(2012) Zöldi László újságíró, szerkesztő, médiatörténész a tizenkettedik tanévet kezdte a Nyíregyházi Főiskolán, ahol címzetes docens az Alkalmazott Kommunikációs Intézetben. Tanítványai eddig újságírásban hét ifjúsági Pulitzer-díjat nyertek, ketten Az év diákújságírója díjat kapták az Országos Diákmédia Pályázaton. 2009-ben a Diákújságírók Országos Egyesülete megválasztotta a legjobb felkészítő tanárnak, 2010-ben pedig a nyíregyházi főiskolán Bessenyei György-díjjal tüntették ki. Számon tartja, hogy háromszázharmincöt alkalommal tette meg a Budapest–Nyíregyháza–Budapest utat, mintha négy és félszer körbeutazta volna a Földet. Főiskolai oktatóként kivételes lehetősége volt arra, hogy a diplomamunkákban feldolgoztassa a magyar falvak, kisvárosok médiaviszonyait, különös tekintettel a települések nyilvánosságára. Diákjai körülbelül száz szakdolgozatban kutatták, elemezték a témát, amelyből összességében a magyar valóság sajátos szelete bontakozott ki. Nyíregyházán, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében szerzett tapasztalatairól beszélgettünk.
– Korábban olyan rangos lapoknál dolgozott hosszabb ideig újságíróként, majd szerkesztőként, mint az Élet és Irodalom, a Népszabadság. Mi ösztönözte a pályamódosításra, hogyan lett médiatörténész és főiskolai oktató?
– Nem tartom pályamódosításnak, mert mindig kétlaki voltam. Eredetileg történelem szakon végeztem Debrecenben, és a professzorom, Ránki György hívására a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében kezdtem dolgozni. Két év múltán a sajtótörténetet gyakorlati újságírásra váltottam, de a kutatások iránti igény nem szűnt meg. Már ekkor is olyasmit éreztem, amit Babits Mihály fogalmazott meg a saját nemzedékéről: a legjobbak írtak, szerkesztettek, tanítottak. Be kellett azonban látnom, hogy mindhárom feladathoz nem vagyok elég tehetséges. Ám kettőt mindig sikerült összeegyeztetni. Írtam és szerkesztettem, később szerkesztettem és mellette történelmet tanítottam, majd ismét az írás került előtérbe, és lett mostanában az oktatás párja. Könyveket írtam a sajtóról, ösztöndíjasként német nyelvterületen kerestem magyar sajtóösszefüggéseket. 1993-ban azonban fordulat következett be. Épp akkor érkeztem haza egy svájci ösztöndíjból, amikor újraszerveződött az újságíróképzés Magyarországon.
– Miért volt szükség az újraszerveződésre?
– Azért, mert 1958-ban megszűnt az egyetemi szintű újságíróképzés. A szakma alapjait csupán az újságíró szövetség, a MÚOSZ iskolájában lehetett tanulni, ahová a szerkesztőségek fiatal munkatársakat küldtek heti egy-két napra. Az 1986-os sajtótörvény megnyitotta a kapukat, a pártorgánumok mellett megjelentek az önkormányzati lapok, sugározni kezdtek a helyi rádiók és televíziók. Az 1990-es rendszerváltás után pedig ugrásszerűen megnőtt az igény a médiaismeretektől sem idegenkedő újságírók iránt. Az egyetemek és főiskolák bevették programjukba az újságíróképzést, ami napjainkra a mikrofonos, képernyős, internetes ismeretekkel vált teljessé. A szakmai tárgyak (műfajismeret, lapszerkesztés) oktatására gyakorló újságírókat, rádiós és tévés munkatársakat kértek fel. Köztük engem is, és az új helyzetben ismét egymásra találtunk a sajtótörténettel, amely egyre nagyobb részt foglalt el az életemben. Bedolgoztam magam a médiatörténetbe is, két terület tartozik a szűkebb érdeklődési körömbe. A média technikai részleteiből alakult ki A kommunikációs technológiák története, a média politikai vonatkozásaiból pedig a Médiapolitika című tantárgy, amelyeket hét egyetemi, főiskolai városban tanítottam, ezekből tankönyvet is írtam.
– Így érkezett tehát Nyíregyházára az ezredfordulón.
