutottunk a magyar-orosz kapcsolatokban egy olyan szintre, ahol mindkét országban ápolják a katonasírokat, igyekeznek rendben tartani a katonai emlékhelyeket. A megbékélésben ennek megvan a maga fontos szerepe. Miközben az emberekben él a fájdalom, akik ugyanis átélték a háború borzalmait, nehezen felejtenek. Úgy érzékelem azonban, hogy ma az emberek döntő többsége mindkét országban a megbékélés mellett teszi le a voksát, nem a helyzetet akarja élezni, hanem a megbocsátás kegyét gyakorolni. Akkor járunk jó úton, ha ezt akarjuk folytatni, hiszen a halott katona nem ellenség, mindenkinek jár a végtisztesség.

– Sok mindent tudunk már a magyar hadsereg szovjetunióbeli második világháborús tevékenységéről, de sok mindent még nem. Tavasszal markáns történész vita bontakozott ki erről Krausz Tamás könyve alapján, például arról, hogy a magyar csapatok is kegyetlenkedtek a civil lakossággal. Hogyan vélekedik erről?

– Nagyon fontos, hogy mindezek elsőként történészi viták alapját képezzék. A résztémák önálló boncolgatása, az egyoldalú megközelítés hosszú távon nem vezet sehova. A történészek nézzék meg a hiteles forrásokat, ha kell, éljenek megalapozott kritikával. A történészek derítsék fel, hogy mi történt, akár Magyarországon, akár Oroszországban. Nyilvánvaló, hogy a háború borzalmai között mindkét oldalon törtek szörnyűségek is. A diplomácia feladata, hogy ne erre tegye a hangsúlyt, hanem a megbékélésre. Az semmiképpen sem jó, ha a napi politikába kerülnek ilyen kérdések. Mi azt gondoljuk, hogy magyar-orosz politikai síkon a történelmi vitákat lezártuk akkor, amikor Borisz Jelcin orosz elnök Budapesten 1992 novemberében megkövette a magyar népet az 1956-os szovjet katonai beavatkozásért. Ennél többet tenni, kívánni aligha lehet egy nagy ország vezetőjétől. A történelmi részletek további feltárását a történészekre kell hárítanunk, s lehetőleg úgy kell elvégezni az elemzéseket, hogy a két ország történészei együttműködjenek e nagy munkában.

– Történészek gyakorta szóvá teszik, hogy Moszkvától még az utóbbi időben is nagyon megszűrt dokumentumokat kapnak például 1956-tól. Lehet-e számítani arra, hogy a javuló kapcsolatok eredményeképpen orosz forrásból is többet tudhatunk meg nemzeti történelmünkről, mi és miért történt a háttérben például október 23–november 4. között?

– A kérdés jogos, és a határozott válasz az, hogy minden lehetőséget megragadunk, és lehet is számítani kedvező fejleményekre. Az orosz levéltárakban hatalmas mennyiségű dokumentum van, amely Magyarország történelmére vonatkozik, beleértve ebbe a régmúltat és a közelmúltat egyaránt. Ezért is nyitottuk meg a kilencvenes évek végén a moszkvai Magyar Kulturális Intézetben a levéltári intézetet. Folyamatosan szorgalmazzuk újabb és újabb archívumok megnyitását. 1990 óta e téren nagy hullámok voltak, tapasztaltunk nyitást és bezárkózást egyaránt. Mi azt szeretnénk, ha a kutatások további lendületet kaphatnának, amit a levéltári egyezmények lehetővé is tesznek. Új elem, hogy éppen most egy új megállapodást készítünk elő a magyar és az orosz külügyi levéltárak kölcsönös kutathatóságáról.

– Az orosz külügyminiszter májusban budapesti sajtótájékoztatóján külön kitért arra, hogy mennyire pozitív fejleménynek tartja az orosz nyelv iránt megnyilvánuló magyarországi érdeklődést. Ugyanakkor 2013 szeptemberétől végleg megszűnt a Nyíregyházi Főiskolán a Szlavisztika Intézet, s ezen belül az ötven éve működő Orosz Nyelv és Irodalom Tanszék. Mit gondol erről?

– Szögezzük le: orosz nyelvet ezután is lehet tanulni, feltételezem, Nyíregyházán is, függetlenül a szervezeti keretektől. Az kétségtelen, hogy szűnőben van a fóbia, és a nyelvtanulók között valóban mind többen választják az oroszt az egyik idegen nyelvnek. Ezt – a témával foglalkozóként – naponta tapasztalom. Tehát nem aggódom. Arról persze lehetne beszélni, hogy éppen a határ menti régióban inkább bővíteni kellene az orosz és az ukrán nyelv oktatásának lehetőségét. Kérdés, hol lenne ez a leghatékonyabb, és hol van valós igény.