– Aminek azért örültem, mert ideszerződésem véget vetett a cigányéletnek. Volt olyan tanév, amikor négy felsőoktatási intézményben tanítottam médiatörténetet, akkor csakugyan „InterCity-professzor” voltam. A nyíregyházi főiskolán viszont szakmai nyugalmat találtam a terebélyesedő kommunikációs tanszéken. Oktatóként nem éreztem, hogy magas volna nekem az egyetem, médiaoktatóként mégis azt tapasztaltam, hogy az újságíráshoz sok az öt év. Ennél gyakorlatiasabb szakma, amit négy, még inkább három év alatt is meg lehet tanulni. Ezzel magyarázható, hogy jobban érzem magam a főiskolán, mint az egyetemen.
– Másoktól tudom, hogy a diákjaival szemináriumi és évfolyamdolgozatokban, majd diplomamunkákban feltérképeztette számos megyebéli település nyilvánosságát a híreket kidoboló kisbíróktól az önkormányzati Facebook-profilokig. Mely településeket érintette ez a kutatás?
– Sorolom: Ajak, Baktalórántháza, Demecser, Gávavencsellő, Ibrány, Jármi, Kállósemjén, Kékcse, Kisvárda (öt diplomamunka), Levelek, Máriapócs, Mátészalka, Nagyhalász, Nyírbogdány, Nyírbátor, Nyíregyháza (hét szakdolgozat), Nyírtelek, Penészlek, Penyige, Sényő, Sóstóhegy, Szabolcsveresmart, Szakoly, Tiszabezdéd, Tiszavasvári (három diplomamunka), Újfehértó, Vásárosnamény (négy szakdolgozat). Az, hogy Kisvárda, Nyíregyháza, Tiszavasvári és Vásárosnamény több diplomamunka tárgya lehetett, e települések gazdag történelmét, változatos sajtóhagyományait mutatja. Nem hallgathatom el, hogy a módszeremet Ránki Györgynek köszönhetem. Máig megkerülhetetlen gazdaságtörténeti kézikönyveit (Magyarország gyáripara az imperializmus első világháború előtti időszakában 1900–1914, illetve Magyarország gyáripara a második világháború előtt és a háború időszakában 1933–1944) ugyanis egyetemi- és doktoranduszhallgatók bevonásával készítette. Egységes szempontrendszer szerint dolgoztak, amely kettős eredménnyel járt: kiváló tanulmányok, diplomamunkák, kisdoktorik, sőt kandidátusi disszertációk születtek, végül olyan adatbázis állt össze, amelyből kiadása után hat évtizeddel is haszonnal forgatható forrásmű született. E módszert alkalmaztam az északkelet-magyarországi nyilvánosság történetére, benne a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeire is.
– Miben állt ez a módszer?
– Először a régmúlt információáramlását kutatták a hallgatók. Lakóhelyükön 70–80 éves, olykor még idősebb embereket, például a nagyszüleiket kérdezték a régi hírhozókról. Kiderült, hogy ezek egyike volt csupán a közismert kisbíró. A helybéliek szívesen hallgatták a messziről jött drótostót, üveges, késes, tollkereskedő, lókupec, vigéc, jeges és meszes híreit is. Volt olyan szerencsés hallgató, aki az egykori községházán szolgáló kisbírót is megszólaltathatta. Az aggastyán jól emlékezett egyik-másik kidobolt hírére. Bár munkaeszköze, a dobja nem volt meg, de azt tudta, hogy melyik szűcsmester készítette kutyabőrből, a hangját ma is felismerné. A következő szemináriumi dolgozatban a diákok feltérképezhették a szűkebb pátria mai médiaviszonyait, majd a település polgármesterével kellett interjút készíteniük Végül a saját elképzeléseiket vázolhatták fel önálló esszében: mit tennének, ha „helyzetbe kerülnének”, ha ők szerkeszthetnék a helyi lapot, rádiót, televíziót. Vagy ha netán úgy hozná a sors, hogy megválasztanák őket polgármesternek, miként aknáznák ki a helyi médiumokban rejlő lehetőségeket. Aki ezeket a félévenkénti feladatokat komolyan vette, annak már könnyű volt megírni a diplomamunkáját. Hozzájárult a lakóhelye sajtótörténetének teljesebbé tételéhez, és mellesleg visszaszokott a nagyszüleihez is.
– Találtak-e a diákok olyan adatot, ami a tapasztalt médiatörténészt is meglepte?