– Térjünk át távolabbi térségekre! Főosztály-vezetőként és miniszteri biztosként Oroszország mellett hazánk keleti szomszédja is sok tennivalót jelenthet. Stratégiai szempontból mi a legfontosabb a magyar–ukrán kapcsolat terén?

– Ukrajna a legnagyobb szomszédunk, kapcsolatainknak sajátos eleme, hogy – főleg Kárpátalján – jelentős számú magyar kisebbség él. A rendszerváltoztatás után arra törekedtünk, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat alakítsuk ki, amire mindkét fél részéről volt is szándék. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy Ukrajna függetlenné válása nem volt feszültségmentes, rengeteg belső és külső nehézséggel kellett, kell megküzdeniük. Magyarország képességeihez és a lehetőségeihez képest segítette szomszédját, többek között azzal, hogy az elsők között ismertük el a független Ukrajnát, és elsőként létesítettünk nagykövetséget Kijevben. Kapcsolatainkban alapvető jelentőségű a földrajzi közelség, a kézenfekvő gazdasági kapcsolatok sokasága, beleértve a határ menti és a határon átívelő együttműködést. Ki kell emelnem, hogy a válság ellenére az utóbbi években is folyamatosan bővült a kereskedelmi forgalom, amely megközelíti az évi négymilliárd dollárt, és jelentős a magyar aktívum. Nagyon fontos szempont – amit Magyarország Alaptörvénye is rögzít – a határon túli magyar kisebbség érdekeinek felvállalása, képviselete, a felelősség, amelyet a kárpátaljai magyarság sorsáért érzünk. A magyar külpolitika az elmúlt húsz évben mindezt komolyan vette, és vannak fontos eredmények is, miközben állandó feladatot jelentenek a kultúra, az oktatás, a képzés tennivalói. Lényeges a határ menti lakosság könnyített határátlépése, a civil kapcsolatok fejlesztése. Vannak kitűnően együttműködő partnerek, ilyenek például a vízügyi szolgálatok. Kétségtelen, a határhoz kapcsolódó infrastruktúra javítása egyre újabb feladatokat jelent, például az időről időre kialakuló hosszú sorok, várakozások a nagyobb határátkelőkön.

– Kelet-Európában és Közép-Ázsiában Oroszországon és Ukrajnán kívül is jelentős országokkal tart diplomáciai kapcsolatot hazánk. Többségükről aránylag ritkán és keveset hallunk, bár éppen idén októberben tárgyalt a magyar Országgyűlés elnöke Kazahsztánban és Üzbegisztánban. Tavaly a miniszterelnök járt Kazahsztánban. Milyen lehetőségekre hívná fel a figyelmet velük kapcsolatban?

– Nézzük régiónként. A kaukázusi térséggel – elsősorban Azerbajdzsánnal és Georgiával – körvonalazódnak a jövő kapcsolatai. Örményországgal most kissé nehezebb helyzetben vagyunk, mert a Safarov-ügy miatt felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. Mi hosszabb távon számolunk. Örmény kisebbség történelmi idők óta él Magyarországon, s a mai Örményországgal is jó kapcsolatokra törekszünk. Úgy gondoljuk, hogy az adott ügyben sem mi hibáztunk. Magyarország a kiadatási folyamatban mindent megtett, amit megtehetett, sajnos a végkifejlet nem olyan volt, amire számítottunk. Azóta tettünk gesztusokat Örményországnak, és reméljük, hogy a nem túl távoli jövőben helyreállhatnak és tovább fejlődhetnek kapcsolataink. Kazahsztán és általában a közép-ázsiai térség feltörekvő régió, és nem csak az energiakészletei miatt, amelyek egészen elképesztőek, és látjuk, hogy milyen jól hasznosítják az ország javára. Tizenöt év alatt egy új, csodálatos fővárost is építettek a sztyeppén, Asztanát az egykori Celinográd helyén. Kazahsztánra területét, gazdasági erejét tekintve a közép-ázsiai térség vezető államaként tekintünk, s ehhez mérten alakítjuk kapcsolatainkat. Ráadásul a kazahok minket rokon népként tartanak számon, azt mondják, hogy a magyarok a legtávolabbi kazahok, akik eljutottak Európába, a Kárpát-medencébe. Ez egy fontos alap lehet a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése során. Miközben persze konkrét gazdasági megállapodásaink is vannak, bővülnek – lényegében ugyanazon a területeken, amelyeket az orosz kapcsolatoknál felsoroltam: mezőgazdaság, építőipar, vízgazdálkodás, plusz gyógyszervegyészet. (…) Üzbegisztán és Türkmenisztán is e térség tagja, magyar köztársasági elnök mindkét országban járt a közelmúltban, s viszontlátogatásra várjuk az ottani vezetőket. Az ilyen alkalmak mindig megpezsdítik nemcsak a politikai, hanem a gazdasági és kulturális kapcsolatokat is. Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal, a közép-ázsiai térség további tagjaival szerényebb az együttműködés, de ezekkel is számolunk.

– Van még két közelebbi állam is, amelyekről nem esett szó…

– Az európai Fehéroroszországgal – amely az EU és Oroszország között keresi helyét – mi készek vagyunk az együttműködés bővítésére, bekapcsolódásra az induló privatizációs eljárásokba. Most mintegy 230 millió dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolítunk, ami bővíthető. Viszont uniós tagállamként vannak komoly kéréseink is, elsősorban a belorusz demokráciát illetően, ezt kár lenne elhallgatni. Moldova komoly eredményeket ér el az európai integrációs törekvések mentén, keleti partnerségi ország, hamarosan újabb fokra léphetünk vele kapcsolatainkban. Itt említem meg, hogy november végén lesz Litvánia fővárosában, Vilniusban az Európai Unió és az EU Keleti Partnerségi programjában résztvevő országok csúcstalálkozója, ahol jelentős fejleményekre készülünk néhány, e beszélgetésben is említett országgal kapcsolatban: arra számítunk, hogy Ukrajnával alá tudjuk írni a társulási, benne a szabadkereskedelmi megállapodást, Georgiával és Moldovával pedig parafálni tudjuk ezt az egyezményt. (Az Európai Unió és Ukrajna által kötött társulási megállapodás végül 2017. szeptember 1-én lépett életbe teljeskörűen. A szerző.)

– Pályafutása során volt hét év, amíg egy sajátos területen, a Duna Bizottságban dolgozott Budapesten, ahol nagykövetként Magyarországot képviselte, négy évig a nemzetközi szervezet alelnöke volt. Mi a Duna Bizottság munkájának lényege?

– Ezt a feladatot érdekes és komoly kihívásnak tekintettem, ami egy új területet jelentett számomra. A Duna Bizottság Európa legrégebbi nemzetközi szervezete, amelynek célja a dunai hajózási együttműködés elősegítése. Tizenkét tagországa van: az abc szerint felsorolva Ausztria, Bulgária, Horvátország, Magyarország, Moldova, Montenegró, Németország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna. Az érintett országok vállalják, hogy a Dunát országukban hajózható állapotban tartják, fejlesztik a hajózási feltételeket. Ez sok politikai, jogi, gazdasági, műszaki feltételt foglal magába, aminek összehangolása nagy tapasztalatot, türelmet és következetességet igényel. A Duna Bizottság története 1856-tól íródik, ekkor foglalták írásba a dunai szabad hajózás elvét. A bizottság jelenlegi formájában 1948-tól működik, munkájának szabályozását a tagállamok többször korszerűsítették, de a lényeg maradt: ellenőrzi a biztonságot, a környezetszennyezés mértékét, a vízi járművek lajstromozását, és összehangolja a fejlesztéseket. Magyarország számára több szempontból fontos a bizottság: egyrészt hosszú Duna-szakaszunk van, másrészt 1954 óta Magyarországon van a szervezet székhelye. Az utóbbi időben, Valkár István személyében hosszú ideig magyar főtitkár irányította az adminisztrációt, a Titkárság munkáját.

– A Duna a Volga után Európa második leghosszabb folyója, a Duna–Majna–Rajna-csatorna révén pedig a fontossága tovább nőtt. Úgy tűnik, a vízi út forgalma bővíthető lenne. Kérdés: milyen jövő előtt áll a Duna?

– A vízszint problematikáját előbb-utóbb meg kellene oldani, hogy a Dunát minél előbb arra használjuk, amire Nyugat-Európában is, ahol a legtöbb helyen nagyon jól össze tudják hangolni a gazdasági és a környezetvédelmi fejlesztéseket. Tehát a fő cél az egységes vízi út az Északi-tengernél lévő Rotterdamtól a Fekete-tengeri Konstancáig. Ez egyben az Európai Unió VII. közlekedési folyosója, amely három és fél ezer kilométer hosszú, egyes szakaszai uniós fejlesztések színhelyei.