– Inkább csak pontosították, árnyalták az ismereteket. Több hallgatónak feltűnt például, hogy a tágabb környezet – Szabolcs, Kárpátalja, Ugocsa, Bereg, Máramaros, Szatmár – első helyi újságjai olyan nyomdászokhoz köthetők, akik többnyire északról, Galíciából jöttek Munkácsra, Beregszászra, Szatmárnémetibe, Kisvárdára. A bevándorolt nyomdász jó szemmel vette észre, hogy ha nemcsak hirdetéseket, piaci árakat, gyászközleményeket ad közre, hanem egyéb – olykor szaftos – híreket is, akkor kelendőbb lesz a kiadványa. A híreket hamar követték a tudósítások, vélemények, majd a versek, tárcák is. Az egyik hallgató felfigyelt arra, hogy a múlt század húszas éveiben egyszer nem jelent meg a kisvárdai újság húsvéti melléklete. Kiderült, hogy abban az esztendőben egybeesett a keresztény húsvét és a zsidó pészah, és a mélyen vallásos zsidó nyomdászok az ünnepükön nem dolgoztak, ezért a melléklet nyomtatása elmaradt. Ez apró adalék, mindazonáltal sajtótörténeti kuriózum.
– Mióta beszélhetünk sajtószakmai értelemben vett települési nyilvánosságról?
– Már az első magyar nyelvű újság, az 1780-ban alapított Magyar Hírmondó is foglalkozott egy erdélyi falu pletykáival, a tutyimutyi polgármester és az őt „uraló” kardos menyecske körüli botránnyal. Mégsem tekinthető a települési nyilvánosság elkötelezett fórumának. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár által kiadott sajtóbibliográfia szerint a Szatmári Közlöny (1867) és a Szabolcsi Hírlap (1879) rövid ideig élt ugyan, de az 1863-ban induló Ung már 56 évig, az 1880-ban kiadott Nyírvidék 64, az 1869-ben megjelent Szamos 71, a Bereg pedig 1874-től 45 évig szolgálta az olvasóit.
– Hogyan korszakolná a települési nyilvánosságot?
– Szerintem három korszakhatár állapítható meg. Az első kulcsszó a millennium, ekörül jelentek meg tömegesen a helyi újságok. Korábban a falvak élték a maguk zárt életét, a helybéli eseményekről szinte mindenki mindent tudott, ha máshonnan nem, a ház előtti kispadról. Aztán meg a piacról, a közfürdőből, a tejcsarnokból, a malomból, a pálinkafőzőből, a fonóból, a diótörőből, a kendertörőből, a sáspörgetőből, a gazdakörből, a dalárdából, a mise és a temetés utáni beszélgetésből. A millenniumi pezsgés önmagában ösztönözte a kitekintés és a köz iránti érdeklődés igényét.
– Feltételezem, a második kulcsszó a rádió…
– …amelynek megjelenése a huszadik század első harmadának végéhez köthető, s gyors ütemben fejlődött. Az idősebbek talán még emlékeznek a vezetékes rádióra, amely tulajdonképpen egy fadobozba épített hangszóró volt, magát a vevőkészüléket a községházán vagy a postán állították be. A vezetékes rádiórendszert 1950-ben kezdték kiépíteni, azzal a politikai céllal, hogy az első ötéves tervben 700 ezer készüléket helyeznek üzembe. De az idő hamar túllépett az elképzelésen, a hangszórók pedig átkerültek az iskolákba, kollégiumokba iskolarádiónak.
– Az úgynevezett Néprádió-hálózatot sokan hajlamosak Rákosi Mátyás nevéhez kötni.
– Okkal, bár az ötlet korábbra vezethető vissza. Kozma Miklósig, a két világháború közti korszak legfelkészültebb médiapolitikusáig és Antal Istvánig, Gömbös Gyula miniszterelnök sajtófőnökéig. Majd a Darányi-kormány teljes ülést szentelt a Néprádió ügyének, egy álló nap azt beszélték meg a miniszterek, hogy az állam hangját miként lehetne eljuttatni a legtávolabbi falvak legutolsó lakásaiba is. A megvalósítást azonban elsodorta a világháború. Hatalomra kerülése után a kommunista pártfőtitkár észrevette az ötletben rejlő politikai lehetőséget, és habozás nélkül átvette a Horthy-korszakból származó ötletet.
– A harmadik korszakhatár, gondolom, a rendszerváltás volt.
– Egyetértek, de visszamennék a nyolcvanas évek közepéig. Már akkor helyi újságokat alapítottak az önkormányzatok, a nagyobb településeken pedig kiépült a helyi televízió, a helyi rádió. A nyilvánosság átalakulását szentesítette az 1986-os sajtótörvény, amely mindhárom médiumot, a nyomtatott sajtót, a rádiót és a televíziót is ugyanabba a törvénybe foglalta. Bár azóta sok szerkesztőség szűnt meg, most a negyedszázaddal ezelőtti helyzethez képest valóságos média-eldorádó van. Kár, hogy kevés a tőkeerős vállalkozás, ami biztosítéka lehetne a függetlenségnek.
– Mit tapasztaltak a hallgatói: foglalkoztatja az önkormányzatokat a média? Vannak arról átfogó ismereteik, terveik, hogy van-e helyi médiapolitika? Netán a helyi vezetők csak egy-egy nyilvános kritika esetén vesznek tudomást a médiáról?
– A helyi médiapolitika az önkormányzati testület tulajdonában álló médiavállalkozások irányításában nyilvánul meg. A polgármesterek jellemzően szóvivők útján és sajtótájékoztatókon közlik a számukra kedvező információkat. Hosszabb távra szóló átgondolt médiapolitikáról nem beszélhetünk. Meglehet, erre még nem érett meg a helyzet, de az a benyomásom, hogy az új médiumok gyors fejlődése és térhódítása rá fogja kényszeríteni a helyi vezetőket, vegyék igénybe felkészült médiaszakemberek segítségét. Másrészt arra is, hogy legyenek a médiával összefüggő, komoly terveik. Pillanatnyilag azonban a helyi médiumokat a magyarországi nyilvánosság hamupipőkéinek tartom.
– A hallgatók által készített interjúkból kiderül-e, hogy a települések vezetői mennyire tartják fontosnak a helyi nyilvánosságot? Vajon a nehéz anyagi helyzetben lévő önkormányzatok áldoznak-e pénzt ilyen célra?
– Embere válogatja. Három döntéshozói csoportot különböztetnék meg. Vannak a régi vágású vezetők, akik tanácselnökből lettek polgármesterek, ők hatalmi eszköznek tekintik a helyi médiát. Foggal-körömmel ragaszkodnak a felügyeletéhez, a maguk fényezését várják tőle, ellenfeleiket be sem engedik a helyi újságba, még akkor sem, ha azok történetesen önkormányzati bizottságot vezetnek. Egy másik döntéshozói csoport a fiatalabb, középkorú helyi politikusoké, akiknek már van médiaszemléletük, ezt azonban arra használják föl, hogy a közpénzből fizetett helyi médiumok az ő nótájukat fújják. Ez a már tudatos, de még nem rokonszenves médiaszemlélet korántsem pártfüggő, mindegyik pártban akadnak ilyen polgármesterek. Végül pedig vannak a leginkább 2006-ban vagy 2010-ben polgármesteri tisztségbe kerültek, a mi kommunikáció szakon végzett tanítványaink közül is néhányan, akik a diplomamunkájukban kidolgozták, hogy mihez kezdenének a helyi nyilvánosságban, ha ők lennének a polgármesterek. Ők már nem szükséges rossznak tartják a médiát, hanem a jobb eredmények érdekében igyekeznek együttműködni vele.
– Ahogy látom, ez a terület egyre sikamlósabb. Az a vezető, aki nem igyekszik lépést tartani a korszerű nyilvánossággal, könnyen pórul járhat.
– Az egyik tanítványom arról számolt be, hogy a polgármesterük egy kezdeményezést csírájában fojtott el. A kezdeményező azonban nem hagyta magát, föltette javaslatát a Facebook üzenőfalára, és kiderült, hogy a közösségi oldalt a település minden harmadik lakója olvassa. A „második nyilvánosság” megállíthatatlanul terjed, ami azt sejteti, hogy a média kisajátítására tett bármilyen törekvés előbb-utóbb értelmét veszti.
– A nyíregyházi főiskolán írott diplomamunkákból mi rajzolódik ki a helyi médiumok anyagi helyzetéről?