– Magyarország elég nehéz helyzetben lehet, hiszen a bős–nagymarosi projekt immár közel negyedszázada szitokszónak számít, s darázsfészekbe nyúl az, aki ezt vagy hasonlót említ. Miként tudunk akkor részt venni a hajózási útvonal fejlesztésében?

– Az idő ki fogja követelni, hogy a vízszintet megemeljük, hiszen a hajózást másképpen nem tudjuk biztosítani. Ad absurdum a talajvíz szintjének folyamatos csökkenése miatt a környezetvédelmi okok is emellett fognak szólni. Ugyanakkor ezt nem feltétlenül egy nagy monstrum megépítésével lehet elérni. Miután azonban a felső-dunai szakaszon a németek, osztrákok és szlovákok meghatározták a folyó jövőjének fejlődési irányait, hosszú távon számunkra is kijelölték ezt az irányt. Ez nem ördögtől való vétek, lehet ezt jól is csinálni, végig kell menni a Dunán – én végigeveztem, saját magam is megtapasztaltam –, és láthatjuk, hogy össze lehet hangolni a vízügyi, gazdasági, környezetvédelmi érdekeket. Magyarországon az a probléma, hogy egy szakmai témára rátelepedett a politika, ugyanis ne felejtsük el, hogy a rendszerváltoztatásban a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás milyen nagy szerepet játszott. A vízügyi kérdést azonban előbb-utóbb ki kell szabadítani a politika fogságából, s minden lehetőséget meg kell vizsgálni, hogy miként lehet megtartani a vizet, amely már ma napjaink egyik legfontosabb kérdése. Vallom, hogy a szakmát hagyni kell szabadon gondolkozni a megoldáson.

– Bízzunk abban, hogy az idő erre is megoldást hoz, mint annyi másra. Térjünk rá a bevezetőben már említett, a Nyíregyházi Főiskolán létrehozott Kelet- és Közép-európai Kutató Központ tevékenységére! Hogyan működik, melyek voltak az utóbbi, itt szervezett legjelentősebb események, milyen tervek vannak?

– A Kelet- és Közép-európai Kutató Központot 2009 januárjában alakítottuk meg a Nyíregyházi Főiskolán három tanszék közvetlen részvételével, részben alapítványi fenntartásában. Alapvető törekvésünk, Kelet- és Közép-Európa kultúrájának, történelmének gazdasági fejlődésének kutatása, továbbá az orosz, az ukrán és más keleti nyelveket jól beszélő fiatal szakemberek képzése. Indulásként konferenciákat szerveztünk például Oroszország a XXI. században címmel, illetve Magyar–lengyel kapcsolatok a 2011-es magyar és lengyel EU-elnökség tükrében címmel. Rendezvényünk volt Ukrajnáról, Kárpátaljáról, a Baltikumról, vagy éppen Belaruszról. Politikusok, diplomaták, tudományos kutatók tartottak előadásokat, amelyek szövege szerkesztett formában, kétnyelvű kötetekben meg is jelent. Ezek keresett kiadványok lettek. A kutatóközpont a korábban már említett Keleti Nyitás politikájának egyik szellemi műhelye lett. Sajnos anyagi forrásaink nagyon szűkösek, ezért egyik alapvető célunkat, a mélyebb kutatásokat egyelőre nem tudtuk elérni, de az indulás jónak értékelhető. Novemberben Kazahsztán lesz a téma, a kazah külügyminiszter látogatásának margóján a magyar–kazah kapcsolatokról rendezünk nemzetközi konferenciát tudósok, történészek, politológusok és politikusok részvételével.

– Végül személyes életéről kérdezném. A diplomata sokszor háttérmunkás, a reflektorfényben a miniszterelnök, a miniszterek állnak. Még inkább igaz lehet ez a diplomata családjára. Felesége szakmabeli? Gyerekei hogyan bírják a diplomatamunkával járó költözéseket?

– Feleségem tanár, négy évig egy iskolában tanítottunk pályánk elején. Hívatásnak tekinti munkáját, szereti, kedvvel végzi. Korábban magyar–orosz, most magyar–angol tanárként dolgozik. Első kiküldetésem idején, Szentpéterváron együtt dolgoztunk a főkonzulátus tevékenységének aktivizálásán. Moszkvában az ő életét is részben a protokoll határozta meg, hiszen a nagykövet feleségének is sok hivatalos teendője van. Szép évek voltak, de – visszatérve korábbi iskolájába – ugyanott folytatta, ahol kiküldetésem előtt abbahagyta. Gyerekeink már felnőttek. Nagyobbik lányunk egyetemista Szegeden, biológusnak készül, a kisebbik pedig turizmus–vendéglátás szakon tanul, Budapesten. Amíg Oroszországban éltünk, a nyelvet elsajátították, remélem, még hasznát veszik.