– Sokat jártam a szomszédban, német nyelvterületen, és azzal szembesültem, hogy az önkormányzatok éves költségvetésük egy százalékát költik a helyi médiára. A nyíregyházi diákok pedig kimutatták, hogy Északkelet-Magyarországon ez az arány 0,2 és 0,6 százalék között van. Mégsem ez az igazi baj. A kérdés inkább az, hogy miképpen oszlik meg a pénz a polgármesteri hivatal honlapja, a helyi rádió, az önkormányzati újság. és ha van, a helyi televízió között. Figyelemre méltó, hogy a települések a polgármesteri hivatal honlapjára áldozzák a legtöbbet, holott a falvak elöregedtek, és a hatvan fölöttieknek csak 3,9 százaléka fér számítógéphez, viszont megszokták a leghagyományosabb médiumot, az újságot, amely azonban már nem trendi sok polgármester számára. Pedig a korszerű médiapolitika, legalábbis a falvakban nem a hagyományos médiumok háttérbe szorítását jelenti.
– Mindezek már átvezetnek ahhoz a kérdéshez, hogy a helyi nyilvánosságban is forradalmi változást hozott-e az internet?
– Érdekes adalék ehhez, hogy hallgatóink között szép számmal vannak olyanok, akik szeptembertől júniusig szuperaktívak az internetes kapcsolatban, nyáron viszont nyomuk vész, „se kép, se hang”. Amikor utánanéztem, kiderült, hogy év közben kiválóan használják a főiskola 160 asztali számítógéppel ellátott könyvtárát, nincs azonban saját számítógépük, otthon, a falujukban pedig nem tudnak hozzáférni az internethez. Szerencsére a mobiltelefon már sok hátrányos helyzetű családban is ott van, de rohamosan terjednek az internetképes okostelefonok, és a mobil internet hellyel-közzel megfizethető. Technikai szempontból tehát már nincs határa a helyi nyilvánosságnak sem.
– Az ezredforduló utáni évtizedben a diákok körében különösen kedveltté váltak a médiához köthető szakok, csak a Nyíregyházi Főiskolán évente százas nagyságrendben végeztek médiaismeretekkel felvértezett fiatalok. Fel tud venni ez a szakma ennyi frissdiplomást?
– Melyik szakma? Nem hiszem ugyanis, hogy minden médiaszakosnak napilapnál, rádiónál, televíziónál, portálnál kellene elhelyezkednie. A diákok nem is föltétlenül újságírónak készülnek, sokan kacérkodnak például az intézményi kommunikációval. Olyan foglalkozást választhatnak, ahol kimondottan hasznosak a médiaismeretek: ilyen a reklámipar, a marketing, a személyzeti, a szóvivői munka. Aligha árt nekik, persze, ha főiskolai tanulmányaik során megismerik az újságírást, a sajtóműfajokat, elvégre megrendelőként kerülnek majd kapcsolatba a szerkesztőségekkel. Ami pedig az újságírókat illeti, körülbelül minden tizedik kommunikáció szakos hallgató köt ki a médiában, leginkább a digitális sajtóban, szakmánk leggyorsabban fejlődő tartományában helyezkednek el. A három északkelet-magyarországi megyében berendezkedett médiacég, az Inform Média digitális felületeit például szinte kivétel nélkül a nyíregyházi főiskola volt hallgatói népesítik be az írásaikkal, fényképeikkel.
– Milyen ismeretei vannak egykori hallgatóiról? Valóban motorjai lettek a helyi nyilvánosságnak? Médiaszakemberként mennyire részesei a megyei, az országos nyilvánosságnak?
– Egyaránt van köztük országos televízió régiónkban dolgozó riportere, regionális hírportál szerkesztője, újságíró és rádióriporter. Nemrégiben megszámoltam, országszerte 129 szerkesztőségben csaknem kétszázan dolgoznak, a legtöbben persze a nyíregyházi főiskola vonzáskörzetében. Legalább tucatnyian vannak, akiknek könyvük, sőt könyveik jelentek meg, de ha nem a médiában tevékenykednek, akkor is publikálnak. A főiskolán ugyanis két dolgot tanulhatnak meg. Az egyik az, hogy miként kell kifejezni magukat; az érzéseiket, a gondolataikat. Sokan nem is lépnek tovább az önkifejezésnél, és beérik az irodalmi műfajokkal. Akik viszont továbblépnek, és mások érzéseit, gondolatait is profi módon fejezik ki, óhatatlanul újságírók lesznek. A Facebook jó kapcsolattartó és írásgyakorló hely, ezért végzés után is elég sokat tudok róluk. Időnként vitatkoznak velem a Médianapló című blogomban felvetett témákról, és nem egyszer nekik van igazuk. A többségük harmincon aluli, bőven van előttük lehetőség. Megérezték például a versenyzés ízét, állandó résztvevői a különböző pályázatoknak. A nyíregyházi diákok az utóbbi fél évtizedben több ifjúsági újságírói díjat nyertek, mint az összes többi felsőoktatási intézmény hallgatói együttvéve. Erre büszke vagyok, és ahogy látom, a főiskola is az.
– A média ismerete fontos lenne a legfiatalabb korosztályok, az általános és a középiskolások, a szakmunkástanulók számára is. De úgy rémlik, hogy kevesen és keveset olvasnak. Ezért fontosak a sajtó olvasására ösztönző kezdeményezések. Mi ezekről a véleménye?
– Mindez nekem is szívügyem, néhány akció kidolgozásában részt is vettem. A Magyar Lapkiadók Egyesülete támogatásával idestova tíz éve jött létre a SÉTA (Sajtó és Tanulás), a HÍD (Hírlapot a Diákoknak), a LADIK (Lapot a Diákoknak) olvasásra nevelési mozgalom, továbbá tavalyelőtt kitaláltuk a SANYI (Sajtó és Nyilvánosság) nevű új érettségi tárgyat is. Az MLE ingyenesen juttat újságokat a programokhoz, szerkesztőségi eseményeket szervez. Szűk évtized alatt 100–120 ezer közép- és általános iskoláshoz jutottunk így el. Csakhogy a lélekszámban nem sokkal csekélyebb Ausztriában évente 100 ezer fiatal vesz részt hasonló programokban. Az ottani szervezőktől tudom, hogy az érettségi után kétharmaduk újság-előfizető lesz. Akik viszont nem vesznek részt olvasásra nevelési akcióban, azok közül csak minden harmadikból lesz előfizető. Az olvasásra nevelés nálunk is megéri a befektetést. Nem véletlen, hogy régiónkban partner hozzá az Inform Média, a megyebéli mozgalmakat egyébként öt diplomamunka is elemezte.
– Bővítsük témánk körét, hiszen Ön nemcsak oktató és kutató, hanem a szakmai közélet jeles képviselője is. Minősítené egy ötfokozatú skálán a magyarországi média állapotát? Például az érdeklődő állampolgár hozzájuthat-e a hiteles, pontos, gyors közéleti információkhoz?
– Az a gond, hogy csak az érdeklődő állampolgár juthat hozzá. De még neki is erőfeszítésekre van szüksége. A média fősodrát mindkét oldalon a politikai elkötelezettség jellemzi, és az egyik táborban lévők nem olvassák, hallgatják, nézik a másik oldal médiumait. És vannak a peremre sodródott orgánumok, többnyire kis lapok és internetes portálok, amelyeket nem könnyű figyelemmel kísérni. Több mint húsz év telt el a rendszerváltás óta, és az eredmény már kirajzolódott. Az elkötelezett, ahogy én nevezem: politikailag tömbösödött országos napilapok elveszítették az akkori példányszámuk kétharmadát, a megyei napilapok viszont, amelyek távolabb tartják magukat a politikától, és közelebb lépnek az olvasókhoz, „csak” a példányszámuk egyharmadát.
– Szóval azon a bizonyos skálán milyen minősítést kapna a magyarországi média?
– Közepest.
– Végül vázoljunk fel egy optimális helyzetet! Ön szerint milyen lehetne, milyennek kellene lennie egy közepes nagyságú, mintegy tízezer lakosú kisváros médiapalettájának az új évezred első néhány évtizedében?
– Csak 2043. március 31-ig tudok jósolni. Philip Meyer amerikai médiakutató szerint ekkor szűnik meg az utolsó napilap. Egyébként nem vagyok híve az extrapolációnak, a jövőt inkább a hagyományokban keresem. Például Kisvárdán volt olyan időszak, amikor egyszerre három újság élt meg a helyi sajtópiacon. Azt hiszem, hogy amit száz évvel ezelőtt kitaláltak az élelmes lapkiadók, azt kéne továbbgondolni. Persze, a megváltozott körülményeknek megfelelően.
EREDETILEG MEGJELENT A SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE 2012/1. SZÁMÁBAN. SZERZŐ: MARIK SÁNDOR