– Befejezésül kérem, beszéljen arról, hogy életrajzában ugyan Kemecse szerepel születési helyként, de – mint egy interjúban elmondta – ez csupán véletlen. Miről van szó, és hová kötik valójában a családi gyökerek?

– Kemecsén véletlenül születtem, mivel termálvízkút-fúró édesapám éppen akkor a Nyíregyháza melletti Sóstón dolgozott, s a családunk akkor még követte őt az adott munkahelyre. Édesapám azonban hajdúsági, családja sok nemzedék óta Kabához kötődik, ahol gyerekkoromat én is töltöttem, s általános iskolába jártam. Édesanyám családja karcagi, törökszentmiklósi gyökerekkel rendelkezik. Ahogy magamnak megfogalmaztam: apám hajdú, anyám kun. Később Debrecenbe költöztünk, középiskolába már ott jártam, majd következtek a nyíregyházi, végül a budapesti évek, ahol ma is élünk. De ha megkérdeznek, kabainak vallom magam, ahová, ha keveset is, de ma is hazajárok.

*** Az interjú eredeti megjelenését követően Keskeny Ernő 2014. október 3-tól Magyarország Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövete Ukrajnában, Kijevben. December 1-én adta át megbízólevelét Petro Porosenko ukrán elnöknek.

*** Öt évvel az interjú eredeti megjelenése után megkértük Keskeny Ernő nagykövetet, egészítse ki, frissítse fel az akkor mondottakat, hiszen azóta a Középázsiai térség, valamint Magyarország között számos magas szintű vezetői találkozó jelezte az élénkülő kapcsolatokat. Így kommentálta a történéseket:

– Valóban sok fontos esemény volt. 2015. márciusában Orbán Viktor miniszterelnök kormányküldöttség élén hivatalos látogatást tett Asztanában. Miniszterelnök úr a látogatás során négyszemközti és plenáris tárgyalásokat is folytatott Nurszultan Nazarbajev elnökkel. 2016. márciusában a washingtoni atomcsúcs idején újra kétoldalú megbeszélést folytatott Kazahsztán elnöke és a magyar miniszterelnök. A kazah kormány határozata alapján 2017. január 1-től a magyar állampolgárok részére vízummentességet vezettek be 30 naptári napot meg nem haladó beutazásra. Türkmenisztán és Üzbegisztán is e térség tagja, magyar köztársasági elnök mindkét országban járt a közelmúltban, s viszontlátogatásra várjuk az ottani vezetőket – mondtam akkor. Azóta a türkmén elnök 2014-ben járt hivatalos látogatáson Budapesten 2014-ben, Orbán Viktor miniszterelnök pedig 2018-ban volt Kirgizisztán vendége, ahol részt vett a türk származási népek találkozóján. Számos megállapodás született, amelyek főként a gazdaság, az oktatás területén nyitnak új lehetőségeket. Ami Üzbegisztánt illeti: kedvező, hogy az üzbég fővárosban, Taskentben 2016-ban Magyarország nagykövetséget nyitott, ami igen jelentős fejlemény a kétoldalú kapcsolatokban. Az Európai Unió és Ukrajna által kötött társulási megállapodást annak idején Vilniusban nem tudtuk aláírni, de később igen. Azóta, 2017. szeptember 1-én teljeskörűen életbe is lépett, és az átfogó szabadkereskedelmi megállapodással (DCFTA) kiegészülve előmozdítja a mélyebb politikai és az erősebb gazdasági kapcsolatokat, valamint a közös európai értékek tiszteletben tartását. Különleges, hogy immár 2014-től nagykövetként éppen Kijevben tudom segíteni e folyamatok megvalósulását. Sajnálatos, hogy a Társulási Megállapodás életbe lépése után néhány nappal Ukrajna a kisebbségekre nézve jogsértő oktatási törvényt fogadott el, mellyel az ukrajnai magyar kisebbség érdekeinek védelmében szembe kellett szállnunk.

*** Nagyköveti tevékenysége elismeréseként, valamint Magyarország Kijevi Nagykövetsége és a Jogi Egyetem közötti kapcsolatok fejlesztéséért Ukrajna Nemzeti Tudományos Akadémiájának Kijevi Jogi Egyeteme 2018. október 5-én dr. Keskeny Ernőt díszdoktorává választotta.